recenzió

Wilhelm Kühlmann, Gábor Tüskés, Hg., Ungarn als Gegenstand und Problem der fiktionalen Literatur (ca. 1550–2000), Beihefte zum Euphorion: Zeitschrift für Literaturgeschichte 112 (Heidelberg: Universitätsverlag Winter, 2021).

A bemutatandó kötet, mely idén év elején jelent meg Wilhelm Kühlmann, Tüskés Gábor szerkesztésében, Lengyel Réka és Ladislaus Ludescher gondozásában a heidelbergi Winter Egyetemi Kiadónál, az Ungarn als Gegenstand und Problem der fiktionalen Literatur [Magyarország mint a fikcionális irodalom témája és problémája] című, 2019 októberében a Heidelbergi Egyetemmel közösen megrendezésre került nemzetközi konferencián elhangzott előadások írásbeli változatait fogja össze, és egészíti ki néhány, a témához szorosan kötődő egyéb tanulmánnyal.

Mielőtt belekezdenénk a fent nevezett munka ismertetésébe, szólnunk kell a konferencia, illetve a kötet címéről is. Mint ahogy azt a szerkesztők előszavukban is megjegyzik, a címben két többé-kevésbé problematikus kulcsszóval találkozunk. Ezek közül a Magyarországra, illetve magyarokra is vonatkozó ‘Ungarn’ terminus könnyebben magyarázható. A kötet szerzői tanulmányaikban a történelmi Magyarország területére és annak többnemzetiségű lakosságára, így többek közt Erdélyre is összpontosítanak. A „fikcionális irodalom”-ra való hivatkozás viszont több magyarázatot igényel. Bár a kötet nem tekinti feladatának, hogy megválaszolja a kérdést, hogy hol húzódik a határvonal az irodalmi fikció és faktualitás között, amely realitás és imagináció keveredése, illetve felcserélhetősége okán nehezen meghatározható, mégis, a következő felvetésekkel foglalkoznia kell: milyen kölcsönhatás figyelhető meg az irodalom és a történelem között, illetve hogyan teremtődnek fikció és faktualitás határmezsgyéjén mozgó, ezeket átlépő, illetve összemosó regényvilágok? A szerkesztők tehát abból az alapfelvetésből indultak ki, hogy azok az irodalmi művek, melyek per se magukban hordozzák az imaginációt, ugyanakkor reflektálnak a történelmi múlt valóságára, egészen más módon és mértékben képesek a számukra idegen népek és kultúrák ábrázolására, illetve az ezekről élő képek kialakítására, továbbadására, befolyásolására, mint a kizárólag tényközlő munkák. A fikció és történelmi valóság ötvözésének, illetve a történelmi témák irodalmi feldolgozásának szép példáját tárja az olvasó elé Wilhelm Kühlmann átfogó és részletes bevezető tanulmánya a bécsi írónő és társaságszervező, Caroline Pichler Die Wiedereroberung von Ofen című, 1829-ben kiadott történelmi regényéről. Kühlmann megállapítja, hogy az olyan vegyes irodalmi formák, mint pl. a történelmi regény azért is különösen fontosak a kutatók számára, mert „ami a fejünkben történelemként csapódik le, az valójában az ezen műfajhoz sorolható szövegek, elbeszélések és narratív stratégiák terméke.” (30) Azon irodalmi művek tehát, melyek a kötet érdeklődésének középpontjában állnak, véleményeket, narratívákat, toposzokat, mítoszokat közvetítenek és örökítenek tovább, sőt mi több egy kultúra saját identitáselemeinek konstrukciójához is hozzájárulhatnak. Ennek értelmében tehát a kötetben megjelent munkák a komparatisztikai toposzkutatás területén helyezhetők el, hiszen céljuk azon kérdések vizsgálata, hogy hogyan jöttek létre, illetve adódtak tovább a fikcionális szövegekben a Magyarországra és lakóira vonatkozó elbeszélő sémák, továbbá, hogy mennyiben vettek részt ezek a művek az interkulturális irodalmi kommunikációban.

