recenzió

Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter korában, szerk. Gudor Botond, Kurucz György, Sepsi Enikő, Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem–L’Harmattan Kiadó, 2012 (Károli Könyvek).

Bod Péter születésének 300. évfordulóján, az emlékév szervezőinek oly sok és változatos programot sikerült összeállítaniuk, hogy a 2012 októberében az OSZK-ban megrendezett emlékülésen Szonda Szabolcs, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója, félórás beszámolót tartott a megrendezett és még hátralévő eseményekről. A megemlékezések, a szoboravatás, a buszos emléktúra, az olvasómaraton, a Bod család találkozója, és több, az emlékév kapcsán megjelent kiadvány mellett tudományos szempontból a Gyulafehérváron és Magyarigenben 2012. május 2–3-án megrendezett Bod Péter háromszáz éve című nemzetközi konferencia tűnik a legfontosabbnak, melynek szerkesztett anyagát tartalmazza a recenzeált kötet.

Az előszóban foglaltak szerint a konferencia szervezői a „jó embereknek jó emlékzeteket fenntartani” bod péteri cél szellemében szándékozták megidézni a 18. századi szerző szellemi és lelki örökségét. A három fejezetbe rendezett tanulmányok (I. Az enyedi alma mater vonzásában, II. Bod Péter életkörülményei és lelkészi szolgálata, III. Bod Péter a tudós) Bod Péter korának sajátos református egyház- és társadalomtörténeti jelenségeit, illetve munkásságának egy-egy részterületét kívánják megvilágítani. A szerteágazó témájú írások nemcsak a korszak kutatóinak figyelmét célozzák, hanem a 21. századi olvasóét is, hogy további vizsgálódásokra és Bod Péter műveinek olvasására ösztönözzenek.

