Békés Enikő és Tóth Zsombor írása

június 13th, 2012 § 0 comments

Recenzió

Vonzások és választások: a könyvtár dicsérete. Szöveg–Emlék–Kép, szerk. Boka László és P. Vásárhelyi Judit, Bp., OSZK-Gondolat, 2011 (Bibliotheca Scientiae et Artis).

A kötet címe végső soron a recenzensek eltérő álláspontjainak és olvasatainak metszéspontszerű találkozásait (is) jelzi, hiszen a kommentálva olvasás-írás négykezes praxisa különleges szakmai élmény lenyomatát hagyta bennünk. Ez is egy emlék/kép, melyet e recenzió vázlatos, önkényesen válogató szemléje szövegesít meg. Már a címben kihangsúlyozott szöveg–emlék–kép fogalomhármas olyan relációt proponál, melynek elméleti keretébe változatos és gazdag stúdiumok egész sora illeszkedik. Valóban, a tanulmánykötet az intermedialitás és interdiszciplinaritás olyan impozáns horizontját tárja fel az olvasó előtt, amely egyértelműn a tanulmánykötethez köti a könyvtár fogalmának intézményi, szellemi, intellektuális, érzelmi – sőt személyes konnotációit s referenciáit. Az egyes tanulmányok diszciplinárisan/módszertanilag is eltérő diskurzusai egy forrás, esemény, személy, intézmény adott médiumokhoz köthető, vagy ezekben dokumentálódó, reprezentálódó narrációit összegzik.

A tanulmányok tematikus rendszerezése nem volt a kötet szerkesztőinek fő célja, így csupán körvonalaiban rajzolódik ki az a rendszerszerűség, amely egy hozzávetőleges kettős megosztást sugall. Felismerni vélünk egy nagyobb korpuszt, amely a középkori és kora újkori írásbeliség és művelődés, sőt ezen belül a könyvkultúra és annak használati habitusait tárgyaló írásokat tartalmazza. Egy második, kisebb terjedelmű rész a 18–19–20. századi vonatkozású írásokat tartalmazza, változatos tematikai és diszciplináris lebontásban, a forrásfeltáró, bemutató jellegű írásoktól a társadalom-, művelődés- és politikai eszmetörténeti esettanulmányokig. Ez a két tömb nincs egyensúlyban, sőt az utóbbi szövegei nem egyértelműen illeszkednek a megadott címhez. Meggyőződésünk, hogy egy alcím indokolt lett volna, hiszen egy változatos tematikájú, sőt módszertanilag és diszciplinárisan is ennyire sokszínű, nagy terjedelmű korpusz kohézióját érdemben erősíthette volna. A továbbiakban az általunk beazonosított szerkezeti felépítés mentén, nem kronológiai elvet követve szemlézzük csaknem mindegyik tanulmányt; elsősorban nyilván azokat, amelyek forrásanyagára, módszerére valamelyest érdembeli rálátásunk van.

Az általunk első szerkezeti tömbként tételezett, lazán összefüggő szerkezeti egységben több olyan művészettörténeti témájú írás kapott helyet, mely a kódexek, illetve a nyomtatott könyvek illusztrálására szolgáló képeket elemzi, a képeknek helyet adó szövegektől azonban ezek a tanulmányok sem tudnak és nem is akarnak elszakadni, hiszen az ábrázolások csak a szövegtesttel együtt, azok kontextusában értelmezhetőek. A vizuális kultúra emlékeivel foglalkozik a kötet két utolsó tanulmánya is, melyek az ex librisek, illetve a fotográfia korai emlékeire és ezek vizsgálatának a módszertanára hívják fel a figyelmet. A művészettörténeti vonatkozású tanulmányok sorát Marosi Ernő akadémikus írása nyitja.

