recenzió
Yaron Ayalon, Natural disasters in the Ottoman Empire. Plague, famine, and other misfortunes, Cambridge University Press, New York, 2015.
A társadalomtudományok figyelme az utóbbi évtizedekben fordult a természeti katasztrófák történetének kutatása felé. Az életet veszélyeztető katasztrófákra adott egyéni és kollektív válaszok elemzése révén ugyanis jól tanulmányozhatók a különböző társadalmak. A katasztrófakutatások a társadalmi struktúrák, a gazdasági erőforrások vagy a vallási-etnikai vonatkozások szempontjából olyan folyamatokba engednek betekintést, amelyek a mindennapi, hétköznapi életben nem tűnnek ki, így rejtve maradnak a kutatók előtt. Yaron Ayalon könyve az Oszmán Birodalomban vizsgálja a természeti vészhelyzetekre adott válaszokat az egyén, a helyi közösségek és az állam szintjén, különös tekintettel a 18. és 19. századokra. A katasztrófák pszichológiájának kutatása során megállapítja, hogy azok jelentős hatással bírtak mind a birodalom felemelkedésére, mind pedig hanyatlására, ugyanakkor arra is rámutat, hogy a felekezeti különbségek muszlimok és nem-muszlimok között jóval kevésbé voltak élesek és behatároltak vészhelyzetekben, mint azt korábban feltételezték.
A könyv elején rövid történeti áttekintést találunk az Oszmán Birodalomról, majd a természeti katasztrófák történetéről, különös tekintettel a térség korábbi hatalmaira (Római Birodalom, Bizánc). Ezt követően tér rá a szerző az oszmánokra. Az első vizsgált témája a fekete halál, azaz a pestis. A szerző azt kísérli meg feltárni, hogy a pestis (1346–1353), amely egyébként oly meghatározó jelentőséggel bírt Európa történetében, hogy sok kutató még a középkor végét is a pestisjárványokhoz köti, milyen befolyással bírt az oszmánok felemelkedésére. Külön-külön bemutatja a járvány történetét Európában és a muszlim világban, majd arra keresi a választ, hogy milyen tényezőkre vezethető vissza, hogy amíg ez a járvány az európai társadalmakban a hanyatlást okozta, addig a Közel-Keleten az európai helyzettől eltérő szituációkhoz vezetett.
A betegség 1346-ban érte el Anatóliát és játszott döntő szerepet Bizánc hanyatlásában. Észrevehető, hogy az oszmánok legfontosabb stratégiai hódításai ezután következtek be. A nagyobb bizánci városok lakossága drasztikusan megfogyatkozott, ezzel egyidejűleg belső utódlási harcok is dúltak, majd egy másik természeti katasztrófa rázta meg a térséget. 1354-ben egy földrengés okozott károkat számos bizánci erődítményben, amely lehetővé tette a törököknek Gallipoli elfoglalását és további előnyomulásukat a bizánci területeken. Amikor II. Mehmet elfoglalta Konstantinápolyt, a városnak mindössze 30 000 lakója lehetett és mindössze néhány ezer katona védhette. Ayalon véleménye szerint a fekete halál azért hatott annyira eltérően Bizáncra, ill. az oszmánokra, mert a betegség alapvetően a nagy városokban, a sűrűn lakott területeken okozta a legnagyobb pusztítást. A nomád háttérrel rendelkező török törzseket, a legeltetéssel járó folyamatos helyváltoztatás miatt értelemszerűen kevésbé érintette a rágcsálók okozta betegség. A szerző egy másik fontos tényezőt is kiemel: a fekete halál a partvidék irányából a szárazföld belseje felé terjedt, hiszen a kikötőkbe a hajók rakományával jutottak el a rágcsálók, és itt robbantották ki a járványt. Így volt ez az Égei-tenger térségében is. A szerző úgy gondolja, hogy az ekkor itt már létező török bégségek (Saruhan, Menteşe, Aydın, Karesi, Karaman) hanyatlásában ez a tényező fontos jelentőséggel bírhatott, és ennek köszönhetően hódíthatta meg őket később az Oszmán Állam.