A nagyenyedi kollégium 18. századi történetének, szellemi hatásának, a pedagógusok és a diákok életének, kapcsolatrendszerének, műveinek megismerése a források nagy részének 1849-ben történt megsemmisülése miatt nem könnyű feladat, Bod Péter műveinek kontextusba helyezéséhez azonban kulcsfontosságú. Éppen emiatt tartjuk jelentősnek a kötet első részét, amelyben kilencből négy tanulmány szerzője a kollégium határon túli kapcsolatait kutatva külföldi levéltári források feldolgozása nyomán elemzi a nagyenyedi kötődésű peregrinusok tevékenységét. Kurucz György kötetnyitó írása példákat hoz arra, hogy a 18. századi magyar és erdélyi református egyház a protestánsokat sújtó rendelkezések miatt megpróbálta megnyerni az angol diplomácia segítségét a bécsi udvarnál való közbenjáráshoz: magányosnak tűnő, ám a háttérből bizonyára támogatott kísérlet 1735-ből Borosnyai Nagy Zsigmondé, aki Newcastle hercegét, a külügyekért felelős államtitkárt kereste meg (National Archives England – egykori Public Record Office); míg egy másik magyarországi próbálkozás 1749–51-ben a canterbury érseket próbálta megnyerni a támogatás ügyének (Lambeth Palace Library, Canterbury Érseki Levéltár). Jan-Andrea Bernhard Pápai Páriz Ferenc egyhetes zürichi tartózkodásának jelentőségét és hatását vizsgálja a zürichi Zentralbibliothek és a bázeli Universitätsbibliothek levéltári anyaga alapján, és főként a Johann Jakob Heideggerrel való levelezés teológiai és egyháztörténeti vonatkozásait elemzi. Hegyi Ádám szintén bázeli forrásokra támaszkodva annak járt utána, hogyan támogatta az egyetemen a helybeli értelmiség (főként J. L. Frey, J. Grynaeus, J. H. Gernler, J. C. Iselin, majd a Bernoulli család) a Nagyenyedről kiutazó diákokat, illetve állandó alumneum híján a személyes kapcsolatokon keresztül kijutott peregrinusok és más közvetítő személyek (leginkább Pápai Páriz Imre, Teleki Sámuel, Kovács József) milyen képet alakítottak ki a kollégiumról Bázelben. Bozzay Réka az erdélyi kollégiumok és a Leideni Egyetem közötti 17–18. századi kapcsolatról ad saját korábbi publikációinál teljesebb áttekintést, és részletesen kitér az 1715-től enyedi, 1734-től kolozsvári ösztöndíjas diákokat is fogadó, Bod Péternek is ellátást biztosító Staten College működési rendjére. Sepsi Enikő a 18. századi francia-magyar kapcsolatokat tekinti át Erdélyben. A fejezet második részében a pedagógusoké a főszerep; a tanulmányok témaválasztása is jelzi, hogy a kollégium legendás tanáregyéniségei közül egyértelműen Pápai Páriz Ferenc szellemisége a legelevenebb Bod tanulóéveinek idején. Közismert, hogy Bod később több tudományterületen is továbbvitte Pápai Páriz örökségét: amellett, hogy életrajzot írt róla, újból kiadta az Erdélyi fénikset és a Dictionariumot, saját munkáiban felhasználta Pápai műveit, így például latin nyelvű magyar egyháztörténetben a Rudus redivivumot vagy a nagyenyedi kollégiumtörténetet. Rácz Emese ez utóbbi forráskapcsolatot vizsgálja cikkében. Nagy Levente Nadányi Jánost és Pápai Páriz Ferencet hozza emberközelbe a diákok elégedetlenségét tanúsító dokumentumok elemzésével. Ajtai Abód Mihályról, akivel Bod szoros kapcsolatot ápolt, és aki a század közepén kulcsszerepet játszott a nagyenyedi kollégium retorika- és grammatikaoktatásának újragondolásában, Krizbai Jenő készített összeszedett, szép tanulmányt. Viczián István a 18. század végén Németországba peregrináló erdélyi diákok ásványtani érdeklődésének alakulását követi, és komoly tudományszervezési vonatkozásokra mutat rá: Teleki Domonkos például a jénai Ásványtani Társaság elnökeként hivatalosan próbált kapcsolatot létesíteni a jénai társaság és az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság között.

A Bod Péter életkörülményei és lelkészi szolgálata című életrajzi egységből mindenképpen ki kell emelnünk Veres László és Gudor Botond tanulmányait: előbbi Bod olthévizi, utóbbi magyarigeni éveit elemzi nagy részletességgel. A szerzők mindenekelőtt helybeli kéziratos forrásokat dolgoztak fel (az olthévizi historia domust, a Papi lajstrom című kéziratot, illetve az igeni református egyház diáriumát), amelyek alapján Bod Péter eddig jobbára ismeretlen arcát tudják megmutatni: udvari, majd gyülekezeti lelkészként az egyházközség életében napi szinten jelen lévő, nemcsak a gyülekezeti eseményeket (ünnepek, úrvacsorák, keresztelők, házasságok, temetések, templomavatás stb), hanem a lelkészi hivatallal kapcsolatos hivatali és gazdasági ügyeket (gyűlések; papi jövedelmek: féldézsma, adományok, kanonika portiók; istálló, szekérszín, disznóól építése, gyülekezeti fahordás stb), illetve a személyes ügyeket (pl. szőlőgondozás feladatai, kiadásai és ezzel kapcsolatban időjárási események; borbevételek; személyes kiadások: könyvek, élelem, ruházkodás, tinta, papír, toll, gyertya, stb;) akkurátusan dokumentáló, gazdálkodói vénával rendelkező lelkészét. Csoma Zsigmond Bod önéletírását történeti-ökológiai érdeklődéssel olvassa. Az életrajzi fejezetben szó esik még a Bod család címeréről (Feiszt György), Bod és Cserei Mihály levelezéséről (Dáné Hedvig); nem utolsósorban pedig Győrfi Dénes minden részletre kiterjedően tisztázza Bod Péter 1912-es újratemetésének okait és körülményeit.