Ezután a rövid áttekintés után szeretnék kitérni az egyes német, illetve angol nyelven megjelent tanulmányokra. Az első tematikus egységben olyan írások kaptak helyet, melyek a régebbi magyar történelem irodalmi reprezentációjával foglalkoznak. Heiko Ullrich tanulmányának középpontjában például a barokk kori szerző, Georg Rudolf Weckherlin ünnepleírása alapján annak a bátor lovagnak, bizonyos Laßla Januschnak a „háromféle szüzsét integráló” (74) figurája áll, aki többek közt a hősi Hunyadi család tagjait szimbolizálja. Weckherlin tehát Laßla Janusch karakterén keresztül csatlakozott ahhoz a korabeli diskurzushoz, mely a török elleni háborúk és a Magyar Királyságban tapasztalható vallási viták kapcsán alakult ki a német nyelvű nyilvánosságban. A magyar történelem hőseinek, mint pl. a Hunyadiak „athleta Christi”-ként való ábrázolása a kora újkori német nyelvű irodalom közkedvelt témája volt, derül ki Peter Mathes és Hermann Wiegand tanulmányából. A szerzőpáros a német jezsuita, Jacob Balde Hunyadi Jánosról szóló ódáját közli latin és német nyelven, mely feltevésük szerint a harmincéves háború kontextusában harcra való buzdításul szolgálhatott. Történelmi alakjaink azonban nem csak a német nyelvű irodalmak érdeklődésére tarthattak számot. Gömöri György áttekintést ad többek között Bethlen Gábor, Zrínyi Miklós, Zrínyi Péter, valamint Thököly Imre alakjának angol irodalmi ábrázolásáról, különös tekintettel az ún. „docu fiction” (107) műfajára, amely nem csak politikai szempontból tárgyalta nevezettek életét és pályáját. Ennek a tanulmánynak a kiegészítéseként jelentették meg a szerkesztők a 2010-ben elhunyt Köpeczi Béla egy 2000-ben megjelent magyar nyelvű tanulmányának angol fordítását Thököly Imre alakjának ábrázolásáról az európai szépprózában. Köpeczi cikke nyomán láthatóvá válik, mennyire eltérő volt a kurucvezér megítélése a német, illetve francia irodalmakban a 17–19. században. Tüskés Gábor, továbbá Andrea Seidler soron következő tanulmányai vezetik át az olvasót a 18. századba, illetve fordítják figyelmünket Magyarország külföldi recepciójáról a saját kultúránkról kialakított és közvetített képekre. Tüskés Gábor II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen hazájukhoz való eltérő hozzáállását és patriotizmusuk motívumait mutatja be egodokumentumaik alapján, melyek kapcsán kitér a realitás és fikció keveredésének különböző technikáira.  Andrea Seidler pedig górcső alá veszi azt a kérdést, hogy milyen volt a Magyar Királyság ábrázolása a bécsi Allergnädigst Privilegierte Anzeigen című időszaki kiadványban. Az 1771-ben megindult lap magyar és osztrák médiatörténeti jelentősége nemcsak abban állt, hogy ez az első tulajdonképpen „magyar alapítású, Bécsben megjelentetett” (168) folyóirat, hanem abban is, hogy az itt publikált cikkek részletesen tárgyalták többek között a Magyar Királyság társadalmi, gazdasági, tudományos és kulturális életét.