Ayalon nézete a birodalom felemelkedésében játszott epidemiológiai tényezőről jelentősen árnyalja azt a képet, amely a történészek körében eddig közvélekedésnek örvendett. Ez az álláspont a vallási tényező szerepét hangsúlyozta ki. Gondoljunk itt elsősorban Paul Wittek gazi-tézisére, mely az oszmánokban muszlim hitharcosokat látott, akiket a bizánci hitetlenek elleni háború hajtott. A későbbi történetírás (pl. Inalcık, Kafadar) már óvatosabban fogalmazott ebben a tekintetben, és azt hangsúlyozta, hogy az oszmánok sikerében a gazi-elmélet csak egy tényező lehetett több más között. Történészek sora szállt vitába a hit-harc elméletével (Colin Imber, Heath Lowry), ám Ayalon nézetei a fekete halál szerepének kiemeléséről mindenképpen újnak tekinthetőek.
A frissen meghódított területeken kialakított berendezkedés vonatkozásában is igyekszik a szerző összeszedni olyan tényeket, melyek bizonyíthatják, hogy az oszmánok tudatosan igyekeztek fékezni a nagy járványok kialakulását. Már Isztambul 1453-as meghódítása után is fellelhetőek arra vonatkozó adatok, hogy az utcákat tisztították, a szemetet pedig gyűjtötték. Elszórt információk szerint utazókat zártak karanténba, ha pestisgyanús területekről érkeztek. A 18. század végéről ismerünk eseteket, amikor külföldieket azelőtt, mielőtt beléptek volna Isztambulba, napokig bezárva tartottak elkülönítés céljából. Ayalon kiemeli a Dardanellák mentén kialakított számos tafahhuzhanet, melyekben hajókat és legénységüket tartották izolálva, mielőtt Isztambul területére léptek. A szerző hangsúlyozza ezen adatok sporadikus mivoltát, és azt is, hogy ezek alapján csak nagyon óvatos következtetéseket szabad levonni. Éppen ezért érdemes lett volna ezt a részt több konkrétum összegyűjtésével kidolgozni. Útleírásokból, defterekből, történeti-geográfiai munkákból összeszedett adatok sora kellene ahhoz, hogy biztosan állíthassuk, hogy az oszmánok járványügyi intézkedései tudatosan arra irányultak, hogy a meghódított területekre jellemző állapotok ne ismétlődhessenek meg, valamint azt, hogy Bizánc elestében felismerték a járványok és a közegészségügyi állapotok szerepét.
A második fejezetben az Oszmán Birodalom vezetésének a természeti katasztrófa-helyzetekre adott válaszait vizsgálja a szerző a 16. századtól a 19. század végéig. 1759-ben erős földrengés rázta meg Damaszkuszt, emellett pedig éhínség, tűzvész és egy ritka kemény tél is sújtotta a területet. Mivel a Szíriában kialakult helyzettel számos forrás foglalkozik, a szerző ezen az esettanulmányon keresztül mutatja be, hogy a katasztófasorozatra milyen válaszok születtek birodalmi és helyi szinten, milyen felelősséget vállaltak a hatóságok a szituáció kezelésében, az alattvalók hogyan reagáltak, ill. mit vártak el a hatóságoktól nyomorúságuk enyhítése érdekében. Ehhez a szerző három nagyobb csoportra bontja az állami szervek válaszait. Az elsőbe a járványokra, a másodikba a földrengésekre, a harmadikba a tűzvészekre vonatkozó intézkedéseket sorolja.