A harmadik, Bod Péter a tudós című részben, melyben az egyes művek kerülnek górcső alá, Bellágh Rózsa Magyar Athenasról szóló tanulmánya áll első helyen, amely a szerző korábbi, 2004-ben és 1984-ben megjelent közlésein alapul. Az erdélyi könyvtárakban őrzött kéziratos anyag ismeretében most már bátrabban nyilatkozhatunk arról, hogy Bod Péter műveinek összefüggései a tanulmányban leírtakhoz képest némiképp átértelmezendők: a latin nyelvű magyar egyháztörténet és a Smirnai Szent Polikárpus nem a Magyar Athenas forrásai, hanem Bod tudatos kiadási programjának termékei: az említett műveket egyazon anyaggyűjtés nyomtatott kimeneteiként tarthatjuk számon. Bellágh Rózsa tanulmányának utolsó bekezdésében felsorolja az Athenas eddigi kiadásait, ám a lista csak úgy lehet teljes, ha hozzátesszük még a két, Bellágh által figyelemmel kísért és szakmailag támogatott kiadást: a 2003-as remek sepsiszentgyörgyi Magyar Athenast (Bod Péter, Magyar Athenas, szerk. Boér Hunor, Dobra Judit, Sepsiszentgyörgy, T3 Kiadó, 2003), illetve a szöveghez való hozzáférést nagyban megkönnyítő, az OSZK honlapján közzétett hasonmást, szerk. Káldos János).

Bod Szent Irás értelmére vezérlő magyar lexikon című művét Fabiny Tibor vizsgálja hermeneutikai-tipológiai szempontból, és a coccejanizmust jelöli meg teológiai-eszmetörténeti háttérként. Fabiny jórészt az elöljáró beszéd alapján ismerteti Bod példázolás (példázat)- és ábrázolás (embléma)-fogalmát, és a legfontosabb címszavakat tartalmazó kivonatos szöveggyűjteménnyel zárja ismertetését. A tanulmányíró érdeklődési körén kívül esett, hogy az előszóban felsorolt legfontosabb „tanítók” közé (Coccejus, Vitringa, Gürtler, Szathmárnémeti Sámuel, Honert) Bod becsempészte Nicolas Gürtler nevét, akinek Vocum typico propfeticarum brevis explicatio című műve a lexikon fő forrása. A szúrópróbaszerű összehasonlítások szerint fordításról beszélhetünk, melynek ténye és arányai mindenképpen tisztázandóak.

Gróf László ismét újabb adatokat hozott a Bod által a Georg Matthäus Seutter atlaszából másolt mappákkal kapcsolatban: most az Isten vitézkedő anyaszentegyháza (Bázel, 1760) fordulatos kiadástörténetének térképmetszésre vonatkozó adatait gyűjti össze, és kimerítő statisztikai adatsorokat közölt a közgyűjteményekben őrzött kiadványokban fellelt térképek számáról és állapotáról. A szerző tudósít a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban őrzött színes Bod Péter-portré újrafelfedezéséről is. Gudor Botond második kötetbeli tanulmánya szintén Bod kartográfiai munkássághoz tesz hozzá egy újabb művet, ugyanis Bod Péter eddig ismeretlen, autográf, a Nagyenyeden őrzött latin nyelvű magyar egyháztörténet kéziratának lapjai között megbújó, honfoglalást ábrázoló térképét elemzi és értelmezi sokrétűen.

A 18. századi aktív, jegyzetelő olvasásra hoznak példákat a kötet utolsó tanulmányai. Verók Attila a Schmeizel Márton jegyzetelte kolozsvári Czvittinger-kötetre hívja fel a figyelmet, és hírt ad ennek tervbe vett kritikai kiadásáról, amelyet örömmel üdvözölnénk. A szerző felveti, hogy a kötetbe író egyik kéz a Bod Athenasát is folytatni szándékozó Szerencsi Nagy Istváné volna, ám ezt a feltételezést a kézírás elemzése, és más Szerencsi-kéziratokkal való összevetése után nem tartjuk valószínűnek.