A kötet második tematikus egységét olyan tanulmányok alkotják, amik a nemzeti identitás motívumaival és problémáival foglalkoznak európai kontextusban, a 18–19. század vonatkozásában. Európai kontextus alatt értendő többek között a szövegek és motívumok részvétele az interkulturális irodalmi kommunikációban, mint ahogy azt Fórizs Gergely tanulmánya is példázza. Fórizs ugyanis az antik művészet recepciójával foglalkozik az európai klasszicizmus időszakában, Matthison Genfer See és Berzsenyi A Balaton című, egymással több okból összefüggő versei alapján. A klasszicizmusról a romantika korára ugrunk Reinhard M. Möller tanulmányával, melynek középpontjában Clemens Brentano Die mehreren Wehmüller című elbeszélése, annak magyarságképe, illetve a nemzetkarakterisztikák konstrukciójának kérdése áll. A Fórizs által felvezetett tematikai vonulathoz szorosan kapcsolódik Kovács Kálmán tanulmánya Erkel Ferenc Hunyadi László című operájáról, mely „szimbolikus reprezentációja a magyar nemzet önképének.” (221) Hunyadi László alakja pedig jól példázza egy-egy történelmi szereplő vagy motívum irodalmak közötti cirkulációját. A tanulmány ugyanis reflektál az ún. Hungarus-szerzők Hunyadi-feldolgozásaira is, mint pl. Simon Peter Weber darabjára, Ignaz Aurelius Fessler regényére, vagy Johann Ladislaus Pyrker drámájára. A Magyar Királyság multietnicitása áll Lengyel Réka kitekintésként szolgáló, angol nyelvű tanulmányának középpontjában, ami tulajdonképpen Gömöri cikkének folytatásaként, illetve kiegészítéseként is olvasható. Lengyel egy angol írónő, Chaterine Gore Hungarian tales című műve alapján mutatja be a 19. század közepének angliai magyarságképét, melyben a Magyar Királyság szociális viszonyainak mozaikja rajzolódik ki a helyi sajátságok ábrázolásával és a magyar nyelvből kölcsönzött szövegelemek használatával. Ezután a kitérő után térünk vissza a Kovács Kálmán által is képviselt motívumtörténeti irányvonalhoz. Tanulmányomban részletesen foglalkozom a tokaji bor szimbólumának irodalmi feldolgozásaival és a motívum cirkulálásával a német és magyar nyelvű irodalmak között. Továbbáazt a kérdést is vizsgálom, hogy a német nyelvű Hungarusok (mint pl. Christophorus Rösler vagy Carl Anton Gruber) mennyire járultak hozzá ahhoz, hogy a tokaji bor a magyar identitás egyik központi rekvizitumává vált. A soron következő tanulmányban, ami talán inkább a Lengyel Réka által indított tematikai irányvonalat viszi tovább, Ralf Georg Bogner az ún. „Dorfgeschichte”, „falusi történet” műfaját járja körül több 19., illetve korai 20. századi, a kánon által kevéssé tematizált író, mint pl. Johanna Blumgrund, Heinrich Glücksmann vagy Auguste Groner művei alapján, akik a magyar vidéket választották irodalmi műveik témájának, illetve kulisszájának. A cselekmények színhelye a romantikus magyar puszta, a regényhősök pedig a sokszor kitalált falvak fogadóiban csárdást táncolnak, cigányzenét hallgatnak és habzó tokajit kortyolnak. Kevésbé romantikus és hízelgő a fejezet utolsó tanulmányában megjelenített Magyarország-ábrázolás. Olha Flachs ugyanis a Galíciában született osztrák szerző, Leopold von Sacher-Masoch Der letzte König der Magyaren című regényével ismerteti meg az olvasót. Az erősen Habsburg-párti író Magyarország-képe „tükrözi a ‚saját’ osztrák nemzettel kapcsolatos nézőpontját” (293), így az 1867-ben megjelentetett regényében is a magyar szabadságharcosok dicsőítésének ellenpólusával találkozhatunk. Flachs szerint tehát ez a mű egyfajta pro-Habsburg irodalmi mankóként akart szolgálni a kiegyezés eseményeit figyelő olvasó számára. Ismertetésemben ezen a ponton szembe megyek a kronológiát szem előtt tartó szerkesztési elvvel és a harmadik fejezetből előre hozom Laczházi Gyula tanulmányát. Laczházi ugyanis tulajdonképpen továbbírja a Flachs által vázolt történetet, ugyanis ő Leopold Sacher-Masoch unokaöccsének, a Michael Zorn álnéven író Arthur Wolfgang von Sacher-Masoch Magyaren című regényével foglalkozik. Zorn egy másik álláspontot képviselt a 70 évvel később megjelentetett munkájában, mint nagybátyja: ő sokkal inkább szimpátiát szeretett volna ébreszteni az olvasókban Magyarország és – a védőbástya-toposz alkalmazásával – az ország történelme iránt.

