recenzió

Bányai Elemér, Eötvös Leó, Szabados Sándor, szerk. Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1912. Budapest: BÚE, 1912.

(Az írás az almanach hasonmás-kiadványának egyik utószavaként szerepelt volna, de a kötet kiadása időközben meghiúsult. Az almanach megtalálható az Arcanum adatbázisában.)

A Budapesti Újságírók Egyesülete első, az 1905-ös évre szóló almanachja már 1904 őszén megjelent. Az egyesület ezzel a korabeli szokásjogot követte: a napilapok jelentős része azért időzítette az adott naptári év végére a (jövő évi) díszes album vagy évkönyv megjelenését, hogy ezzel egyszerre kedveskedhessen már meglévő előfizetőinek, és egyúttal ennek segítségével toborozzon új, rendszeres olvasókat.

Az illusztris kiadványok általában ingyen jutottak el a lap előfizetőinek postaládáiba, míg a boltokban csak komolyabb összegért lehetett őket beszerezni. Egyesületi kiadvány lévén a BÚE almanachjai előfizetők toborzása helyett a közösségi adománygyűjtés jól kigondolt célját szolgálták: az 1905-ös kötetet fűzött formában két, kötött formában négy, díszkiadásban tíz koronáért lehetett megvásárolni.

1912-ben az évkönyv már vállaltan a lezárult események összegzését adó kiadványként hirdette magát – megjelenése az újságírói időszámítást követve a tárgyév közepére, sőt őszére csúszott. Mivel úgy hozta a véletlen, hogy az előző évi almanach megjelenése (1911 augusztusa) óta két komoly horderejű esemény is lezajlott a magyar újságírás történetében, az évkönyv szerkesztését 1911-ben átvevő Eötvös Leó–dr. F. Szabados Sándor-páros annak ellenére vált sorsfordító aktusok „krónikásává”, hogy a hagyományos értelemben vett irodalmi élet a bő egyéves periódus alatt látszólag nem bővelkedett kiemelkedő történésekben. Mai szemmel Kaffka Margit Színek és évek, Karinthy Így írtok ti és Krúdy Szindbád ifjúsága című kötetei emelkednek ki az időszak terméséből, míg nevezetes lapalapításról nem lehet megemlékezni. Miközben a bő száz évvel ezelőtti kiadvány fellapozása azért is kecsegtethet meglepetéssel, mert az egyidejű beszámolók olyan szerzők, szövegek és események rekonstrukciójához segíthetik elő a 21. századi érdeklődőt, amelyek azóta jobbára feledésbe merültek.

Amikor Eötvös és Szabados átvették az évkönyv szerkesztésével kapcsolatos teendőket, egy apró, de lényeges változtatással éltek. A korábbiaktól eltérően a kötet elejére egy krónikát illesztettek, amely címszavakban adott hírt az újságíró-életet, az egyesületet és az irodalmat érintő eseményekről. A jelen kötet összefoglalásában a közelmúlt neves elhunytjairól (pl. Barna Izidor, Vértesi Arnold, Cholnoky Viktor) és írói sikereiről (a hangos színházi premiereké mellett például a Szindbád ifjúságáéról vagy Révész Béla A magunk útján című kötetéről) éppen úgy olvashatunk, mint a jubileumokról és az Otthon-kör utóbbi esztendőjéről, vagy az 1907 végén létrehozott Katolikus Sajtóegyesületről és az 1912 januárjában megalakult Felvidéki Írók és Újságírók Szövetségéről. Az itt felsorolt történések jelentősége elvitathatatlan, de a krónikába felvett kolportázs-botrány, valamint az újságíró-sztrájk lehet az a két múltbéli, fokozottabb figyelmet érdemlő esemény, amelyek mentén részlegesen átrendezhető vagy újraértelmezhető az 1912-es magyar irodalmi intézményrendszer mikrotörténete.