A kötetzáró tanulmány Egyed Emese értő elemzése Gyulai Lajos megjegyzetelt Tymbauleséről nemcsak az újabban a kutatás fókuszába került izgalmas író portréját rajzolja részletgazdagabbra, hanem azért is figyelemre méltó, mert a Bod-szakirodalomban indokolatlanul elhanyagolt sírfelirat-gyűjteményeket vizsgálja.

A Bod-kutatás szempontjából két okból tartjuk különösen jelentősnek a konferencia kötetbeli eredményeit. Egyrészt örvendetes, hogy ismét gyarapodott a Bod működésének tágabb kontextusát értelmezni kívánó publikációk száma. Gudor Botond korábban alaposan feltárta Bod leideni tanulmányainak rendjét és teológiai háttérét (Istoricul Bod Péter, Ed. Mega, 2008), itt és most a másik alma mater, a nagyenyedi kollégium 18. századi működésének részleteire és hatásaira irányul kiemelt figyelem.

Másrészt a tanulmányok egy része arról tanúskodik, hogy megkezdődött és fontos meglátásokat eredményezően folyik nemcsak a nyomtatott, hanem a különböző erdélyi könyvtárakban őrzött, hosszú ideig nem forgatott kéziratos Bod-művek el-, illetve újraolvasása is. Ezek alapján egy új Bod Péter-kép kezd körvonalazódni, amelyen a tudós férfiú felmagasztalása helyett helyi értékén látszik a mindennapi életben aktívan gazdálkodó, a gyülekezet ügyeit legjobb tudása szerint menedzselő lelkipásztor alakja, aki szellemi termékeiben a kor bevett munkamódszere szerint az elődök munkáját felhasználva és sajátjába forgatva próbálja olvasóközönségét megszólítani. A Bod forráshasználatára vonatkozó újabb, e kötetben és másutt közölt eredmények ugyanis rendre azt sugallják, hogy szerzőnk az eddig feltártnál jóval nagyobb mértékben merített mások műveiből (lásd itt pl. Pápai Páriz nagyenyedi kollégiumtörténete, Seutter-atlasz, Gürtler-lexikon), ezért a közeljövőben fontos feladat lesz számot vetni kompilációs olvasási-szerkesztési módszereivel, és megpróbálni feltárni további jelöletlen vagy pontatlanul jelölt, és ezért a kutatás figyelmét eddig elkerült forrását. Mindez azzal a következménnyel is jár, hogy Bod egyéni tudósi teljesítménye és eredményei helyett az irodalomtudományban sokkal inkább az ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő munkája alapjául szolgáló nyelvszemlélete és fordítási programja kerül előtérbe.

A tanulmánykötetet Bod Péter életművének kutatói mellett haszonnal forgathatják mindazok, akik a korszak egyház-, társadalom- vagy művelődéstörténetével foglalkoznak.

Summary

The 21 papers of the conference ’Three hundred years of Peter Bod’ (Nagyenyed–Magyarigen, May 2–3 2012) were arranged into three chapters by editorial decision: 1. The alma mater of Nagyenyed; 2. Peter Bod: living conditions and ministration; 3. Peter Bod, a scholar. From the viewpoint of Bod-research, the merits of the book are twofold: the studies that interpret the wider context of Peter Bod use new archival sources, offering interesting results especially on the foreign relations of the Reformed College of Nagyenyed. We also welcome the fact that scholars tend to read and reread forgotten autographs of Bod, and on examination a new image of him unfolds: Bod seems to be a good manager and scrivener of not only congregational matters, but also of other ministerial duties and personal matters, while in the process of book-writing he husbands different techniques of compilation (including translation).