könyvismertetés
A bemutatandó tanulmánykötet a Kolozsvárott 2011 augusztusában megrendezett 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus három, irodalomtudományi tematikájú szekciójának előadásait tartalmazza. Nem egyszerű feladat a kötetről írni, egyrészt terjedelme miatt (szerkesztői előszó és negyven tanulmány, névmutatóval együtt egy híján 600 oldal). De nem egyszerű a kongresszusi szekciók (A közép- és kora újkori lelkiség nyelvei: hagyományok és irányváltások; A regionalitás politikai argumentumai a kora újkori magyar kultúrában: modellek, esetek és diskurzusok; Német–magyar irodalmi kapcsolatok a középkorban és a kora újkorban) feltűnően eltérő tematikája miatt sem. Meglepő módon azonban – s ez nyilvánvalóan a szerkesztők érdeme – a kötet nem csupán egy formai szempontok szerint egységesre szerkesztett tanulmánykötetté áll össze, hanem egy magyar irodalom-, vagy inkább eszme- és művelődéstörténeti kézikönyvvé is. A vizsgált és bemutatott jelenségek felső korszakhatára (egy-két kitekintéstől eltekintve) a nemcsak a magyar, de az európai eszmetörténetben is alapvető változást hozó kora újkor és az azt követő újkor közé esik. A hagyományosnak tekinthető magyar irodalomtörténeti korszakolást (barokk, majd fogalmi szempontból nehezen indokolható módon: felvilágosodás) így felváltja egy sokkal inkább argumentálható eszmetörténeti alapú, s ezáltal lehetővé válik a tipikusan magyarországinak tartott jelenségek vizsgálata kortárs európai kontextusban. E kitekintéssel és módszerrel a közölt tanulmányok többsége él is.
Ezt az egységes benyomást erősíti, hogy a három szekció anyagát a szerkesztők nem különítették el három nagy főfejezetben, hanem a tanulmányokat tíz, tipográfiailag még a tartalomjegyzékben is egyenrangú, persze tematikailag eltérő csoportba rendezték. A Kegyes Olvasónak címzett előszó hangsúlyosan jelzi a csoporthatárt (kivéve a német–magyar irodalomi kapcsolatok esetében), de a fő hangsúly itt is az egyes fejezeteken, vagy ahogy nevezik: tömbökön belüli rendezőelv ismertetésén van. Persze azon lehetne vitatkozni, hogy egyik vagy másik tanulmány kerülhetett volna éppen más tematikus blokkba is, viszont ezzel éppen a szerkesztői intenció új kontextust, ezzel egyidejűleg új narrációt teremtő jogát és képességét kérdőjeleznénk meg. Az egyes, még egyszer hangsúlyozom: egymáshoz viszonyítva feltűnően egyenrangú fejezeteken belül a tanulmányok rendezési elve a tárgyalt téma kronologikus sorrendje. Ez magyarázza azt is, hogy műfajilag igen változatos szövegek alkotják a kötetet, vagy kerülnek egy-egy azonos blokkba vagy tömbbe: például forrásközlés és műfajtörténet, mikrotörténelmi elemzés, kultusz-, liturgiatörténet, frazeológiai vizsgálat stb.
Ám én mint olvasó a sokrétű változatosság ellenére is fenntartom magamnak a jogot, hogy kézikönyvként olvassam a kötetet. Ez szerencsésen megkönnyíti az immár egységesnek tekintett kötet bemutatását is. Viszont ezzel összefüggésben ki kell térnem még egy dologra. Bevallom (de talán más olvasók nevében is mondhatom), hogy többszerzős tanulmányköteteket a lehető legritkább esetben szoktam lineárisan, az elejétől a végéig elolvasni. Az ilyen ritka esetek egyike, ha recenzeálnom kell a könyvet. Nos, az ilyen kötetekből általában csak azt olvasom el, ami szakmailag valóban érdekel, vagy valami más okból érdekesnek tűnik. Más kérdés, hogy ezt mi alapján döntöm el: megnézem a címet, aztán a szerzőt, vagy – gyarlóságok gyarlósága – a szerzői nevek alapján válogatok előbb? A lényeg, hogy az ilyen esetekben keresve olvasok, és ennek meglepő módon nagyon hasonló a célja a kötetben ismertetett kompilációs technikák céljához: az akár közismert vagy mások által felfedezett tények és a saját magam által megtalálni vélt összefüggések, feltalálni vélt fenomének valami új, egységesen más jelentést hordozó egésszé rendezése. Ez a fajta olvasás- és könyvhasználati mód persze látványosan nem vesz tudomást a szerkesztői szándékról.
Jelen esetben örülök neki, hogy a szerkesztői szándék szerint olvastam a kötetet. S mint már említettem, működött ez az olvasásmód, s a befejezés után egy olyan narratíva „állt össze” a modern kort megelőző időszakról, amely mindenképpen segít megérteni azt a változást, amely később a világ teljes megváltozásához vezetett. Ehhez a szerkesztői szándékon túl nagyban hozzájárult, hogy a kötetben – talán a hungarológiai kongresszusi előadás műfajkövetelményei miatt – feltűnően sok a kutatási összefoglalónak tekinthető írás. El tudom képzelni, hogy ez néhány esetben zavarhatja a korszakkal foglalkozókat, viszont számomra, aki az eggyel későbbi korszakkal foglalkozom leginkább, kifejezetten hasznos volt.