A Nap című bulvárlap utcai árusítására vonatkozó tiltóhatározat (azaz a lap kolportázs-jogának időleges bevonása) 1911 augusztusában, valamint a Pesti Napló (PN) újságíró-sztrájkja 1912 februárjának elején ugyan előzmény nélküli, lényegében váratlan történésekként értékelhetők, de közvetett előtörténetük részlegesen rekonstruálható. A Budapesti Újságírók Egyesülete hathatós közreműködésének is köszönhetően kielégítő megoldással, a korabeli újságíró-társadalom szolidáris összezárásával végződő aktusok egyik kiindulópontjaként 1910-hez, Az Est megindulásához kell visszakapcsolnunk. Miklós Andor, aki addig a PN közgazdasági rovatának vezetője volt, a lapvezetővel, Surányi Józseffel való ellentét miatt távozott a napilaptól, és új lapot alapított, ahová több újságírót sikerült átcsábítania a PN szerkesztőségéből. Surányi többnyire fiatal (és alulfizetett) sajtómunkásokkal töltötte fel az üres helyeket, miközben Az Est valódi sikertörténetté vált. Miklós Andor hírlapjának napi példányszámai hónapról hónapra növekedtek, 1913-ra a harmadik legolvasottabb[1] (igényes, remek szerzőgárdájú és gazdag programsáv-kínálatot nyújtó) lappá vált az 1887-ben induló Kis Újság és az 1896-ban induló Friss Újság mögött, lehagyva többek között az 1904-es alapítású A Napot is. A másik közvetett előzmény Herczeg Ferenc, a két világháború „írófejedelmének” állás- és tisztséghalmozása volt. Herczeg 1911 augusztusában akadémiai levelező tagként, országgyűlési képviselőként, a Mikszáth Almanach, az Új Idők és a Tisza István személyes közbenjárására elinduló Magyar Figyelő főszerkesztőjeként elnökölt a BÚE ülésein. Míg lapszerkesztőként nagy és szabad mozgástérrel rendelkezett, addig az újságíró-egyesület élén egy politikailag igencsak heterogén csoportot képviselt, így amikor A Naptól megvonták a kolportázs-jogot, joggal tartva az egyre feszítőbb összeférhetetlenségből fakadó vádaktól, lemondott az egyesület elnöki tisztségéről. Míg a BÚE szoros kontextusában ez utóbbi aktus volt A Nap és a Kheun-Héderváry-kormány közötti „csörte” végkimenetele, addig a történések a politikailag szabadon értelmezett sajtószabadság visszás körülményeire engednek rálátást.

A Nap, amely joggal volt nevezhető „a szenzációsajtó eszközeivel élő, álcázott politikai lapnak”,[2] hiszen egyszerre adott teret az igényes és sokoldalú tartalomnak és a harsány, közönségcsalogató tipográfiai megoldásoknak, már régóta szúrta a politikai prominensek szemét, hiszen oknyomozó riportjai sokszor rántották le a leplet az országot vezető elit üzelmeiről. (Többek között megbuktatták Polónyi Géza igazságügyi minisztert 1910-ben is.) A lap 1911. augusztus 19-ei számát királysértés vádjával elkobozták, utcai árusítását azonnal, pályaudvari árusítását néhány nappal később megvonták. Az újságírók és az olvasók is hevesen tiltakoztak az eljárás ellen, parlamenti interpellációk sora foglalkozott az üggyel, a BÚE (sikertelenül) közvetíteni próbált a kormány és a lap között. Végül, a fokozódó nyomás hatására az ügyészség egy héttel később ejtette a királysértés vádját, így A Nap újból megjelent az utcákon.[3] A történet tehát pozitívan végződött a szabad sajtó, és negatívan a regnáló kormánypárt szempontjából, de tulajdonképpen a mindkét körrel szoros kapcsolatban álló Herczeg Ferencet is magával rántotta. Igaz, az alábbi idézet alapján a történések szinte szót sem érdemelnének:

Az elnöki tisztet az Újságíró Egyesületben én addig viseltem, míg a Khuen-Héderváry-kormány valami szerény sajtóreformon nem kezdte törni a fejét. A rikkancs-sajtó kebelébe tartozó fiatal kollégákat annyira fölháborította már maga a reform szó is, hogy nekem be kellett látnom, ennek a hangulatnak én – a kormánypárti képviselő – nem tudnék hivatott tolmácsa lenni. A kollégák is beláthattak ilyesmit, mert az egyesületi hegypárt a fejemet követelte. Leköszöntem.^[4]

Herczeg távozása után a BÚE feladatait az alelnökök és a főtitkár látták el, majd az 1912. évi tavaszi közgyűlésen Bródy Lajost választotta elnöknek a testület. Őt néhány hónap után Márkus Miksa, a Magyar Hírlap tulajdonos-főszerkesztője követte az elnöki székben.

Az 1912-ben már a 63. évfolyamába lépett Pesti Napló volt az egyetlen, még a kiegyezés előtt született magyar nyelvű napilap a lappiacon.[5] Példányszáma a századforduló körüli években folyamatosan nőtt, de az első világháború előtti néhány éveben a napi eladott lapszám tekintetében a fővárosi napilapok középmezőnyében foglalt helyet.[6] Tulajdonosa 1901-től Surányi József volt, akinek 1910-ben Miklós Andorék kilépése után részben újra kellett szerveznie a szerkesztőséget. 1912. február 1-én azonban ez a szerkesztőség az alacsony fizetségre hivatkozva megtagadta a munkát, sztrájkkal kényszerítve Surányit a kondíciók újragondolására. Farkasházy Zsigmond kivételével az összes munkatárs sztrájkba kezdett. Először Mester Sándort, a felelős szerkesztőt menesztették el a követelésekkel Surányihoz, majd a BÚE alelnökei és főtitkára tették tiszteletüket a tulajdonosnál. A február 2-ai és 3-ai lapszámai még valahogy megjelenhettek, hiszen Farkasházy vezetésével pótolták a „kieső” sajtómunkásokat: az archívumból, a publikálásra már korábban előkészített írásokból, valamint a tudósítói irodák anyagaiból összeollózták a lapszámokat, igaz, az első „csonka szám” korábbiakhoz hasonlóan 32 oldalas terjedelmét február 3-án csak egy húszoldalas lapszám követte. A következő lapszám megjelenése azonban veszélybe került, hiszen a BÚE felhívása nyomán az újságírók mellett már a tudósítói irodák munkatársait is megnyerték maguknak a sztrájkolók, így az ekkor még kőnyomatos hírlaptudósító lapként működő Magyar Távirati Iroda és a Budapesti Tudósító is megtagadták az anyagok átadását. Surányi József ekkor engedett a sztrájkolóknak: 15 százalékos béremelés mellett (az eredetileg kívánt húsz százalék helyett) biztosította a munkatársakat arról, hogy a sztrájkmozgalomból egy éven belül senkit el nem bocsát, és ezt azután is csak egy választott bíróság döntése nyomán teheti.[7]

A korabeli magyar napilapok tudósításai nyomán 1904-ben Lisszabonban, 1908-ban Berlinben és Rómában, 1911-ben Bukarestben és Zágrábban sztrájkoltak az újságírók, igaz, ezekben az esetekben csak az országgyűlési tudósításokat sújtotta a bojkott. (Magyarországon sem ez volt az első eset! Ugyan csak kevés forrás erősíti meg,[8] de a Független Magyarország tíz munkatársa 1908 első napján a PN-éhez hasonló bérköveteléssel élt a tulajdonos felé. Mivel az ügy viszonylag gyorsan megoldódott, sőt, a BÚE segítségét sem vették igénybe a tárgyalók, az eset rövid időn belül feledésbe merülhetett.) Mint az almanach krónikája erről beszámolt, a PN példáján felbuzdulva 1912 áprilisában a Nagyvárad is sztrájkba kezdett, amikor felelős szerkesztőjüket – szerintük jogellenesen – elbocsájtotta a lap kiadója. Csak sejteni lehet, hogy a sztrájk ezúttal elhúzódott, hiszen az ősszel megjelent almanach nem számol be a végkifejletről.

