recenzió

Denis Diderot, Esztétika – filozófia – politika, szerk. Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza, ford. Balázs Péter, Bartha-Kovács Katalin, Kovács Eszter, Penke Olga, Szász Géza, Székesi Dóra, Szűr Zsófia, Budapest, L’Harmattan Kiadó – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, 2013.

Diderot sajátos közhelye a magyar irodalomtörténeti tudásnak: úgy beszélünk róla, hogy jellemzően nem ismerjük az életmű szerteágazó gazdagságát, s jobbára csak olyan hívószavakhoz kapcsoljuk a francia felvilágosodás témaköréből, mint az Enciklopédia, az egyházkritika vagy a szabadgondolkodás. Az is nehezíti a Diderot-életműről való hazai párbeszédet, hogy a magyarul olvasható munkáinak száma igen szűkös: regényeit, színházelméleti írásait, illetve filozófiai munkáinak válogatott gyűjteményét tarthatjuk csak a kezünkben. Bár a 20. században megnőtt az érdeklődés az életműve iránt Magyarországon, a válogatás módszerei és a kiadások szétszóródása nem kedvezett az egységes és következetes kép kialakításának. Ennek okai között lehet Diderot értekező stílusának sajátossága, amely a tudományos és a szépirodalmi munkáiban is játékba hozza a társalgás kommunikációs alaphelyzetét, a látszólagos komolytalanságnak a tudományosságot ellenpontozó gesztusát. Ilyen típusú stilisztikai megoldásokra nem találunk korabeli magyar példát. Az életmű gazdagsága, a kéziratok és a másolatok sokasága, a kiadási hagyomány bonyolultsága a francia kutatások számára is rendkívüli kihívásokat jelent – jellegében, hatását és eredményeit tekintve a Kazinczy kritikai kiadás munkálataihoz lehet hasonlítani.

A Szegedi Tudományegyetem kutatócsoportjának válogatásában és fordításában megjelent kötet felelősséggel vet számot a feladattal, amelynek célja éppen ennek a töredékes Diderot-képnek a finomítása. A fordításokat tartalmazó munka a címben megjelölt hármasságot felmutatva azokból az esztétikai, politikai és filozófiai írásokból ad válogatást, amelyek szaktudományos felhasználhatóságuk révén valós eredményeket ígérnek. A kötet előszava arra a poétikai-nyelvi alaphelyzetre mutat rá, miszerint a philosophie terminusába a mai napig beleértjük az esztétikai és a politikai tárgyú reflexiókat, ráadásul a 18. században ez a típusú diskurzus egyértelműen a prózairodalom része volt. Diderot életműve ezt a jellegzetesen felvilágosodás kori nyelvet beszéli, regényként olvasott munkáiban pontosan körvonalazható gondolkodói problémákat fejti ki, s értekezéseiben a korabeli széppróza nyelvi megoldásait alkalmazza. A hármas felosztás által nyílik lehetőség Diderot sokoldalú gondolkodói természetének megmutatására. A szövegegységeket rövid előszók vezetik be, amelyekből az olvasó a keletkezési körülményekről, a kiválasztott szöveg státuszáról értesülhet. A prológusok felvillantják a kéziratokból, a másolatokból, a sok esetben posztumusz kiadásokból álló szöveguniverzumot, fényt vetnek Diderot szellemi-intézményi kapcsolataira. A kísérő lábjegyzetek nem csak a fordításelméleti problémákkal való tudatos számvetést szolgálják: a sok esetben feltüntetett francia terminusok a szaknyelv finomságaira is rámutatnak.

Az első fejezet vegyes képet mutat. Diderot képzőművészeti és irodalmi tárgyú írásai mellett helyet kap egy elbeszélés is: a címben megjelölt Esztétika fogalma azonban felülírja a műfajilag és tematikai szinten érvényesülő széttartást. A négy szöveg fontos darabja az életműnek, Az apáca előszava és A két bourbonne-i jóbarát közreadásával pedig Diderot szépprózai munkái teljes egészében hozzáférhetővé válnak magyarul. A korábban itthon csak részleteiben publikált Richardson dicsérete szintén szorosan kapcsolódik a regény műfajához: az angol író sikere a korabeli Franciaországban is jelentős.