1757 és 1764 között Szíria-Palesztina térségét járvány és éhínség váltakozva sújtotta. Ayalon kiemeli a kettő összefonódását: a járvány okozta népességfogyás kihatott a termelésre, visszaesett a mezőgazdaság és a kereskedelem, ami legtöbbször éhínséghez vezetett. A forrásokból kitűnik, hogy a problémát sokkal inkább helyi szinten kezelték, mint birodalmin. A helyi pasák, kádik és más tisztviselők voltak az elsők, akik vészhelyzet esetén reagáltak, és intézkedéseiket sokkal gyorsabban foganatosították, mint a nehézkesebb központi kormányzat rendelkezéseit. A helyi hatalmasságok legtöbbször érdekeltek is voltak a gazdaság teljesítőképességének fenntartásában, a helyzet mihamarabbi rendezésében. Az Aleppót, Damaszkuszt érintő parancsokból kitűnik, hogy a kormányzó intézkedett az árak rögzítéséről, saját gabonaraktárának megnyitásáról, ill. ételosztásról. A kádi regiszterekből kitűnik, hogy megszokott volt az, hogy az alattvalók petíciókban fordultak segítségért a kormányzóhoz. A kádik rendelkeztek a szükséghelyzetben levő alattvalók adósság-elengedéséről, pénzzel való megsegítéséről, esetleg a központi kormányzathoz fordultak városuk lakossága érdekében. Példákat hoz fel olyan esetekre, amikor az éhezők a kádi, a náib stb. hivatalát megostromolták vagy raktárakat fosztottak ki, válaszlépésként pedig a kormányzó fegyveresekkel állíttatta helyre a rendet. A helyi tisztviselők hatalmát tehát veszélyeztették az elégedetlen emberek, és tarthattak attól is, hogy a központi kormányzat elmozdítja őket, amennyiben a vészhelyzet nyomán kialakult helyzetet nem tudják bizonyos keretek között tartani.
A szerző szerint az intézkedések esetlegesek voltak, azaz az elhárítás megszervezésében és a vészhelyzet kezelésében nem mutatják a szisztematikus gondolkodás jeleit. Az Aleppót, Akkót sújtó járványok után a hatóságok elrendelték a vízvezetékek és az árkok tisztítását, valamint a betegség fő terjesztőjének vélt macskák leölését. Utóbbi intézkedéssel azonban épp ellentétes hatást váltottak ki: a patkányok ismét elszaporodtak és a járvány fellángolt.
A helyi döntések ellentmondásosságát kutatva Ayalon figyelme arra is ráirányult, hogy feltárja a különböző társadalmi rétegek egymással ellentétes érdekeit: a kormányzónak egyrészről az éhséget követő lázadásokat kellett a jóléti intézkedésekkel megelőznie, másrészről ugyanakkor az árak rögzítése, vagy csökkentése kiválthatta a helyi előkelő családok haragját. A szíriai váli hagyományosan a helyi előkelő családokkal szövetségben, azokat meghallgatva kormányzott, így érdekeiket sértve saját hatalmát is alááshatta. Ha viszont a nép volt elégedetlen a helyi tisztviselők intézkedéseivel, akkor beadványaival egyenesen a központi kormányzathoz fordulhatott. A forrásokból vett példákkal Ayalon bemutatja, hogy a természeti katasztrófákra adott válaszok tekintetében a központi kormányzat teljesen más prioritásokat vett figyelembe, mint a helyi hatóságok. Döntéseik sokszor ellentmondtak a helyi kormányzó intézkedéseinek. Mivel az éhínség és más katasztrófák aláásták a közrendet, a Porta abban látta fő veszélyüket, hogy politikai instabilitáshoz vezethetnek, ami aztán átterjedhet a birodalom más tartományaira is. Az Oszmán Birodalom jól kidolgozott rendszert működtetett arra vonatkozóan, hogy a gabona-felesleggel rendelkező tartományokból viszonylag olcsó és gyors tengeri úton gabonát juttassanak az aszály és éhínség sújtotta területekre, megelőzve ezzel esetleges zendülések kitörését. Ayalon felveti, hogy talán összefüggés lehet abban, hogy a lázadások elsősorban a birodalom azon területein törtek ki, amelyeket a tenger felől közvetlenül nem lehetett megközelíteni és ezért aránytalanul drágán lehetett ezekre a területekre élelmet juttatni. Szerinte nem véletlen, hogy a legtöbb lázadás a kelet anatóliai városokban vagy pl. Damaszkuszban fordult elő.
A szerző a kádi regiszterek, dekrétumok stb. átnézése során azt is észrevette, hogy a központi kormányzat beavatkozásához szinte mindig a katasztrófák által érintett népesség petíciója vezetett, és többnyire csak hónapokkal vagy évekkel később avatkoztak be. Példaként olyan adómegállapításokat említ, amelyeket az évekkel korábban történt éhínségre, járványra tekintettel vetettek ki.
