recenzió

Kruppa Tamás. A kereszt, a sas és a sárkányfog: Kelet-közép-európai törökellenes ligatervek és küzdelmek a Báthory-korszakban (1578–1597). Bibliotheca Historiae Ecclesiasticae Universitatis Catholicae de Petro Pázmány nuncupatae, Series I. Collectanea Vaticana Hungariae Classis II., Tom. 5. Budapest–Róma: Gondolat, 2014.

A szentszéki levéltárakban lévő magyar vonatkozású anyagok feltárása, s ezzel együtt a szentszéki–magyar kapcsolatok kutatása az utóbbi években, évtizedekben örvendetesen sokat haladt előre, köszönhetően – mások mellett – Molnár Antal, Tusor Péter és az alábbiakban tárgyalt kötet szerzője, Kruppa Tamás munkásságának. Szükség is van az új vizsgálódásokra, hiszen e témában Fraknói Vilmos és Veress Endre forráskiadványai és monográfiái már megértek arra, hogy friss szintézisek lépjenek a helyükbe, amelyek nagyobb forrásbázison alapulnak, illetve tartalmazzák a honi és nemzetközi szakirodalom újabb eredményeit is. Kruppa Tamás jelen kötetében arra koncentrál, hogy bemutassa, milyen erőfeszítéseket tett a Szentszék a kelet-közép-európai térségben egy törökellenes liga összekovácsolására a tárgyalt időszakban, illetve hogy e törökellenes tervek milyen fogadtatásra találtak a régió országaiban és a Báthory család egyes tagjainál, elsősorban Báthory István lengyel királynál és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemnél. Emellett kiemelten tárgyalja Erdély és a Porta viszonyát a korszakban, valamint a fejedelemség részvételét a tizenöt éves háborúban (1597-ig). Szerzőnk természetesen nem csak a szentszéki forrásanyagból dolgozott: vizsgálódásainak fontos kiindulópontját jelentik a Konstantinápolyban működő Habsburg és velencei követek jelentései vagy éppen az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban lévő Báthory-protokollum is – hogy csak a fontosabbakat említsük. Felhasználta emellett a témával kapcsolatos nagyszámú kiadott forrásanyagot is, mivel azt tapasztalta, hogy e kútfők közül igen sok máig nem épült be a magyar történeti irodalomba.

A szerző az első fejezetben (Preludium) bepillantást enged a térség igen bonyolult hatalmi viszonyaiba, mégpedig egy velencei származású katona, Giovanandrea Gromo 1564. évi erdélyi útján, illetve 1566–1567-ben keletkezett Compendio című beszámolóján keresztül. A második fejezetben újabb alakokkal bővül a teátrum: a két főszereplő Báthory István erdélyi fejedelem, illetve választott lengyel király (1578–1588), valamint Antonio Possevino jezsuita atya, akinek a feladata az volt, hogy a királyt bevonja a törökellenes ligába. Báthory ugyan elvileg kész volt részt venni egy ilyen szövetségben, de erre – amint azt Kruppa meggyőzően bizonyítja – reális lehetőség nem mutatkozott. A Szentszék figyelme kiterjedt Oroszországra is mint lehetséges szövetségesre, s az érdekek egy rövid ideig találkoztak, mert IV. Iván követség útján felvette Rómával a kapcsolatot, s a Szentszék közvetítését kérte a Lengyelországgal való konfliktusban, és egyben törökellenes szövetséget ajánlott. A pápát azonban, ahogy arra a szerző figyelmeztet, ekkor inkább az unió érdekelte, s ennek érdekében küldte Possevinót Oroszországba. A béke ugyan megköttetett, és Possevinónak sikerült lebeszélnie Báthoryt a svédek elleni háborúról is, de a liga megvalósulása továbbra is esélytelen volt: egyik félnek sem állott érdekében a török ellen fordulni, továbbá a Porta is mindent megtett, hogy ez így is maradjon. Possevino további próbálkozásai (kapcsolatfelvétel a perzsákkal, újabb orosz tárgyalások, részvétel a birodalmi gyűlésen) szintén eredménytelenek maradtak.

Az ügyben az elkövetkező évek eseményei sem hoztak előrelépést. Az orosz követség 1582. évi római tárgyalásai lényegében kudarcba fulladtak; rajtuk kívül Velence sem lelkesedett az újra meg újra felmerülő ligatervért, csupán a Firenzei Köztársaság mutatott némi hajlandóságot. Báthory időközben ismét késznek mutatkozott a ligában való részvételre – Kruppa szerint a fejedelem valóban ki akarta űzni a törököt, s mindvégig volt benne egyfajta küldetésvágy –, és 1583-ban unokaöccsét, Báthory Andrást küldte Rómába a további tárgyalások végett, aki ekkor nyerte el a bíborosi kalapot. A király és a császári udvar ellentétei azonban eleve kilátástalanná tették a továbblépést. Új helyzetet teremtett IV. Iván halála, de míg Báthory meg akarta szerezni az orosz trónt, a szentszéki diplomácia ezt túl veszélyes lépésnek találta: a célhoz ekkor sem kerültek közelebb. Báthory terve végül kudarcot vallott, s a túlságosan önállósodó Possevinót is kényszerpihenőre ítélte rendfőnöke – a pápa utasítására.