Nem mondható el tehát, hogy a legutóbbi almanach megjelenése óta eltelt hónapok eseménytelenül teltek volna el. Noha a kötet nem hallgatta el ezeket a történéseket, az elmúlt évek köteteihez képest az 1912-ik évi felhozatal némileg konszolidáltabbnak tűnik. Mai ismereteink birtokában eldönthetetlen, hogy a diplomáciai érzék vagy a megalkuvás vezetett-e oda, hogy az évkönyv új szerkesztőpárosa a krónikát és a mellőzhetetlen, mert a kiadvány előállítási költségeit és az egyesületi kasszát gyarapító reklámblokkot leszámítva megmaradt a szoros értelemben vett irodalom kontextusában. Míg az előző évben tizenegy különféle rovat hozta közelebb az olvasóhoz a művészvilágot és a kultúrát, azaz a kortárs irodalmi intézményrendszer önállóan is érdekes szegmenseit (kiegészítve a 120 életrajzot tartalmazó százoldalas blokkal, az Irodalmi ABC-vel), addig a jelen kötet 26 szerzői elbeszélése, a hat, már hagyatékokból betördelt írás, illetve Vulpes Újságíró iskolájának 1910 utáni másodszori (igaz, ezúttal karikatúrákkal bővített) közlése mellett csekély mértékben tekint ki az irodalmi szövegtermésből. Az egyik ilyen kivétel az Old Reporter álnéven megszólaló Tábori Kornél Művészek önmagukról című, önarcképekkel gazdagon illusztrált írása, valamint a hasonlóan komoly dokumentumértékkel bíró Női írók és zsurnaliszták című blokk (ennek felvezető írását Tábori saját nevén jegyzi). Az évkönyv második szövegegységében, amelyben az 1908-as kötet után újból hosszan olvashatunk női íróktól származó írásokat, harminc szerző „szubjektív visszaemlékezésével” ismerkedhetünk meg. A megszólalók többsége karriertörténettel válaszolt a felkérésre, némelyikük azonban alternatív megoldásokat választott: Lux Terka Margináliák címen rövid anekdotafüzért közölt, Bédy-Schwimmer Rózsa pedig a feminizmusról értekezett. Diverz kép rajzolódik ki a nők irodalmi-újságírói tevékenységéről, de az említett nevek és periodikák akár a pályakezdések és meghatározó kapcsolatrendszerek hálózatos felrajzolásához is elegendőnek bizonyulnának. A gazdag tablóban olyan nyilatkozókra bukkanhatunk, akiket hiába keresnénk a neves folyóiratok hasábjain, vagy a megannyi korabeli évkönyv és almanach tartalomjegyzékében.[9] A közelmúltban elhunyt írók hagyatékából összeállított fejezetben többek között Barna Izidornak a riport-műfajról szóló áttekintése, Cholnoky Viktornak egy álomelbeszélése, Marton Istvánnak az asztaltársaság-dalárdákról szóló anekdotája található meg.

Az almanach novellái két részben olvashatók. Az első részben (Az év irodalma) szereplő 13 szerző az abban az évben megjelent kötete apropóján, míg a Novellák. Rajzok című második rész ettől látszólag független, utánközlésekből álló szövegcsokor, miközben ez utóbbiak közé sorolódott Révész Béla friss, 1912-es kötetének egy darabja. Mindazonáltal mindkét válogatás visszaigazolja az első blokkot felvezető írás következő passzusát:

A magyar tárca-novella […] fejlődésének alig húsz éves múltja alatt a legszebb formáját elérte. Sok színű, változatos, gazdag és sok oldalú lett a tartalmában, formája pedig az eleganciától kezdve a könnyűség, frissesség és hajlíthatóság minden artisztikus elemét magával hordja. (144)