Marosi Ernő: A Pray-kódex húsvéti képsorához

A kódexek kutatása a középkori művészettel foglalkozók számára alapvető kiindulási pont, ugyanakkor a médium sajátosságai, a monumentális képi műfajoktól való eltérései miatt vizsgálatuk gyakran nehéz feladatnak bizonyul. Az OSZK-ban őrzött, a Halotti beszédet is tartalmazó, Pray György jezsuita történészről elnevezett 13. századi kódex tollrajzainak stiláris jegyei délnémet, salzburgi kapcsolatokat mutatnak, amint ezt már korábban Wehli Tünde kutatásai kimutatták. Marosi Ernő jelen tanulmányában egyrészt felülvizsgálja saját korábbi értékítéletét, melyben a tollrajzok alkotóját gyakorlatlan kezű mesternek nevezte, valamint felhívja a figyelmet a képek összeállításának igényességére. A szerző ismerteti, hogy az illusztrációkat tartalmazó lapok a kódexen belül nem az eredeti helyükön találhatók, éppen ezért fontos megállapítani, hogy eredetileg melyik szövegrészhez tartozhattak. Marosi véleménye szerint a képsorok témájuk alapján a húsvét ünnepköréhez kapcsolhatók (mint például a Levétel a keresztről, vagy a Sírba tétel jelenetek). A képek elrendezését korabeli kódexekkel veti össze: ebben az összehasonlításban is fontos szerephez jut a képek és az evangélium egyes szövegrészeinek egymáshoz való viszonya. A Pray-kódex kompozíciójáról, figyelembe véve az egyes képeknek az elhelyezkedését és sorrendjét, Marosi azt állapítja meg, hogy az a régebbi típusú evangeliáriumok elrendezését követi. A szerző a tőle megszokott gazdag tárgyi tudással mutatja be a kódexben szereplő egyes képtípusok (pl. Levétel a keresztről) nyugati, illetve bizánci művészetből vett ikonográfiai párhuzamait.

Boreczky Anna: A pozsonyi káptalan Ganoys Venceltől való középkori Bibliájának története (OSZK, Kézirattár, Cod. Lat. 78.)

Boreczky Anna az OSZK Fragmenta codicum kutatócsoportjának a tagja, feladata a középkori kódexillusztrációk kutatása. A kötet egyik másik szerzőjével, Németh Andrással közösen nemrégiben egy a könyvtárban őrzött illusztrált késő antik regény töredékes kéziratának a felfedezésével vívta ki a hazai és a nemzetközi tudományos élet elismerését. (A kézirat tanulmányokkal kísért fakszimile kiadása: Apollonius pictus: Egy illusztrált késő antik regény 1000 körül. An illustrated late antique romance around 1000, szerk. Boreczky Anna, Németh András, Bp., OSZK, 2011.) Boreczky ebben a cikkében a Pray kódex-szel együtt 1813-ban, a pozsonyi káptalan ajándékaként az OSZK-ba került Ganoys Vencel Bibliájával foglalkozik. Amint azt a szerző elmondja, a Pozsonyban fennmaradt 14−15. századi gazdag emlékanyag alapján képet kaphatunk a korszak magyarországi városi könyvkultúrájáról. Boreczky Anna meggyőzően rekonstruálja a Biblia keletkezésének mintegy száz évet felölelő történetét, amely a 1300 körüli évek Franciaországából Prágán keresztül Pozsonyig vezet, és rávilágít a francia–cseh művészeti kapcsolatok intenzitására is.

Kovács Eszter: Magyarországi jezsuita portrék Matěj Tanner könyveiben

Tanner 17. századi cseh jezsuita szerzetes, professzor, aki két kötetben írta meg a rend legnagyobbjainak életrajzát, akik között több magyar származású jezsuitát is bemutatott. Az életrajzok mellett a szerzetesekről portrékat is közölt, melyeket a kor ismert festője és könyvillusztrátora, Karel Škreta készített. A magyar származású, vagy Magyarországon is tevékenykedő jezsuiták között szerepel többek között Pázmány Péter, Káldi György vagy Paulus Cyrianus. Tanner műveiről megtudhatjuk, hogy célja nem annyira a hiteles történetírás volt, mint inkább az életrajzokon keresztül a példaállítás. Ezzel állnak összhangban a metszet-illusztrációk is, melyek a szerzetesek életéből kiragadott egy-egy jellemző pillanatot örökítenek meg, mint például a betegápolást vagy egyéb karitatív tevékenységeket. Az igényes képek láttán azonban marad némi hiányérzet az olvasóban, talán érdemes lett volna többet foglalkozni a metszetek ikonográfiájával, előképeikkel és készítőjükkel.

