recenzió

Csörsz Rumen István, szerk. Doromb: Közköltészeti tanulmányok, 6. Budapest: reciti, 2018.

A közköltészet, a populáris irodalom témájával foglalkozó Doromb hatodik kötetének a Nyugat-magyarországi irodalom 1770–1820 Lendület-kutatócsoport időbeli és földrajzi érdeklődése ad keretet. A vizsgált táj a korszakban is elkülönülő társadalmi adottságokkal és gazdasági lehetőségekkel rendelkező Nyugat-Dunántúl. A heterogenitás érzékeltetésére a kötet előszava is felhívja a figyelmet, leszögezve, hogy egy meghatározott földrajzi térben működő intellektus, a dunántúli írók és értelmiségiek esetében sem beszélhetünk egységes mozgalomról és ilyenfajta homogenizálás nem célja ennek a vállalkozásnak.

Az óvatos hangütés ellenére a tér(beliség) koncepciója és a kötetben szereplő alapos filológiai kutatómunka eredményeként megírt tanulmányok több diszciplína nézőpontját érvényesítik (néha együttes módon). Kutatási tárgyuk vizsgálata során vagy részeredményeik megfogalmazásakor több, egymás felé konvergáló kérdést is felvetnek. Ezek részben irodalomszociológiai jellegűek. A szövegek világán túl rákérdeznek a korszak formálódó irodalmának, a populáris irodalomnak, valamint a hagyományos értelemben vett népköltészet társadalmi működésmódjára, sokirányú kapcsolatrendszerére, valamint a mikroszinten keletkező potenciális szövegalkotó-, újraíró és kisebb arányban a befogadói közösségek mibenlétére, jellegére.

E szétszórt megjegyzések izgalmas, továbbgondolásra érdemes kérdésekhez vezetnek el. Pontosan milyen kikötésekkel, módszertani fogódzók használatával beszélhetünk közköltészeti szövegek esetében területhez kötöttségről, és ezt a folyamatosan alakítható, befogadásra, átdolgozásra nyitott szöveganyagot térben és időben meddig tekintjük érvényesnek? Vagy éppen milyen megfontolások mentén beszélhetünk lokalitásról? Milyen előképpel rendelkező szövegeket, szövegcsaládokat éltetett egy alkotói, szöveggazda magatartással élő értelmiség a rokoni, a birtokszomszédi, iskolatársi közösségi kapcsolatok révén? A lejegyzők, szerzők milyen társadalmi csoportok képviseletében léptek színre, milyen ideális (olvasó)közönséget képzeltek el a műveik számára? Bár Csörsz Rumen István a kötet bevezetőjében egyelőre nem ígér konklúziót, de az egyes tanulmányok konklúziói és részeredményei egymást is támogatják, zömében elsőként közölt szövegek bemutatásával és alapos elemzésével.

1.

A kötet több tanulmánya foglalkozik valóságreferenciákkal. A személyközi társulások, személyes kapcsolatok, egymással megosztott reflexiók elemzését több szerző vállalta a kötetben. Vaderna Gábor írása Sebestyén Gábor és Báthory Gábor baráti levelezéséből közöl példákat arra vonatkozólag, hogy milyen hétköznapi-alkalmi kulturális-gyakorlatok során nyúlnak költészeti eszközökhöz, milyen kommunikációs helyzeteben vezetnek be poétikai technikákat, és milyen generációs minták vagy élmények segítik őket ebben. Csörsz Rumen István Berzsenyi Dániel és Döbrentei Gábor levelezéséből, variánstörténeti adatok segítségével fejti fel, hogy vajon Berzsenyi esetében a John Bowringnak megküldésre szánt „népdalgyűjtemény” (1828) szövegeinek származási helye a falusi-köznemesi szájhagyomány, esetleg saját katonáskodása lehetett-e, és egy olyan népdaleszményt reprezentálnak, amely a saját korában (1828–1835 táján) a konzervatív, régi típusú közköltészet sajátja volt.

2.