Talán a véletlen műve, de a friss szövegek jelentős része a különböző jellegű párkapcsolatok stádiumait járja körbe hol komikus, hol tragikus „kivitelben”. A Nagy Balázs – Kis Balázs Csáth Gézától jelenetté alakuló rövidtörténet, amelyben a híres szobrász gyerekei a lexikonban apjukról található szócikk kijelentéseit morzsolgatják. A gyerekes fantázia ezek nyomán fejti meg az apa „nőügyeit”, ami a legidősebb fiút is arra sarkallja, hogy a szobalánnyal flörtölgessen. Kaffka Margit A jó barát című elbeszélése a blokk talán legkiemelkedőbb szövege, amely elsősorban nem a történettel, hanem az előadásmóddal, az egyszerű cselekmény apró fordulatainak cseppenkénti adagolásával kelt feszültséget. A szerelmesek látogatóba mennek haldokló barátjukhoz, akinek kapcsolatukat köszönhetik, de addig halogatják az érkezést, hogy a barátot már halva találják. Móricz Zsigmond Magyarosan címmel közölt írást az almanachban. A tragikomikus történetben a lányoknál igencsak kapós tanítót látogatják meg a falu férfijai, köztük Mukics, akinek lánya a tanító miatt a kútba ugrott. Mukics rá akarja venni a tanítót a házasságra, de a tanító fegyvert ránt, és meglövi a kovácsot. Nem történik baleset, csak a tanítót veti földre a lövés.

Érdekességként említhető, hogy a Nyugat 1909-ben kezdődő vállalkozása, könyvsorozata magasan felülreprezentált a blokkban: tizenháromból kilenc szerző munkája jelent meg a Nyugat égisze alatt.[10] A második novellás blokkhoz pedig egy, a kor utánközlési gyakorlatához kapcsolódó filológiai érdekesség csatlakozik. Az egész életében rengeteget publikáló Kosztolányi itt megjelent Három különös találkozás című elbeszélésének egyedülálló módon nem ismert további megjelenése. Ilyen címen legalábbis nem, hiszen a szöveg kötetben (Beteg lelkek) és periodikákban (Ifjúsági Lapok, Független Magyarország, Képes Hét, Képes Újság) legalább négy másik címen megjelent az első világháború végéig, sőt 1913-ban még fordítása is napvilágot látott a Der Brenner című innsbrucki folyóiratban.

Az Emlékezések, följegyzések című részben hat írás olvasható. Bölöni György művészettörténeti fejtegetésében Szinyei Merse Majálisa jelzi az elpolgárosodó művészet kezdetét, míg hasonlót a szobrászatban nem talál. Ez a művészeti ág „még nem rázta le magáról a történelmi sablonok csaknem babonás tiszteletét” (210), még nem találta meg a – Maeterlinck nyomán fontosnak tartott – „mindennapi tragikum” kifejezési lehetőségeit. Bródy Sándor Barna Izidorról szóló visszaemlékezésében felidézi a remek újságíró alakját, tréfáit, ezzel együtt a hónapos szobákban lakó, az ún. „vacsora-forintot” az utolsó krajcárig elköltő újságírók életpillanatait. Elek Béla Irodalmi pörök című írása a Magyarországon törvényileg először 1884-ban kodifikált szerzői jogi szabályozás hátrányairól ír, néhány példát hozva a zavaros fogalomalkotásra, valamint a kaotikus bírói gyakorlatra. Gyagyovszky Emil Fotóriport, fotóriporter című írásának középpontjában a külsőségeiben jelentősen megváltozott sajtó változásai állnak, fő fókuszban a fotóriporter személyével, aki fotós és riporter egy személyben, az újságolvasó által egyre inkább elvárt gyors tájékoztatás kritériumait teljesítő képes riport fő felelőse. Gyagyovszky a századfordulós képözönt az újságban megjelenő szöveg mennyiségének kárára emeli ki. Molnár Ferenc a zsarolás intézményéről értekezve adja elő ötletét, miszerint a sajtó hatalmát felhasználva egy újságírókból álló tanács dönthetne peres ügyekben amolyan házi bíróságként, felhasználva az eset újságban való kiteregetésének zsarolással felérő eszközét. Míg Szász Zoltán Kicsinyítések címen a „mucus”-hoz és „pucikám”-hoz hasonló ízetlen becézgető-megszólító formulák ellen lázad.