Más érdekek és prioritások mozgatták a központi kormányzatot a földrengésekkel és tűzvészekkel kapcsolatban, ezeket részletezi a könyv harmadik fejezete. Ahogy a járványok összekapcsolódtak az éhínségekkel, a földrengések a tűzvészekkel fonódtak össze: az utóbbiakat gyakran követte tűz, melynek következtében sokszor nagyobb pusztítás következett be, mint magából a rengésből. A szerző érdekes felvetése, hogy a földrengések-tűzvészek okozta pusztítás az oszmán hatalom ún. látható elemeit, hatalmi jelképeit rombolta le: az oszmán építészet látványos alkotásait – hatalmas dzsámikat, imareteket, fürdőket és díszkutakat –, amelyek a meghódított területeken a birodalom hatalmának erejét és nagyságát voltak hivatottak kifejezni. Ayalon amellett érvel, hogy a központi kormányzat jóval kevésbé volt passzív földrengések-tűzvészek esetén, mint az éhínségek-járványok esetében. A tűzvészeknél ráadásul az okokkal is tisztában voltak és a nagyvezír alá beosztott tűzoltó csapatok, janicsár osztagok feladata volt a sokszor napokig tartó tűzvészek megfékezése. A vízipipák szívásának helyszínéül szolgáló kávéházak betiltásával is igyekeztek megelőzni kialakulásukat, bár a tűzeseteket is éppúgy Isten akaratának tekintették, mint a többi természeti csapást.
Ezt követően a szerző a különböző vallási közösségek szerepével foglalkozik: érvelése szerint a természeti vészhelyzetekre adott reakcióknál az figyelhető meg, hogy a különbségek a muszlimok és a nem-muszlimok között jóval kisebbek voltak, mint ahogyan azt a kutatók eddig feltételezték. Bár a seriát világosan megkülönböztette a különböző csoportokat (muszlim, keresztény, zsidó), és ennek a szultánok időnként igyekeztek is érvényt szerezni pl. a ruházatra vonatkozó előírásokkal vagy a nem-muszlimok túladóztatásával, azonban a nagyvárosokban ezen előírások legtöbbször hatástalanok maradtak, katasztrófahelyzetben pedig mindenkin segítettek vallási hovatartozástól függetlenül.
Ayalon külön fejezetet szentel a katasztrófákra adott egyéni válaszoknak. Itt leginkább a menekülés kérdését érinti a járvány, földrengés stb. sújtotta területekről, illetve a szakirodalom azon felvetéseit részletezi, miszerint a keresztény, ill. muszlim felfogás mennyire másként viszonyult az elkerülhetetlen katasztrófákhoz.
A könyv végén az újkori fejleményeket gyűjtötte össze a szerző: az oszmán reformkor (Tanzimat), amikor európai intézményrendszer átvételével igyekeztek megállítani az Oszmán Birodalom hanyatlását, a katasztrófák kezelésében is újításokat hozott. Ilyen volt többek között pl. a tudatos várostervezés, a karanténállomások hálózatának kiépítése és az európai mintájú egészségügy kialakítása.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Yaron Ayalon könyve világosan megmutatja, hogy a természeti katasztrófák lényeges szerepet játszottak az Oszmán Állam felemelkedésében és hanyatlásában egyaránt, és legalább annyira fontosak voltak, mint a politikai, katonai tényezők. Kutatásai révén jobban megismerhetjük az oszmán-török társadalmi berendezkedést, a vallás szerepét a birodalomban vagy a közigazgatás működését.
A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa
Summary
Yaron Ayalons Natural disasters in the Ottoman Empire. Plague, famine, and other misfortunes gives a detailed description of the history of natural disasters in the Ottoman Empire, especially in the Middle East, and explains their role in the rise and fall of the empire. Readers can see how state, local communities and individuals reacted to impending disasters. The study explains that boundaries between religious communities – as reflected in times of natural disasters – were far less significant in Ottoman society than commonly believed. On the example of Ottoman Syria, Ayalon sheds new light on individual behavioral patterns in response to natural disasters. He explores in the context of the Black Death why European and eastern Mediterranean societies developed in different ways.
Tartalom
§ One Response to Fóti Miklós írása Yaron Ayalon könyvéről
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
[…] passzivitását többször kiemeli a szerző, miközben a kutatók többsége, mint például Yaron Ayalon, inkább a járványokra adott tudatos válaszok, intézkedések meglétét […]