Csobán Endre Attila: Veritas temporis filia: Egy 18. századi pozsonyi címlapelőzék értelmezése

A tanulmány egy 18. századi, Pozsonyban megjelent földrajzi mű címlapelőzékének nyújtja izgalmas értelmezését, elsősorban emblémás-könyvek alapján, valamint Johannes Trithemius apátnak a hét arkangyalról mint a Föld kormányzóiról szóló tanítását alapul véve. Bár a szerző tanulmánya végén röviden ismerteti a metszetnek a felvilágosodás szellemiségéhez közelebb álló másik lehetséges interpretációját is, ő maga azonban egy teológiai, az isteni gondviselésre, üdvtörténetre és az isteni igazság és igazságosság megnyilvánulására utaló allegóriaként értelmezi a jelenetet és a címlapon ábrázolt alakokat.

Vasné Tóth Kornélia: Az ex librisek interpretációjának új irányai, ex libris és hungarikakutatás

A tanulmány azt mutatja be, hogyan lehet az ex libriseket önálló kisgrafikai alkotásként, kompozícióként értelmezni, eredeti, gyakorlati funkciójuktól és rendeltetési helyüktől, a könyvtől függetlenül kezelve őket. A szerző ismerteti azokat a modern képelméleti irányzatokat, melyek az ikonográfia és ikonológia módszerén kívül alkalmazhatóak az ex librisek kutatás során. Az ex libris találó kifejezéssel élve tulajdonképpen „grafikai epigrammaként” is meghatározható; hatása a műfajból adódó tömörségben rejlik, hiszen a tartalom emblémaszerűen egy kisméretű kompozícióba sűrítve konstruálódik meg. Az ex librisek esetében, az emblémákhoz hasonlóan a rövid kísérőszöveg kiegészíti a kép által hordozott információt, ez utalhat a tulajdonos nevén kívül az adott könyvtár valamely speciális tematikus egységére, de olyan példányokról is olvashatunk, ahol maga az ábrázolás vizuális rejtvény formájában utal a tulajdonos nevére. Zrínyi Miklós ex librise pedig arra jó példa, hogy néha a képi ábrázolást jelmondat is kíséri: Sors bona nihil aliud. A tanulmány végül kitér az ex librisek, mint hungarikumok kutatására, amely a magyar vonatkozású, de külföldön megtalálható emlékek feltárására irányul, ezen belül részletesebben ismertet néhány darabot a moszkvai Rudomino Összorosz Állami Idegennyelvű Könyvtár Ritka Könyvek Osztályának hungarikumai közül. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a tanulmánynak meglehetősen szegényes a képanyaga, ahhoz képest, hogy milyen részletesen és alaposan foglalkozik az ex librisek történetével és fajtáival, érdemes lett volna több ábrával illusztrálni ezt az egyébként gazdag tárgyi tudást felvonultató írást.

Horváth Iván – Harangozó Ádám – Németh Nikolett – Tubay Tiziano: A Nikolsburgi Ábécé hitelességének kérdése: előzetes közlemény

Egy összeszokottnak tűnő csapat közös munkájából készült el a kötet talán legizgalmasabb tanulmánya. Ez annak is értelemszerű következménye, hogy egy olyan titokzatos nyelvemléket vizsgálnak, mint a Nikolsburgi Ábécé, amely nem más, mint egy rovásábécé. A szerzők szemléletes módon vázolják azokat az alapvető problémákat, amelyek ezzel a nyelvemlékkel, különösen hitelességével függnek össze. Ugyanis nem téveszthető szem elől, hogy a Nikolsburgi Ábécé remekül illeszkedik a kitalált tradíciók, azaz „invented tradition” típusú történelem hamisítási kísérleteinek sorába, amit a sajátosan reneszánszkori, politikai jelentőséggel átitatott hun-magyar, Attila-Mátyás propaganda kontextusa valóban megerősít. A hitelesség kérdését illetően a szerzők a Nikolsburgi Ábécét hangtani, majd könyvtörténeti szempontból vizsgálták meg és jutottak el a felismerésre, hogy a szöveg nem lehet modern kori hamisítvány, hanem eredeti nyelvemlék, amelynek terminus ante quemje 1489 körülire tehető.