A mezővárosi-falusi humán értelmiség kultúraképző- és közvetítő szerepe, illetve a lelkész, pap, kántor, tanító, iskolamester, nyomdász mint szövegteremtő kulturális közeg altémája megjelenik például (érintőlegesen) Medgyesy S. Norbert tanulmányában, aki négy olyan búcsús népéneket tett közzé, amelyek Szent Kozma és Szent Damján 18. századi lokális, nyugat-dunántúli tiszteletéről vallanak. Közköltészeti szövegpárhuzamok alapján, a közös forrásból sarjadó mentalitás hatására hívja fel figyelmet két kortárs, azonos helyen tanító/tanuló klerikus, Lochner János Duna-melléki katolikus pap és Sztankovits János győri püspök esetében Perger Gyula. A két pap szinte azonos változatban jegyzett le több világi verset, ami forrásegyezésre is utalhat. Ugyanő egy nyomdász irodalomtörténeti szerepéről, közvetítői és üzleti módszereiről számol be Czéh Sándor világi dalainak alapos bemutatása során. A nyomdász minden társadalmi réteg lírai kultúráját jól ismerte, kiadásaiba belefoglalta a közízlésnek megfelelő irodalmi verseket (pl. Csokonai, Vörösmarty, Döme Károly, Kisfaludy Károly és Sándor alkotásait), de Kecskeméthy Csapó Dániel és Erdélyi János népköltési gyűjteményekből is válogatott, alakított át szövegeket, néha kontaminálva egymással. A folklór és az irodalom területén kutakodók számára közös, gondolatébresztő kérdés: az itt feltárt és dokumentált médiumváltás esetében az újrafolklorizálás lehet-e a megfelelő kifejezés? Ha igen, akkor milyen kikötésekkel? Például a szóbeli emlékezetből lejegyzett alkotásokat pusztán írott szövegeknek tekintsük-e, amelyek a korszak textualizációs attitűdjének megfelelően számottevő szövegalakítási eljáráson estek át?

Hegedüs Béla Révai Miklós Magyar Költeményes Gyűjtemény című kiadástervének hirdetményeit, kéziratban maradt elméleti szövegeit, a koncepció változásait mutatja be. Mindez a formálódó, Hegedüs szavaival élve „magára maradó” irodalom kialakításának törekvését, anyagi és szellemi lehetőségeit szemlélteti. Továbbgondolásra érdemes az a megjegyzés is, hogy Révai nem a herderi úton kívánt haladni, hanem inkább egy jó barátja, a bécsi udvari könyvtáros és szerzetes költő, Michael Denis lehetett számára a példakép, aki James Macpherson bestsellerét, a korszakban újdonságnak számító Ossziánt fordította le (Bécs, 1768–1769). Vajon hogyan illeszkedhetett (volna) irodalmi programjába ez a hősköltemény? Egy kifejtett poéziselméletet mutat be Laky E. Demeterről szóló tanulmányában Voigt Vilmos. Laky kötete az első magyar nyelvű középiskolai poétika volt, s egyúttal az önálló, egységesülő tudományos magyar nyelv egyik tanúbizonysága is, integrálva Erdélyi János népdalköltészetről szóló esztétikai írását. Példatárában magyar alkotásokat is szerepeltet.

3.

A kötet földrajzi szempontú értelmezési kerete előrevetíti az európai kulturális kapcsolatok feltárását is, amelyre több tanulmányban találunk példát, még akkor is, ha deklarált céljuk nem az európai minták adaptálásának részletes bemutatása. Ehhez a törekvéshez kapcsolódik a fordítások és a külföldi minták szerepének, hatásának feltárása.

Voigt Vilmos megállapítása szerint a korszak szépirodalmi-poétikai alapszövegeinek szelekciójakor, közlésekor (a már említett Laky Demeter poétikai tankönyvében is) a kevés számú magyar nyelvű példa mellett még a német dominál a „modern formák” között. Emellett a közköltészeti anyagban is kitapintható a német nyelv kultúraközvetítő, illetve híd (szűrő) szerepe a vizsgált területen. Álljon itt erre példaként ismét Czéh Sándor nyomdász, aki a saját ponyvai meseanyagáról írja Ipolyi Arnoldnak, hogy a nyomdájában kiadott dalok és mesék nem eredetiek (gondolva a szó többrétű jelentéstartalmára), hanem vagy utánzások vagy németből való fordítások. A világi dalok esetében példa a közismert Gyöngyöm, Minkám, el kell válnom, amely egy 1808-as német vers későbbi fordítása.

Tari Lujza Kiss Dénes kottás dalgyűjteményéről szóló tanulmányának előszavában, A Dunántúl zenei jellegében utal arra, hogy a dallamokon túl bizonyos hangszerek (hárfa, egyes citeraformák) is német-osztrák szűrőn érkeztek a Dunántúlra. Az Erdélyi Jánosnak beküldött (1844–1848) anyag zenei és szövegbeli heterogenitása, a tanulmányban elszórt földrajzi adatok egy-egy dallam érvényességi köréről is további izgalmas kérdéseket vetnek fel.

Knapp Éva egy dunántúli gyűjtemény egyleveles ponyvanyomtatványainak bemutatása során hivatkozik egy Prágából elterjedt kultuszformára, amely Jézus ismeretlen szenvedését jelenítette meg. A teljes terjedelmükben közölt és precízen leírt imalapok a barokk kori vallásosság utóéletének tanúbizonyságai, és a populáris kultúra lokális-organizált vonására is felhívják a figyelmet.