A kötet- és fejezetnyitó Vernet-séta (az 1767-es Szalonból) kijelöli azoknak az alapfogalmaknak a körét, amelyek Diderot irodalomra és képzőművészetekre egyaránt vonatkozó téziseit rögzítik: a megismerés és az aktív befogadás szükségességét, illetve a természetutánzás valószerűségét. A francia tájképfestő (1714–1789) bemutatását egy tengerparti vidéken tett séta aktív folyamata helyettesíti, s ez a játék a befogadott látvány kommunikálásával jön létre. A séta fikciójában zajló diskurzus a vezetővel folytatott párbeszédben teljesedik ki, amelyből kibomlik a természet hétköznapi valóságát esztétizálni képes aktív tekintet. A szemlélődés folyamatában elbizonytalanodik a szemlélődő tudatállapota, elmosódik az ébrenlét és az álom határa, ahogyan a természeté és a művészeté is, a megfigyelés aktív cselekvésébe bevonódik a megtévesztettség lehetősége. Nem az igaz vagy a hamis értékrendje válik tehát tétté, hanem azé a látásmódé, amelyre a művészet képes:

„De ha csak egy kicsit többször járt volna a művésznél, ő talán megtanította volna Önnek, hogy azt is meglássa a természetben, amit nem vesz észre.” (18.)

Diderot a Richardson dicsérete című regénykritikai esszében is az illúzió értékkategóriáját írja felül, hiszen a művész látni, fókuszálni tanítja meg az olvasót. E felfogás szerint az író és a képzőművész között nincs valódi különbség:

„A nagy költő és a nagy festő művészete éppen abban áll, hogy ezt a múlékony állapotot megmutassa, amelyet ti képtelenek vagytok megragadni.” (42.)

Az arisztotelészi mimézisfogalmat Diderot a látással mint (metaforikus) recepciós gyakorlattal egészíti ki, ami általános esztétikai metódussá válik. Ez a regény vonatkozásában különösen lényeges, mivel az arisztotelészi kánonból kimaradt prózaműfaj így a befogadás perspektívájából lép be az irodalmi műfajok közé. A kötetben talán itt érvényesül a leginkább Diderot finom humora, a szinte karikírozott érzelmességgel, a megszámlálhatatlan felkiáltással, illetve a hegyi beszéd parafrázisával („Boldogok, akik sírni tudnak.” 43.). Ebben kétségkívül számít a befogadói reakciókra és közreműködésre is.

Az Apáca-előszó kiadásával hozzáférhetővé válnak annak az egyébként közismert játéknak a dokumentumai, amely a regény megszületéséhez vezetett (Diderot egy barátja megtréfálása miatt írta meg Suzanne Simonin „segélykérő” emlékiratait), egyúttal a regény magyarországi újraolvasására is lehetőség nyílik. Ezzel az apparátussal ugyanis kiléptethető a regény abból a jellemzően korlátozó értelmezésből, amely a felvilágosodás vallás- és társadalomkritikájára koncentrálja az olvasást, és nem vet számot a szöveg poétikai-retorikai építkezésével. A két boubonne-i jóbarát szintén a megtévesztés (mystification) alapötletére épül, és a kitalált történetek valóságábrázolásának módszereire mutat rá, amelyben az antikvitás és az újkori irodalom természetfogalmára és természetábrázolási módszereire irányítja a figyelmet: „így lesz egyszerre történetíró és költő, igazmondó és hazug…” (86).