Madas Edit: Az Érsekújvári Kódex, mint a menekülő apácák hordozható könyvtára és két új forrásazonosítás

Madas Edit értékes műhelytanulmánya az Érsekújvári Kódexről készült, amely így a 2009-es gyűjteményes nyelvemlék-kiállításhoz kapcsolódik, illetve a megjelenés alatt álló hasonmás kiadást (Régi Magyar Kódexek, 30) is reflektálja. A szerző szakértelmét és kiváló munkáját dicséri ez a dolgozat is, amely az Érsekújvári Kódex két eddig ismeretlen 13. századi latin forrását azonosította be. Két latin nyelvű, a húsvéti ünnephez kapcsolódó – egy nagyböjti és nagyheti– prédikációból átvett önálló tanításról van szó. Az első forrás Iacobus de Voragine nagyszombati beszédének egy részlete, amelyet a magyar forrás mellé helyezve, párhuzamosan közöl Madas Edit tanulmányában, míg a második forrás Hugo a Sancto Caro nagyböjt negyedik vasárnapjára írott két beszéde.

Németh András: Egy újabb nemzetközi jelentőségű kódextöredék az OSZK-ban (Cod. Graec. 4.)

Németh András, aki jelenleg a berlini Max-Planck Institut ösztöndíjasa, tanulmányának címében egy új kódextöredék felfedezését jelenti be. A felfedezés mondhatni pusztán a véletlennek köszönhető, hiszen a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa, Varga Bernadett egy aukciós ajánlat ellenőrzése miatt vette kézbe a pozsonyi ferences Bonaventura Hocquard Perspectivs című művét (1651), így fedezte fel, hogy a nyomtatványt egy görög írást tartalmazó pergamenkötésbe kötötték be. Hamarosan az is kiderült, hogy a mű ugyanazon kiadásának egy másik, a budapesti Piarista Központi Levéltárban őrzött példányát ugyanannak a görög kódexnek a kettős levelébe kötötték, mint az OSZK töredékét. Németh Andrásnak sikerült beazonosítania a görög szöveget, amely Eustratios, nikaiai metropolita (1050/60–1120) bizánci teológus és filozófus Arisztotelész Nikomakhoszi Etika című művéhez írott kommentárjának egy részletét tartalmazza. Megtudhatjuk továbbá, hogy a kötésből ezen kívül még több kézirattöredék is előkerült, mint például az a tömítőanyagnak használt mű, amely egy kálvinista démonológus, Joannes Weyer (1515–1588) tollából származik. A szerző elítélte a boszorkányüldözést, amiért a pápa tiltólistára tette a könyvet, így az nem véletlenül végezte Hocquard hitvitázó művének kötésében elrejtve. A kötet megrendelője a felvidéki evangélikusok közül kerülhetett ki, akik ellen szólt a vitairat. Németh András ismerteti a görög kódextöredék művelődéstörténeti jelentőségét, meghatározva annak keletkezési korát és helyét a szöveghagyományban. Mindezek alapján azt a következtetést vonja le, hogy a 12–13. század fordulóján keletkezett kódex a kommentár egyik legkorábbi változatát tartalmazza, továbbá megállapítja, hogy a másolás ideje egybeesik a Nikomakhoszi Etika nyugati recepciótörténetének kezdetével.