Kruppa Tamás a következő fejezetben azt mutatja be rendkívül érzékletesen, hogyan alakult a nemzetközi politika, illetve mi lett a sorsa a ligaterveknek Báthory István halála után. A lengyel trónért való tülekedésben a svéd és a Habsburg aspiránsok mellett feltűnt Báthory Zsigmond is, de kevés eséllyel. A pápa, aki Báthory Istvánnal előzőleg már konkrétumokig is eljutott a török elleni hadjárat tervezgetésében, most elbizonytalanodott, de aztán Habsburg Miksa mellé állt, míg a Porta számára csak a svéd jelölt vagy egy Báthory volt elfogadható. A győztes, a svéd Vasa Zsigmond konfliktusba került a törökökkel a tatárok és a kozákok miatt, de néhány évi feszültség és határvillongások után 1592-ben békét kötöttek – amelyet az angolok is elősegítettek, mivel ők egy török–spanyol tengeri háborúban lettek volna érdekeltek. Kruppa elbeszéléséből kitűnően kirajzolódik a tizenöt éves háború előestéje, az erőviszonyok, érdekszövetségek és érdekellentétek bonyolult hálózata. A török 1590-ben befejezte a perzsa háborút, így lehetősége volt új frontot nyitni. A császár  magára maradt a török ellen, mert a lengyelek ingadoztak, Velence nem akart nyíltan mellé állni, a protestáns birodalmi rendek pedig a francia királyt támogatták a spanyolok ellen. Egyetlen szilárd szövetséges maradt: a Szentszék, amely ismét törökellenes szövetség összekovácsolásán munkálkodott, komolyabb eredmény nélkül.

Ekkor tér rá Kruppa – a „Sárkányfogak” fejezetben – Erdély helyzetére, amelynek a háborúba való bevonásán mind a Habsburgok, mind a Szentszék által kiküldött követek nagy erőkkel munkálkodtak. A szerző aprólékosan mutatja be Báthory Zsigmond uralmának kezdeteit, a békepártot és a háborús pártot, valamint a Báthory-rokonság elkeseredett harcát a hatalomért. Különösen izgalmas a „Viharfelhők Gyulafehérvár felett” című alfejezet, amelyben Kruppa rámutat, hogy Erdély helyzete a Portával szemben lassanként tarthatatlanná vált a 16. század utolsó évtizedeiben. A török katonaság az erdélyi fejedelemséghez tartozó falvak tömegét hódoltatta, illetve fosztotta ki. A szerző a már említett Báthory-protokollum levelezése alapján kimutatja, hogy a királysági–török határsávhoz hasonlóan létrejött egy erdélyi–oszmán kondomínium, amit csak súlyosbított a törököknek fizetett éves adó megnövelése a Porta részéről. Mindezek mögött Kruppa jelzi az okokat is: a birodalom kimerülését, a tímárbirtokok hász birtokká (szultáni birtokká) való egyre gyakoribb átminősítését, ami újabb hódításra, portyákra kényszerítette a török katonaságot. Emellett a szerző kimutatja, hogy Zsigmondnak a török vazallusaként a külpolitikai mozgástere is nagyon csekély volt – házassági terveit a nagyvezír rendre keresztülhúzta azzal, hogy a neki nem tetsző jelölteket tiltólistára tette. Végül Kruppa rátér Erdély bekapcsolódására a Habsburg oldalon a háborúba, s ezúttal is kiváló részletességgel követi végig a két fél közötti tárgyalásokat, Zsigmond követének, a jezsuita Carillo atyának, illetve a szentszéki diplomáciának a szerepét, valamint a békepárttal való véres leszámolást s ennek külföldi visszhangját.

A következő nagy fejezet ennek a témának a folytatása: a szerző végigköveti a szentszéki diplomácia erőfeszítéseit – immár a háború alatt – Erdély rekatolizálására és a törökellenes szövetségben való megtartására. A Szentszék által küldött pápai nunciusok, követek, ügynökök, illetve apostoli vizitátorok és nunciusok (Attilio Amaltheo, Alessandro Comuleo, Alfonso Visconti, Ludovico Anguisciola stb.) feladata sokrétű volt, s a pillanatnyi helyzethez igazodott. Egyrészt a katolikus egyház erdélyi pozícióinak megerősítését kellett elérniük (jezsuiták visszaengedése, katolikus hierarchia visszaállítása stb.), másrészt munkálkodniuk kellett a Báthory család tagjai közt dúló viszályok elcsendesítésében, el kellett juttatniuk a pápai pénzsegélyeket a fejedelemségbe, távol kellett tartani a fejedelmet a törököktől, illetve feleséget keríteniük neki, továbbá terveket kellett készíteniük a törökellenes szövetség kibővítésére, a török elleni háború sikeres lefolytatására. Mint ismeretes, a pápai törekvések csak részlegesen értek célt, s a mezőkeresztesi csata végleg kiábrándította az ingatag fejedelmet, aki ezek után már elkezdte az előkészületeket a trónról való lemondásra.