Juhász Katalin Dóczy Péter (Dojcsin Petár) és Mátyás király kocsmai beszélgetéséről szóló, tréfás délszláv epikus ének tipológiai vizsgálatát végzi el. Az énekkel korábban foglalkozó Mollov adatait a magyarországi délszláv nemzetiségek körében végzett gyűjtésekkel és hangzóanyagokkal egészíti ki. Sajnos a Milman Parry és Albert B. Lord délszláv gyűjtéseit tartalmazó digitális adatbázis az utóbbi időben nem hozzáférhető, a szerzőn a hivatkozás hiányát így is nem kérhetjük számon.

4.

A kötetben több írás foglalkozik a történeti események fikcionalizálásának problematikájával. Andrew C. Rouse tanulmányában a Bécs 1683-as török ostroma nyomán keletkezett londoni ponyvaballadák (broadside ballad) témáját mutatja be. A nótajelzésként idézett dallamok vizsgálata során észrevette, hogy egy konkrét dallam összefonódott egyes közép-európai eseményeket megéneklő balladákkal.

Mészáros Gábor Fut a nemes című tanulmányában Pálóczi Horváth Ádámnak az inszurrekcióról és a somogyi parasztlázadásról való privát és nyilvános reakcióinak ellentmondásosságáról, 1800 körüli verseinek többféle olvasatáról ír. Seres István Rózsa Sándor, a szegedi betyár dunántúli ismertségéről tudósít. Irodalmi, történeti és néprajzi forrásokat mutat be, érdekes kérdést vet fel, sajnos mégis bátor konklúzió nélkül marad.

Konklúzió

A kötet tanulmányainak olvasása során felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az egyes terminusok korabeli értelmezésében létezhetett-e értelmiségi konszenzus? Avagy helyesebben járunk el, ha akár minden szöveg, kéziratos vagy nyomtatott gyűjtemény esetében egyelőre inkább új források bevonásával haladunk egy alaposabb értelmezés felé? És ezzel el is érkezünk a lépték problémájához.

A kötet célkitűzése és a Doromb sorozatban évente, alapos filológiai munka eredményeként megjelenő tanulmányok reflexióra sarkallják a folkloristát a folklorisztika bevett, klasszikus műfaji terminológiájának használatát tekintve is. Régóta tudjuk, hogy az egyes műfaji kategóriák visszamenőleges használata meglehetősen problematikus, ahogy arra már Horváth János is felhívta a figyelmet például Révai esetében, aki a Volkslied szó alatt nem népdalokat, hanem köz-énekeket, a világi költészet darabjait értette. Ugyanerre a problematikára hívta fel a figyelmet már több folklorista is, például Gulyás Judit a mese, népmese kapcsán a reformkorra vonatkozóan, hiszen a később kialakult diszciplínák hitelességi kritériumai a korszakban irrelevánsak voltak. Zrínyi Miklós és a folklór kapcsolatáról szóló tanulmányában Voigt Vilmos is megjegyzi, hogy nehéz megmondani a 17. század viszonylatában, mi a folklór és mi nem az. Persze egyáltalán nem egyszerűbb a helyzet az általa „mindennapi folklórnak” nevezett jelenségek, pl. hiedelmek esetében sem.

Ezzel az utolsó gondolattal arra szeretném felhívni a figyelmet, amire a kötet szerkesztője már hosszú évek óta törekszik: az egyes tudományszakokban feltett kérdések több diszciplína együttes munkájával válaszolhatók meg, a szövegek mellett a vizualitás, a zene, a fennmaradt dallamok vizsgálatával.

A közköltészeti kutatások eddigi eredményei nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a folklórt, „folklorikus szövegeket” dinamikus rendszerként értelmezhessük. Előrébb juthatunk a stilisztikai kérdések tisztázásában, az archívumokban pihenő, évtizedekkel később lejegyzett, visszamenőlegesen pedig töredékesnek tekintett folklór közlések történeti-társadalmi szempontú értelmezésekor, a táji változatok feltérképezésekor is. A fő cél a folklorizálódás-folklorizáció pontosabb, folyamati modelljének felállítása lehet. Mindehhez gondolatébresztő megfontolásokat tartalmaz a Doromb itt bemutatott kötete.

A szerző az ELTE BTK Folklore Tanszékének egyetemi adjunktusa.

Summary

This review presents the sixth volume of the journal Doromb (Jew’s Harp), created by the Lendület Research Group, which studies the literature of Western Hungary between 1770-1820. The review lists the common topics and issues that appear in the geographically correlated studies of the volume, such as interpersonal associations, personal relationships, the text-creating power of a cultural medium, the cultural relations of Western Hungary in terms of popular culture, and the possibility of fictionalizing historical events. The writing pays special attention to the results that also affect the study of folklore.