Kertész Balázsné Bíró Csilla: Andreas Pannonius és Petrarca De viris illustribus című életrajzgyűjteménye

Bíró Csilla, a Régi Nyomtatványok Tárának munkatársa, a XV. századi karthauzi szerzetes Énekek énekéhez írott kommentárjából írja doktori disszertációját; ebben a tanulmányában azonban a szerző egy másik művével, az Ercole d’Este ferrarai herceg számára írt királytükör forrásaival foglalkozik. A humanista királytükör elengedhetetlen eszköze a híres ókori személyiségek példaképként történő bemutatása. Bíró Csilla megállapítja, hogy Andreas Pannonius a II. pun háború hősét, Scipio Africanus Maiort ajánlja a ferrarai herceg számára követendő fő mintaképül, és azt is kimutatja, hogy ezt Petrarca műveinek felhasználásával teszi. Scipio humanista recepcióját ugyanis Petrarca alapozta meg, aki több művében nem csak az ideális hadvezér alakját, hanem a vallásosság és az önmegtartóztatás példaképét is Scipióban látta. A tanulmány alapos filológiai és irodalomtörténeti elemzésének köszönhetően kibontakozik előttünk Scipio 14–15. századi recepciója, miáltal a szerzőnek alkalma nyílik arra is, hogy felhívja a figyelmet a humanista forráskezelés sajátosságaira. A szerző kikutatta, hogy Andreas Pannonius Scipio petrarcai életrajzának melyik szövegvariánsát használhatta fel, és ennek alátámasztására a tanulmány végén a két szerző párhuzamos szöveghelyeit közli.

Farkas Gábor Farkas: „A tüzes sárkány”

Farkas Gábor, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője 2011-ben megjelent Régi könyvek, új csillagok című könyvében a régi magyar irodalom csillagászati emlékeivel és a 16. századi kozmoszelméletek magyarországi recepciójával foglalkozott. A szerző jelen cikkével is a tudománytörténet területére kalauzol el bennünket, s a kora újkori magyarországi történeti irodalomban előforduló, különleges égi jelenségek leírásait veszi számba, illetve veti össze egymással. A tudománytörténet-írás eredményei segítségével értelmezhető források beszámolnak például arról, hogyan interpretálták az üstökösök megjelenését, mely leírásokra a valóságos megfigyelésen kívül még az ókori szöveghelyek is hatottak. (Ez a humanista eredetű, Anthony Grafton szavaival élve „szövegközpontú tudományosság” jellemző volt a tudomány egyéb területeire is, hasonló jelenséget figyelhetünk meg például az anatómia történetében is: az orvosokat a régi szövegek megállapításai még akkor is befolyásolták, amikor a boncolás során, szabad szemmel már egészen mást láttak, mint amit az autoritásnak tartott forrásokban olvashattak.) A vizsgált szövegekből megismerhetjük a háromszáz évenként visszatérő kométa legendáját is, melynek hagyománya egészen a XIX. századig tartotta magát, eredetét pedig a betlehemi csillagra vezették vissza. A tanulmányban a gazdagon dokumentált kora újkori művek között találhatunk beszámolót a fénytörésből adódó, különleges halo-jelenségről vagy meteorithullásokról is. Farkas Gábor végezetül a tanulmányának címéül szolgáló, Székely István, egykori ferences szerzetes világkrónikájában szereplő tüzes sárkány leírását veti össze a többi forrással és ezek alapján azt értelmezi, hogy a szerző milyen természeti jelenséget örökíthetett meg.

Sarbak Gábor: A pálosok és a könyv

Sarbak Gábor, az egyetlen magyar alapítású magyar szerzetesrend, a pálosok tevékenységével és történetével már több publikációjában is foglalkozott, ezúttal a könyv és az olvasás szerepét igyekszik feltárni a pálos környezetben keletkezett írásművek segítségével. Vizsgálatának fő forrásai Gyöngyösi Gergely, a rend perjelének írásai, a rend életének szabályait összefoglaló, 1520-ban megjelent Declarationes constitutionum, és a rend történetével foglalkozó Vitae fratrum eremitarum. A tanulmányban kirajzolódik előttünk az írásbeliség és olvasáskultúra jelentősége a pálos renden belül, illetve a saját történetük feldolgozásához felhasznált források kezelésének a módja, valamint az egyéb könyvhasználatra és javasolt olvasmányokra vonatkozó utalások rendszere.