A harmadik tematikus egység fejezetei a magyar diskurzus folytonosságát, kiterjedtségét és sokszínűségét mutatják be. Ladislaus Ludescher áttekintő, szakirodalmi hivatkozásokban is rendkívül gazdag tanulmányában pl. a Bánság és Erdély, illetve az itt lakó svábok és szászok ábrázolásával foglalkozik a német nyelvű fikciós irodalmi alkotásokban. A magyar tematika sokféleségét reprezentálja már önmagában az a tény is, hogy Ludescher regionális és régiókon átívelő, az emlékezet-kultúrához kapcsolódó szövegeket vont be az elemzésbe, melyekben a Bánság és Erdély színes leírása mellett a szerzők a fontosabb identitásteremtő történelmi eseményeket (pl. betelepítés, reformáció) is tematizálták. A Bánság „az ígéret földjeként” jelenik meg Adam Müller-Guttenbrunn 20. század eleji műveiben is, melyek nemzetépítő funkcióját Balogh F. András tanulmánya mutatja be részletesen.  Balogh szerint ugyanis Müller-Guttenbrunnak a realitás és fikció vegyítésével, a régió társadalmi életének ábrázolásával, a német nemzeti diskurzus bevonásával és ennek „epikai ellenpólusaként” (358) a negatív magyarságkép közvetítésével sikerült a bánsági svábok nemzeti ébredését elősegítenie. Ez a regionális irodalomi súlypont érvényesül Knapp Éva tanulmányában is, immár a két világháború közötti időszak vonatkozásában. Az események helyszíne ezúttal viszont Erdély, azon belül is Brassó, ugyanis Knapp Adolf Meschendörfer Die Stadt im Osten című 1931-es regényét elemzi. Már a szöveg műfaja megérne egy külön tanulmányt, ugyanis Knapp szerint ötvöződnek benne az „énregény, a fejlődésregény [‚Bildungsroman’], a generációs regény és a korrajz” (361) elemei. Ezen túl a mű egy komplex magyarságábrázolást tár az olvasó elé, ugyanis az író felhívta a figyelmet a német-magyar együttélés dilemmáira, a 19. századi magyarosítást követő szociális konfliktusokra és ezek révén a nemzeti önkritika szükségességére és a magyar történelmi emlékezet hiányosságaira. A magyar történelem irodalmi feldolgozásának kérdése áll Lőkös Péter tanulmányának középpontjában, aki egy Magyarországon a paródiáinak köszönhetően osztrák Karinthyként emlegetett szerző jórészt mégis ismeretlen (és lefordítatlan) munkáit ismerteti. Robert Neumann Rozsa Sándor. Ein Räuberhaputmann és Eine Frau hat geschrieben című 1938-ban megjelent regényeinek recepciója ugyanis jól példázza, mi a következménye annak, ha egy szerző a történelmi tényeket szabadon kezeli és emiatt a magyar publikum történelemhamisítóként könyveli el őt.  Az utolsó tanulmány erejéig még visszatérünk a Bánságba: Raphael Fendrich Karl Möller Die Lothringerin című regényével foglalkozik, melyben a régió ismét az ígéret földjeként, egy nosztalgikus irodalmi vágyképként  jelenik meg, amivel az író a „betelepítési mítosz folytatójává vált.” (412) Ugyanakkor a regény masszívan hirdeti szerzője politikai meggyőződését is. Karl Möller először ugyanis a romániai németek szószólójaként lépett fel, majd mint nemzetiszocialista eszméket valló szerző méltatta a tárgyalt regényben a német ajkú lakosság gazdasági és kulturális teljesítményeit, miközben franciaellenes és antiszemita kliséket is beépített az elbeszélésbe.