A Filozófia című szövegcsoportot az Esztétika-fejezetbe sorolt tételekkel szemben mintha ellenállna a szűkebb fogalmi tematizálásnak, itt egymás mellé kerül egy Enciklopédia-szócikk, egy Szalonokból vett részlet, két utazási irodalom-kommentár, egy Seneca-értelmezés és egy fiziológiai tárgyú írás, amely az ateizmus mellett érvel. Sokféleségüket azonban nemcsak az érvelés retorikai nagyszerűsége kapcsolja össze, hanem a megismerés antropológiai problémája, az ítélőképesség és a tudás felelőssége is. A szövegek olyan ontológiai kérdések köré csoportosulnak, amelyekben a saját létezésének értelmére rákérdező ember gyötrődő érvelése válik láthatóvá.

A kötet legterjedelmesebb fejezete a Politika, amely részben Diderot és II. Katalin orosz cárnő együttgondolkodását dokumentálja. A Feljegyzésekben az író Katalin reformjait kommentálja, amelyek a birodalomnak a felvilágosodás elvei szerint való modernizálását célozzák. A magyarul olvasható részletek többek között a nagyváros, a nevelés, az erkölcs és a becsület kérdésére fókuszálnak, a lokális birodalmi problémák azonban általános antropológiai kérdésfeltevésként is megállják a helyüket a korszak értelmezésében. A Megjegyzések a Nakazról viszont nyíltan kritikus: Diderot itt a cárnő új törvénykönyv-tervezetére reflektál, ami államelméleti és társadalomelméleti eszmefuttatássá növi ki magát.

A Politikai töredékek Diderot moráfilozófiai téziseit összegzik: Raynal abbé A két India története című művéhez írt szövegegysége az egyetemes emberi erkölcs kérdését veszi górcső alá, amely az európai civilizáció idegenség-tapasztalatát is tanulmánya (és kritikája) tárgyává teszi. A rövid eszmefuttatások sora a felvilágosodás egységes embereszményét bontja le a kultúra, az államberendezkedés, a civilizációs fejlettség eltéréseinek tanulmányozásával. Az utolsó szöveg hasonlóképpen A két India történetéhez kapcsolódik, amit 1781-ben lázítónak minősítenek és betiltanak az egyházat, az uralkodó hatalmat és az államrendet taglaló passzusai miatt. Igazi mystification-példa ez is: a kifogásolt részletek szerzője valójában Diderot. A Levél Raynal abbé védelmében tehát végeredményben Diderot érvelése saját eszméi mellett, amely mindamellett, hogy sarkítottabb formában újra rögzíti morálfilozófiai és társadalomelméleti téziseit, sajátos antropológiai kritikává formálódik.

A kötetben a három részre bontott szövegközlést hasznos filológiai függelék egészíti ki, amely tételesen felsorolja Diderot magyarra fordított műveit. Az adattárat jegyző Penke Olga a kötet utószavában mindenekelőtt Diderot magyarországi fordítástörténetét tárgyalja, amely azért is lényeges, mert rámutat arra a sokféle kontextusra, amelyek eddig helyet adtak a változatos műfajiságú szövegeknek, szövegdaraboknak, s amelyek semmiképpen sem könnyítették meg Diderot itthoni recepcióját. Az utószó zárlata megfogalmazza azt a tervet, miszerint szükséges a kutatócsoport által eddig elvégzett nagyszabású vállalkozás folytatása, amelynek a hátterét a francia kritikai kiadás 1975 óta zajló munkálatai jelentik. A Diderot születésének háromszázadik évfordulóján megjelent magyar kötet méltó tisztelgés nemcsak a francia író, hanem a felvilágosodás öröksége előtt is.

Résumé

Le recueil des oeuvres choisis de Diderot (Esztétika – filozófia – politika) traduits en hongrois par le Groupe de Recherche de l’Université de Szeged représente une importance incontestable: il fait connaître à un public lettré hongrois plus large les écrits inconnus de l’auteur en Hongrie. Les traductions se répartissent en trois parties: l’ Esthétique, la Philosophie et la Politique, et donnent une image plus complexe de Diderot en concentrant son rôle dans la littérature et dans la philosophie des Lumières.

Tagged Diderot, esztétika, felvilágosodás, XVIII. század