Az utolsó nagy fejezetben Kruppa azt mutatja be, hogyan próbálták a Habsburgok és a Szentszék bevonni Lengyelországot a török elleni küzdelembe a tizenöt éves háború kitörése után. Noha ennek a fejezetnek nincs számottevő erdélyi vonatkozása, abból a szempontból mégis fontos, hogy általa jobban világossá válik, miért nem sikerült a Lengyel Királyságot a török elleni szövetség tagjává tenni – ez különösen a nyolcvan évvel későbbi események, így a Szent Liga sikerei miatt lehet érdekes kérdés. Kruppa e fejezet végére csatolja még a Konstantinápolyba küldött velencei követek beszámolóinak ismertetését az oszmán birodalomról.

A szerző a kötet utószavában rámutat: a törökellenes ligatervek nem csupán illúziók voltak, hiszen volt egy reményt keltő előképük, az 1570. évi szövetkezés, amely a lepantói győzelemmel végződött. Az egymás után következő pápák, továbbá Báthory István és Báthory Zsigmond komolyan vették a török visszaszorításának feladatát; motivációik egy része az államérdekre, más része a keresztény szolidaritásra vezethető vissza. A szerző kiemeli azt is: a magyarság számára a ligatervek azt jelentették, hogy nem törődnek bele az ország szétdarabolásába és a török függésbe.

Kruppa Tamás könyve leginkább azért érdemel kitüntetett figyelmet, mert a követjelentésekből és egyéb diplomáciai iratokból kiindulva remekül illusztrálja azokat a rendkívül összetett nemzetközi sakkjátszmákat, amelyek a törökellenes szövetségre tett szentszéki és császári erőfeszítéseket, ligaterveket kísérték a tárgyalt korszakban: bemutatja az egyes államok széttartó érdekeit, törekvéseit, a közöttük lévő mély konfliktusokat. A nemzetközi helyzet aprólékos ismertetése egyben arra is magyarázatul szolgálhat, hogy miért nem sikerült tető alá hozni egy szélesebb alapokon nyugvó szövetséget, s ezzel kiűzni a törököt Magyarországról. A könyvből ugyanis kiderül, hogy a térség egyéb hatalmai, így Velence, a Lengyel Királyság vagy éppen az orosz birodalom nem voltak eléggé érdekeltek a török elleni háborúban, így hiábavaló volt minden olyan kísérlet, amely a ligába való bevonásukat célozta. Emellett a kötet igen fontos adatokat, illetve megállapításokat tartalmaz a Báthoryak által kormányzott Erdélyi Fejedelemség külpolitikai helyzetére, a térség más országaival – elsősorban a Szentszékkel, a Portával és a Habsburg Birodalommal – való viszonyára vonatkozóan is, ami tovább növeli az értékét. Biztos vagyok benne, hogy Kruppa Tamás könyve a jövőben megkerülhetetlen munka lesz azoknak, akik a fejedelemség 16. század végi történetét – vagyis a Báthory-korszakot –, illetve a korabeli törökellenes terveket kutatják.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézete
kora újkori témacsoportjának tudományos munkatársa

Summary

In his present volume, Tamás Kruppa focuses on presenting the efforts of the Holy See to form an anti-Turk league in the Central and Eastern European region at the end of the 16^th century (between 1578 and 1597). He also discusses the reception of these anti-Turk plans by the countries of the region and by certain members of the Báthory family, mainly Stephen Báthory, King of Poland (1576–1586), and Sigismund Báthory, Prince of Transylvania (1588–1598). Beside these topics, the author emphasizes the relationship between Transylvania and the Ottoman Porte during this era, and the participation of the Principality in the Long Turkish War (till 1597). The book concludes that other sovereignties such as Venice, the Polish Kingdom, and the Russian Principality were not interested enough in taking part in a war against the Turks; and therefore, every attempt to include them in such a league was in vain. Finally, the volume includes important data and conclusions regarding the status of the Transylvanian Principality governed by the Báthorys in terms of its foreign policy and its relationship with other countries of the region – mainly the Holy See, the Ottoman Porte, and the Habsburg Empire.

Tagged Báthory István, Báthory Zsigmond, diplomácia, Erdélyi Fejedelemség, Oszmán Birodalom, Szentszék