P. Vásárhelyi Judit: „Énekeljetek neki vígan, gyönyörű szép új éneket!” A bibliai zsoltárok és a Psalterium Ungaricum (Herborn, 1607)

A kora újkori magyar irodalom egyik legjelentősebb szerzőjéről, a költőként kevésbé kanonizált Szenci Molnár Albertről ír P. Vásárhelyi Judit. Vizsgálata során, melynek számos publikált előzménye ismert, ezúttal Szenci Molnár Albert zsoltárhasználatára fókuszál. Ego-dokumentumok alapján mutatja ki, hogy Molnár Albertnek már 1604-ben eltökélt szándéka volt lefordítani Lobwasser Psalterjét. A zsoltárfordítói program következő stációja nyilván az 1606-os szisztematikus fordítás, amit  szeptember 23-án fejezett be. Újdonságnak számít az a felismerés, amely zenei idézetek alapján nemcsak Molnár Albert rendhagyó zenei iskolázottságára következtet, hanem megerősíti azt a szakirodalmi sejtést, miszerint a zsoltárfordító tudott kottából énekelni. A tanulmány teljes képet rajzol Molnár Albert zsoltárköltészetéről, utalva arra, hogy a 150 genfi zsoltár lefordításán kívül 1607 és 1612 között 13 éneket szerzett, illetve fordított le a francia zsoltárok dallamára. Nem mindennapi költői teljesítmény ez, különösen a kora újkori magyar kultúrában; másrészt a tanulmány szerzője azt is jogosan állapítja meg, hogy Szenczi Molnár Albert fordításaival, énekgyűjteményével a világszerte elterjedt genfi dallamok hazai meghonosodását igyekezett elősegíteni.

Sirató Ildikó: Pálóczi Horváth Ádám drámaszövegeinek néhány filológiai és színjátszás-történeti összefüggése

Sirató Ildikó tanulmánya, hasonló módon, Pálóczi Horváth Ádám életművének értékeléséhez szolgáltat újabb szempontokat és új eredményeket. Pálóczi Horvát három drámai szövegét (Fogoly Hunyadi, A tétényi leány Mátyás királynál, Hyperboréi Zsenge) vizsgálja filológiai és színjátszás-történeti összefüggésekben. A kéziratban maradt szövegek vizsgálatakor keletkezés- és befogadás-történeti szempontokat követ, de a „close reading” módszertana szerinti szimbólum-vizsgálatot is elvégez. Sirató Ildikó tanulmánya annál inkább figyelemreméltó, mert az a Pálóczi Horváth kutatások számára egy jelentős kutatási perspektívát nyitott meg, amelyről maga számol be a Magyar Arión című tanulmánykötetben.

A tömböt két nyomdatörténeti vonatkozású tanulmány zárja, mindkettő értékes adalékokat szolgáltat művelődéstörténeti kérdések megválaszolásához.

Bánfi Szilvia: A tévesen Raphael Hoffhalternek tulajdonított nyomtatványokról

Bánfi Szilvia, a lengyel származású Raphael Hoffhalterről értekezik, aki nagy hatással volt a magyar nyomdászat kialakulására. A tanulmány nagy novuma, hogy a Hoffhalter-műhelyből származónak tartott kötetek összegyűjtése és vizsgálata után sikerült beazonosítani két olyan sajtóterméket, amelyeknek a kiadását tévesen tulajdonították Hoffhalternek. Az egyik mű a magyar irodalomtörténet számára rendkívüli jelentőséggel bíró Tragoedia magyar nyelven Bornemisza Pétertől, amelyről így tévesen állítja Oláh Szabolcs a 2009-es fakszimile kiadásban, hogy Hoffhalter bécsi nyomdájában készült. A másik pedig a 12 levél terjedelmű, Sigismund von Herberstein életrajzát bemutató nyomtatvány.

V. Ecsedy Judit: „Egy szép bécsi könyvnyomtató műhely”

A szerző a bécsi Magyar Kurírban megjelent, a tanulmánya címében idézett hirdetés hátterét vizsgálja. Célja választ keresni arra, hogy Anton van Haykul és bécsi nyomdája hogyan járult hozzá magyar nyomtatványok előállításához vagy éppenséggel miként késleltette azok megjelenését. (Ezt elsősorban Kazinczy esete illusztrálja a legjobban, aki Egyveleg írásait szándékozott ott megjelentetni). A tanulmány végkifejlete a sárospataki nyomda felállításáról referál (1807), melyet Szentes József indított el és feles társul maga mellé éppen Haykul Antalt vette, aki kb. 1809-ig tartott ki mellette, kétségtelenül olyan mozzanata a magyar művelődéstörténetnek, amelyet a korszak irodalomtörténészei is értékelnek majd.