Az almanachba beválogatott szépirodalmi szövegek, értekezések és esszészerű írások egyértelműen tanúskodnak az irodalmi intézményrendszer prominens alkotóit az 1910-es évek elején foglalkoztató kérdésekről. Ilyen tekintetben a BÚE 1912-ik évi válogatása is fontos dokumentumként szól olvasójához, miközben érzékelhetők rajta a fontos, de csak átmenetinek tűnő hangsúlyeltolódások is. Noha ezúttal a művészeti-irodalmi „közéletiség” helyett egyértelműen a fikcionalitásra épült a válogatás, a Márkus Miksa elnökölte egyesület első, 1913 novemberében megjelenő évkönyvében visszabillent a mérleg a jó értelemben vett heterogén tartalom felé.

Jegyzetek

[1] Buzinkay Géza és Kókay György, A magyar sajtó története I. A kezdetektől a fordulat évéig (Budapest: Ráció Kiadó, 2005), 153.

[2] Buzinkay és Kókay, A magyar sajtó története…, 162.

[3] Nagy Enikő, „Biztos-e Ön abban, nincs-e benn A Napban?” (A Nap című szenzációlap bemutatása), Filológia.hu, hozzáférés: 2021. 05. 15.

[4] Herczeg Ferenc, A gótikus ház (Budapest: Singer és Wolfner, 1939), 289.

[5] A Pester Lloyd 1854-ben indult. Vidéken 1912-ben még működött a Szegedi Híradó (1859), a Zalai Közlöny (Nagykanizsa, 1862, Zala-Somogyi Közlöny címen), az Eger (1863), a Máramaros (Máramarossziget, 1865), a Somogy (Kaposvár, 1866) és az Ung (Ungvár, 1867).

[6] Buzinkay és Kókay, A magyar sajtó története…, 153.

[7] Lengyel András, „Az »elgondolhatatlan kiméra«. Az első magyar újságírósztrájk és Cholnoky Viktor”, in Lengyel András, Az esthajnali csillag, Vázaltok és adatok Cholnoky Viktorról, 291–321. (Budapest: Nap Kiadó, 2015). A tanulmány először a Forrás 2012/12-es számában jelent meg.

[8] Az Arcanum adatbázisa szerint a Friss Újság és a Népszava szentelt egy-egy rövid közleményt az esetnek.

[9] A Mikszáth Almanachban 1912-ig legalább egy szöveggel jelentkező, és ekkor még élő írónők közül Szabóné Nógáll Janka és Tormay Cécile maradt ki a listából, igaz, előbbit Tábori megemlíti a válaszokat megelőző rövid történeti áttekintésben.

[10] A könyvsorozathoz bővebben lásd Lengyel Imre Zsolt, „A Nyugat első könyveinek fogadtatásáról”, Irodalomtörténeti Közlemények 121 (2017): 435–463.

Summary

The 1912 Almanac of the Association of Budapest Journalists contains publications and literature in various genres and themes, as is typical in other volumes of the series. One of the main features of the almanac is the chronicle of the two most important events of the year, namely the publication of the boulevard-newspaper A Nap (The Day) and the strike of the redaction of the traditional daily newspaper Pesti Napló (Pestian Diary). A Nap had been under close surveillance by the government because of its oppositionist tone, and the authorities tried to limit its sale potential. Pesti Napló had recently let go members of its editorial staff, and the remaining employees tried to force higher salaries and other guarantees. Finally, both events had a positive outcome. Beside the many short stories (divided into two main parts under titles Literature of the Year and Novelettes and Sketches), the most valuable chapter is the one in which contemporary women writers and journalists, many of them forgotten by now, give “subjective recollections” of their literary careers.

Tagged 20. századi magyar irodalom, almanach, Pesti Napló, sajtó és irodalom, újságíró-sztrájk