Akik már szerkesztettünk tanulmánykötetet, tudjuk, hogy vannak jobb, élvezetesebb, elgondolkodtatóbb szövegek, s vannak, amelyeket kénytelenek vagyunk valamilyen okból közölni. Ezért – s a szerkesztők felelőssége itt nagyon nagy – ez utóbbiakon addig dolgozunk, amíg (ha nem is csupán önértékük miatt) a szerkesztői koncepció szerinti kötetegységben már megállják a helyüket. S gyakran vannak persze olyan szövegek is, amelyekről nem tud a kegyes olvasó. Persze jó az így. Ebből a szempontból – még a látszólag szerteágazó tematika ellenére is – a kötet igencsak megállja a helyét. A szerzői és szerkesztői akarat összeadódásából valami mindkettőtől független dolog született.
A továbbiakban nem írok egyenként egy-két rövid mondatban a kötet egyes tanulmányairól, a szerzői nevek említését pedig tudatosan kerülöm. Így inkább a magam dolgát megkönnyítendő és az olvasók türelmét is figyelembe véve a szerkesztett kötet egészére koncentrálok néhány (messze nem az összes) gondolatra fókuszálva, amelyek a könyv olvasása során felmerültek.
I.
Meggyőződésem, hogy senki sem tudja az általa kutatott korszak jelenségeit azok jövőjéből nézve tökéletesebben megérteni, értelmezni, mint az adott korszak múltja felől tekintve. A kurrens tudományos kontextusból kell felépítenem egy, az engem elsődlegesen érdeklő korszakot megelőző kortársi kontextust ahhoz, hogy jobban megértsek egy azt követőt. Semmi sem előfutára valaminek, csak azzá tesszük (amúgy kreatív) félreértelmezéseink során. Soha nem az előzményt értjük meg a későbbiekből, hanem éppen fordítva. Különös jelentősége van ebből a szempontból az európai kultúrtörténetben a kora újkorra következő, számunkra immár otthonosan belakott modernitás korszakának. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy ez azon ritka esetek egyike, amikor jól körülírhatóan nem csupán a világról való felfogás változik meg radikálisan az európai kultúrtörténetben, hanem ennek következményeként maga a világ is. Néhány éve ezt a változást a Szókratész köréhez köthető ún. görög felvilágosodással állítottam párhuzamba, s ennek lényegét egy rövid Pascal-idézet világítja meg a legtökéletesebben. A Mémorial – Emlékirat című egylapos, különös körülmények között fennmaradt írásának első mondata így hangzik:
Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene, nem a filozófusoké és tudósoké.
Tudjuk, nincs éles határ a különböző történeti korszakok között, de Pascal ezzel a kijelentésével konkrétan az egymástól radikálisan különböző két korszak közötti borotvaélen táncol, azért, mert – mint tudjuk, számára feldolgozhatatlanul – egyszerre látja mindkettőt, egyszerre látja a köztük húzódó határt, egyszerre látja azt, hogy az egyik a másikból többé nem magyarázható, s horribile dictu egyszerre két Istent lát. Filozófusként tudja, hogy a teodícea Istene nem lehet azonos az önmagát a Bibliában és a teremtett világban kinyilatkoztató Istennel. Így lehetséges, hogy a kora újkori ismeret-, majd az abból következő nagy nyelvelméleti és tudományos fordulat nemcsak a másként látást hozta magával, de egy másik világot, a számunkra immár közvetlenül ismerőst is.
A fordulatot megelőző korszak szövegemlékeinek értelmezése a közvetlenül rendelkezésünkre álló modernitás nyelve miatt így alapvetően nehézzé vált. A lelkiségi irodalom nyelve eleve nem korlátozódik a nyelvre (s mint néhány tanulmány bizonyítja, még annak működtetése is eltér a maitól), de éppúgy részét képezik a különböző kultusz-formák, az emblematika, a partikuláris nyelvek mögött feltételezett egyetemes, isteni eredetű nyelv eszménye (lásd a kikövetkeztethető fordításelméletek elemzését), az allegorizáción alapuló adaptációs eljárások sokasága stb. S meghökkentő módon mindez, különösen még a 16. században, nagyrészt felekezetektől függetlenül. A nyelv maga a világ, hiszen a Biblia is emberi nyelven íródott. Mindig mindennek többféle jelentése, így egyidejűleg többféle érvényes, de egy igazságra irányuló olvasata lehetséges. Ebben a világban a fikciónak tulajdonképpen nincs helye, csak oka, s ezáltal mai értelemben már nem is az, aminek mi gondoljuk. Nem véletlen, hogy a korban az adaptív kompiláció vált a legfontosabb szövegalkotási eljárássá, szemben az újkor pontos jelentést meghatározni akaró, szóközpontú törekvéseivel, ami a tudományos és filozófiai igazságok megfogalmazásához szükséges. A devóció nem cselekvés, hanem létállapot. Megjegyzem: a 18. századi népmissziók célja az ehhez a világhoz való visszatérés igénye volt, s nem a belső reformokat megvalósító felekezetek megújuló teológiájának közérthetővé tétele.