A második tömb írásai nemcsak időben kerülnek közelebb a jelen horizontjához, hanem világos elmozdulást mutatnak a társadalomtörténet és az általánosan értelmezett történetírás diszciplináris perspektívája irányába. A könyves kultúra, írásbeliség és nyomdatörténet helyett olyan társadalomtörténeti módszereket és diskurzusokat megjelenítő jelentős írásokat olvashatunk itt, amelyek a címben megjelölt emlék mint kulturális-közösségi emlékezet, sőt emlékezési hely elméleti kontextusából indítanak értelmezéseket.

Rajnai Edit: Az „esztergomi eset”: A vidéki színigazgatók állomásválasztási lehetőségei az 1880-as években

Rajnai Edit írása társadalomtörténeti fókuszú és a vidéki színigazgatók érvényesülési stratégiáinak tanulságos esettanulmánya. Az 1883-as esztergomi esetet mutatja be, pontosabban a Tóth Béla és Aradi Gergő színigazgatók Esztergomért vívott csatáját. A 19. század második felének színházlátogató közönsége még annyira csekély volt, hogy a vándortársulatok a nagyon széles repertoár mellett gyakran egymás ellenében fellépve igyekeztek „piacszegmenseket” megszerezni annak érdekben, hogy vállalkozásuk legalábbis kifizetődő legyen. A kultúrafogyasztás 19. századi magyar sajátosságainak sokat sejtető metszetét kínálja fel a tanulmány.

Elbe István: „Erdélyt előbb-utóbb aligha el nem vesztjük”: Hermann Ottó és Kossuth Lajos levélváltása az elrománosodásról

Elbe István tanulmánya a 19. századi magyar társadalom egyik legmarkánsabb politikai és kulturális kérdéskörét tárgyalja, nevezetesen a „többségnek” tételezett magyar etnikum és a kisebbségek kényes viszonyát. A vizsgálathoz választott régió Erdély, illetve az 1848–1849 után számszerűleg erősödő románság és szórványba szoruló magyar etnikum politikai és kulturális együttélésének relációja. A kellő történeti és kulturális kontextusok vázolása után a szerző figyelme Hermann Ottó és Kossuth Lajos levélváltása alapján értelmezi a „magyarság eloláhosodásának”, azaz az elrománosodásnak kérdését, amely a korabeli magyar politikai diskurzus egyik fontos motívuma volt. A tanulmány korrekt módon ábrázolja az erről való korabeli gondolkodásmódot, ugyanis míg Herman Ottó az elrománosodás okát társadalmi-biológiai okokra vezette vissza a Darwin-féle „struggle for existence”- elve alapján, Kossuth a vegyes házasságok és nyelvi-kulturális asszimiláció jelenségével magyarázta a folyamatot. Továbbá helytálló módon tárja fel a tanulmány, hogy a 19. század politikai döntéshozatallal rendelkező szereplői és intézményei mennyire nem látták át a kérdés jelentőségét, mennyire nem számoltak következményeivel.

Zichy Mihály: „Az ún. Globetrottereknek”: Zichy József amerikai naplója (1877)

Zichy József amerikai naplója kétségtelenül kitűnő olvasmány, mert részint egy valóságos antropológusi habitussal megáldott utazó színes beszámolója, másrészt egy művelt ember személyiségének és érzelemvilágának izgalmas közvetítője. Ilyen páratlan forrás birtokában a tanulmányszerző, noha megoszt néhány forráskritikai kételyt, nem fecsérli az idejét elméleti szempontok megmutatására, sokkal inkább az amerikai út mint önálló program bemutatására törekszik, kiadós epizódokkal színesítve az argumentációt. Zichy Mihály alig leplezett elfogultsága Zichy József iránt a tanulmány fő célkitűzését is illusztrálja, vagyis bebizonyítani a naplóíró sokoldalúságát. A tanulmányt elolvasva, senki nem vonhatja kétségbe, hogy ez sikerült is…