Az utolsó fejezet középpontjában a második világháború és a kommunizmus időszaka áll. Az első két tanulmány szerzői talán az egyik legismertebb, háború utáni, magyar tematikájú német regénnyel foglalkoznak, nevezetesen Heinrich Böll Wo warst du Adam? című szövegével. Bernáth Árpád a Böll katonai élményeiről és magyarországi tartózkodásáról írt regényét olyan szövegként elemzi, amiben a szerző által leírt világ „további források bevonása nélkül felismerhető és rekonstruálható”. (434) Barbara Mahlmann-Bauer Böll regényét a holokauszt-elbeszélések kontextusában vizsgálja és Tábori György, valamint Kertész Imre írásaival hasonlítja össze. A háború utáni korszak magyarságképét német nyelvterületen azonban leginkább Hugo Hartung Ich denke oft an Piroschka című regénye és ennek 1955-ös megfilmesítése határozta meg, amivel egyben vissza is tértünk a 19. században elterjedt puszta-romantikához. Újváry Gábor elemzésében hasonló magyarságkép-elemeket sorakoztat fel, mint amiket a 19. századi irodalmat taglaló cikkekben is láthattunk: idilli tájképek és szerelmi történetek gondoskodnak arról, hogy a háborúk borzalmait megélt olvasók egy egzotikus, nem is annyira távoli, mégis békés tájba képzelhessék magukat. A világégés utáni Magyarországról már jóval realistább és sötétebb képet festett a Tüskés Anna által bemutatott Journey into the Blue című Rab Gusztáv-regény.  A történelmi hátteret ugyanis az 1951-es budapesti kitelepítések adják, és Rab tulajdonképpen az 1951–1952-es évek magyar társadalmi körképét festi meg. Érdekes kontrasztot képez ez a mű a csupán két évvel később megjelent Hartung-féle regénnyel szemben. Ahogy Tüskés Anna rávilágít, Rab Gusztávnál a puszta „nem az ország természeti szépségének, hanem a munkatáborokban tapasztalt szenvedés és embertelenség szimbóluma.” (514) Szintén a magyar történelem viharainak állít emléket Esterházy Péternek Friedrich Vollhardt által elemzett, német nyelvterületen (is) hatalmas visszhangot kiváltott regénye. A tanulmány szerzője nagy hangsúlyt fektet a fiktív és reális elemek komplex viszonyának vizsgálatára a Harmonia caelestisben, miközben megfigyeli, hogyan formálódtak át és kapcsolódtak össze a különböző diskurzustradíciók. A családregény és a 20. századi történelem tematikájához szorosan kapcsolódik a kötet utolsó tanulmánya. Tar Nóra-Gabriella Erdély jelenkori német nyelvű irodalmába, Eginald Schlattner és Carmen Elisabth Puchianu regényeinek többetnikumú, többnyelvű, hibrid világába kalauzolja el az olvasót. Az elemzett szövegekben megfigyelhető magyarságkép a családi emlékezetben, egy tágabb történeti és társadalmi kontextusban, a magyarság Erdély más népeihez fűződő viszonyával összefüggésben ábrázolódik.

A kötet a konferencia kísérőrendezvényeként megrendezett kabinetkiállítás katalógusának ismertetésével zárul. A katalógusban helyet kaptak angol, francia, német, olasz és latin nyelvű, a 16. és 20. század közötti, az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményeiben fellelhető Magyarország-portrék, így a kiadók további fontos forrásokra hívják fel a kutatók figyelmét.

A kötet és a tanulmányok ezen rövid áttekintéséből is kitűnik, milyen részletgazdag és igényes kiadványt vehet kezébe az olvasó. Részben az átfogó tanulmányoknak, részben pedig az egy-egy kevéssé ismert szövegre fókuszáló dolgozatoknak köszönhetően sikerült megrajzolni a szerzőknek és a szerkesztőknek a magyarság-kép alakulásának ívét a kora újkortól egészen napjainkig. Megragadták a Magyarország-diskurzusok változásait, kontinuitásait, vagy éppen diszkontinuitásait, irodalmi szövegpéldákon keresztül pedig láthatóvá tették, és végül történelmi kontextusba helyezték ezeket. A kötetben megjelentetett tanulmányok sok esetben eddig alig ismert forrásokra hivatkoznak, amivel lökést adnak a további imagológiai-komparatisztikai kutatások számára. A felhasznált és bőségesen idézett források az irodalmi magyarságképek tárházaként szolgálnak, melyeknek köszönhetően a kötetet méltán tarthatjuk a Horst Fassel által 2004-ben kiadott Pannonien vermessen című antológia folytatásának és kiegészítésének.

Zusammenfassung

Der von Wilhelm Kühlmann, Gábor Tüskés in Verbindung mit Réka Lengyel und Ladislaus Ludescher herausgegebene Tagungsband beschäftigt sich mit dem Ungarnbild nicht nur der deutschsprachigen, sondern auch der englischen und französischen fiktionalen Literatur von der Frühen Neuzeit bis zur Postmoderne. Durch die themenübergreifende Abhandlungen einerseits und durch die Detailstudien über bisher nur marginal kanonisierte Texte andererseits gelang es den Autor*innen und Herausgeber*innen des Bandes, in der jahrhundertelangen Entfaltung der Ungarnbilder Kontinuitäten und Diskontinuitäten festzustellen, diese in literarischen Texten nachzuweisen und die Änderungen in historischen Kontext zu stellen.

Tagged Fiktionalität, Imagologie, Komparatistik, nationale Identität, Ungarnbild