A tanulmányok alapján rengeteg adatot tudnék még felhozni annak bizonyítására, hogy óriási változások zajlottak le az európai kultúr- és eszmetörténetben meglepően rövid idő alatt. Nyilvánvaló, hogy a korábbi korszak megértéséhez az ún. lelkiségi irodalom értelmezése adhatja a legbiztosabb alapokat. Különösen így gondolom ezt a lelkiség és a nyelv, illetve nyelvhasználat összefüggéseit érintő kutatásokról.
II.
A regionalitás témaköre köré csoportosított három fejezet írásaiban feltűnt, hogy mintha a szerzők nem mindig a regionalitás azonos fogalmából indulnának ki. Magyarázhatja ezt, hogy egy viszonylag új kutatási irányról van szó. Az egyes tanulmányokban jól elkülöníthető a topográfiai alapú, a valamely politikai entitás részeként értelmezett vagy a kulturálisan (nyelvileg, vallásilag, felekezetileg) megkülönböztethető régiófogalom. Sőt, ezek sok esetben, még ha egy és ugyanazon dologról van is szó, keverednek egymással. Erre az egy és ugyanazon dologra van egy magyar szavunk, elnevezésünk: Erdély. A kora újkorban sokak számára ez a semleges Erdélyt jelentette, s ezt a semlegességet különösen a maradék Magyar Királysággal szemben hangsúlyozták. A mai összetett régiófogalommal leírható egységből így idővel patria lett, melynek a személyes identitást meghatározó funkciója meglepő módon nem nyelvi vagy kulturális alapú, hanem egy 150 év alatt kialakuló politikai konstrukcióból ered. Talán az ezzel összefüggő topográfiai amorfitása magyarázza azt a tényt, hogy az erdélyi regionalizmuson belül milyen erős helyi, s egyúttal identitásképző regionális elkötelezettségek alakultak ki a nyilvánvaló szász elkülönülésen túl (vö. patria = mostoha), s hogy ez a rendszer a Habsburg-uralom kiépüléséig fenn tudott maradni. Nem véletlen tehát, hogy a korábbi régión (vagy pátrián) belüli regionalizmusok laza rendszerének összeomlása hozta magával a Habsburg-érdekeknek tökéletesen megfelelő, mai értelemben vett nemzeti, nemzetiségi (tehát nyelvi, kulturális) elkülönülést.
A kora újkori Erdélyi Fejedelemség megfelelője így érthető módon több tanulmányban is a korabeli Németalföld (s kis mértékben az akkor még éppen nem nagy Britannia) lesz, egy nagyon nagy különbséggel – s ez már összefügg a német-magyar kapcsolatokat tárgyaló résszel –: a kulturális transzfer egyirányúsága miatt. Erdély és a később felszabadított magyar területek a nyugat-európaiak számára fehér foltot jelentenek. Meghökkentő, de a tanulmányok szerint a röpirat-irodalom egy részében tulajdonképpen felcserélhető lenne az egyes nemzetek leírásánál a török vagy a magyar jelző. Érdemes lenne annak utánajárni – mint ahogy egy-két tanulmány sugallja –, hogy van-e egyéb a gazdasági okokon túl, ami miatt érdekessé vált a török alól felszabadult régió a nyugat-európaiak számára?
Végezetül a kötelező, de fontos megállapítások: a kötet rendkívül gondosan szerkesztett, s terjedelméhez képest nagyon kevés sajtóhibával találkoztam. Olvasás közben egyedül a talán nyomdatechnikai okokra visszavezethető nem túl tiszta, nem túl éles betűkép zavart, kivéve a 429–430. lapon, ahol a Rosenberg család címerének színes reprodukciója miatt jobb minőségű papírt ragasztottak.
Feltétlenül ajánlom a kötetet a középkor és a kora újkor kutatóinak, de saját tapasztalatomból kiindulva, a későbbi korokkal foglalkozók számára, a vizsgált korszakuk megértése szempontjából is javaslom annak elolvasását. Hangsúlyozom: elolvasását.
(Írásom a 2014 áprilisában az Országos Széchényi Könyvtárban tartott könyvbemutató szerkesztett változata.)
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
Zusammenfassung
Im rezensierten Sammelband wurden die editierten Aufsätze des in Cluj/Kolozsvár/Klausenburg 2011 organisierten Kongress der Hungarologischen Studien publiziert. Dieser Band enthält die Vorträge über die Themenkreisen der Spiritualität des Mittelalters und der Frühen Neuzeit, der Regionalität und der Deutsch-Ungarischen literarischen Beziehungen im Mittelalter und in der Frühen Neuzeit.
Die zum ersten Blick sehr verschiedenen Themen bilden endlich im Band wegen des gemeinsamen Ideengeschichtlichen Hintergrundes eine Einheit, wodurch der Band als eine kulturgeschichtliche Monographie kann betrachtet werden.
Tartalom
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.