Vesztróczy Zsolt: Lőcsei közjáték: Jaroslav Hašek magyarságképe, világháború előtti írásainak tükrében

Vesztróczy Zsolt alapos körültekintéssel megírt tanulmányában a népszerű Svejk szerzőjének magyarságképét mutatja be Hašek első világháború előtti írásai alapján. Ahhoz, hogy az írásokat jellemző túlzó iróniát, a propagandizáló, sztereotípiákat előhívó és leegyszerűsítő diskurzust érteni tudjuk, szükséges az egész hosszú 19. század politikatörténetének az ismerete. Vesztróczy tanulmánya bevezeti ebbe is az olvasót, azáltal, hogy frappánsan értékeli a cseh–szlovák–magyar viszony politikatörténeti szempontból releváns pillanatait (szabadságharc, kiegyezés). A kontextualizáló szövegértelmezés összes erényét kamatoztatja ez a tanulmány, sikeressége nem vitatható, újszerűen tud beszélni mind Hašekről, mind a világháború előtti közép-európai politikai kultúráról.

György Béla: Bethlen György: politikai portrévázlat

György Béla vállalkozása az előző tanulmányhoz hasonlóan összetett és több értelmezési perspektívát is felkínál. Az utolsó jelentős erdélyi politikus élettörténetén keresztül nemcsak Bethlen portréját, hanem a két világháború közötti Erdély értelmiség- és politikatörténetének egyik jelentős fejezetét is ismerteti. Az impozáns családi hagyományból kibomló egyéni életút stációinak vázolása: a neveltetés, tanulmányok, házasság és világháborús tapasztalatok felelevenítése után a közéleti szerepvállalás, a politikai karrier részletes és érdembeli vizsgálata következik. Ez nem csekély feladat egy ilyen formátumú politikus esetében, főként, hogy a Trianon és a Bécsi Döntések közötti Erdély politikailag is megoszlott értelmiségi elitje sok módon és sok irányba volt elkötelezett. A tanulmányszerzőnek kétségtelenül igaza van abban, hogy Bethlen György politikusi habitusában meghatározóan volt jelen az arisztokrata származás, nem is annyira a grófi szerep, mint inkább az erdélyi nemesi tradíció. Végső soron, a bethleni Bethlen család kései sarjának, Györgynek a családtörténete Erdély politikatörténetével és az erdélyi politizálás legmarkánsabb tradícióival kereszteződött minduntalan.

Konklúzió gyanánt az egész kötetről megállapítható, hogy rendkívül összetett és értékes tudásanyagot mutat fel, amelyet azonban a tanulmánykötet, műfaji jellegzetességéből adódóan lazán rendszerez, így sokkal inkább továbbgondolásra serkentő asszociációkat kínál, mintsem elsajátítandó rendszereket. További erénye a kötetnek az igényes kivitelezése, a számos jó minőségű illusztráció indokolt használata, a szerkesztés kiválósága, amely Boka László és P. Vásárhelyi Judit szakértelmét és alapos munkáját dicséri. Alig találni elütést a kötet szövegében, éppen ezért sajnálatos, hogy a tartalomjegyzék rossz oldalon jelöli Bánfi Szilvia tanulmányát.

Vitathatatlan, hogy a tanulmánykötet mint a különböző diskurzív terek párbeszédének előmozdítója, impozáns és használható tudást tesz hozzáférhetővé. A multidiszciplinaritás sokszínűsége sem módszertanilag, sem diszciplinárisan nem torkollik ellenőrizhetetlen káoszba, hanem valami bizalomkeltő rendezettséget mutat. A számos oly eltérő értelmező és értelmezés diskurzusa egymásra talál és ily módon egymást kiegészítve rajzol meg egy belső rendet, valami olyasmit, ami egy sok százezres, szabadpolcokra kihelyezett könyvkorpuszt is egyértelműen és félreérthetetlenül könyvtárrá tesz.

Summary

No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?