recenzió

Békés Enikő, Asztrológia, orvoslás és fiziognómia Galeotto Marzio műveiben, Budapest, Balassi Kiadó, 2014 (Humanizmus és reformáció, 35).

Békés Enikő 2014-ben megjelent monográfiája a két évvel korábban sikerrel megvédett doktori disszertációjának bővített, javított és aktualizált változata. A kötet a humanista és régi magyar irodalommal foglalkozó fórumok egyik legfontosabb kiadványsorozatában, a Humanizmus és reformáció darabjaként látott napvilágot. Joggal, hiszen a vizsgált anyag kiemelten fontos szereppel bír nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi neolatin kutatásokban is.

A szerző az előszóban világosan és szabatosan összefoglalja, hogy vállalkozásának melyek a főbb céljai, melyek az új szempontjai és milyen saját eredményeket tud felmutatni. E kötetet megelőzően magyar nyelven nem született átfogó monográfia Galeotto munkásságáról, és a nemzetközi publikációk sorát végigtekintve is űrt találunk: a hiány oka elsősorban Galeotto írásművészetének alapvető jellegzetességében, ti. az interdiszciplinaritásban keresendő. A kötet szerzője természetesen tisztában van vele, hogy ezt a fogalmat nem javallott a kora újkori irodalomra visszavetíteni, módszertani felkészültségéről már az előszóban is tanúbizonyságot tesz. A probléma tehát csak számunkra, kortárs olvasók számára probléma: Galeotto saját olvasó körének ugyanis nem okozott gondot egy diskurzusban tárgyalni lélekfilozófiai, orvosi és asztrológiai kérdéseket. Békés tehát nem akármire vállalkozik, amikor irodalom- és művészettörténészként egy ilyen összetett szerző alkotói portréját igyekszik megrajzolni, és nagyon okosan a teljesség igényéről lemondva inkább amolyan mélyfúrásokat végezve, kézen fogva vezeti olvasóját a galeottói „rendezetlen káoszban” (16).

A kutatástörténet rövid ismertetéséből kiderül, hogy nemcsak egy nagy Galeotto-monográfia hiányával kell számolnunk, hanem az egyes Galeotto-művek recepciója is hézagos. Különösen igaz ez a kötetben részletesebben tárgyalt De doctrina promiscua című műre, mely a korábbi szakirodalomban rendre negatív megítélés alá került, aztán 20. század elejétől kezdve megkezdődött a mű „újrafelfedezése” és ekkortól kezdve túlnyomórészt lélekfilozófiai és/vagy orvosi-asztrológiai témák mentén közelítettek a szöveghez. Békés legfontosabb újítása, hogy a korábbi ismereteket feldolgozva irodalom- és eszmetörténeti kontextusban vizsgálja a szöveget és mutatja be annak lehetséges forrásait, valamint a szerző alkotói módszereit. Sőt, ahol lehetősége nyílt rá, ott igyekezett „kitérni a tárgyalt eszmék képi vagy irodalmi párhuzamaira is” (11), azaz művelődés- és művészettörténeti aspektusokat is bekapcsolt az értelmezésbe.

A bevezető fejezetben a szerző a kutatástörténet után Galeotto életét és pályáját, majd ezzel összefüggésben a De doctrina promiscua keletkezéstörténetét vázolja fel röviden, de kellő alapossággal. Olvasóbarát módon kiteszi a hangsúlyt azokon a helyeken, ahol a kutatás új, a korábbiaktól eltérő eredményt/véleményt közöl, mint pl. a következő tévhit eloszlatásakor: Galeottót a De incognitis vulgo című műve miatt eretneknek nyilvánították, művét indexre tették, ő maga pedig börtönbe került. A 18. századi olasz irodalomtörténész, Tiraboschi óta visszatérő elmélet, hogy a humanista börtönből való kiszabadulásáért Lorenzo de’ Medici járt közben, azonban Békés meggyőző összefoglalása szerint ez egy a Galeottóval kapcsolatos tévhitek közül (25 és 34). Fontos kérdés ez, már csak azért is, mivel Galeotto esete is jól illusztrálja a korabeli mecénás–kliens viszony helyzetét: a kliens, a humanista a lehetséges (jövőbeli) vagy a már meglévő (múlt vagy jelenbeli) támogatóhoz igazítja mondanivalóját: amikor Galeotto Vitéz Jánosnak dedikálja a De homine című művét, akkor az érsek asztrológiai ismereteit dicsőíti; s amikor a Medicieknél próbál pártfogásra lelni, akkor nem átall olyan etimológiai magyarázatokkal élni, mely szerint a firenzei uralkodók maguk is orvosok, a nép, a társadalom orvosai (Medici–medicus, erre a szerző egy egész alfejezetet szán a későbbiekben, lásd 143–152). A dedikációk azonban sokszor félrevezetőek a tekintetben, hogy maga a patronálás létrejött-e és ha igen, mikor.

A második nagy fejezetben (Orvostudomány, lélekfilozófia és az antik irodalom recepciója a műben) Békés röviden ismerteti a korabeli legáltalánosabb orvosi nézeteket és az orvostudomány helyzetét a 15. század vége felé. Iskolái és a műveinek vizsgálata alapján Galeotto „elsősorban az úgynevezett padovai arisztoteliánus iskolához áll közel” (51), de keverednek alkotásaiban az epikureista és az averroista tanok is; ezzel azonban egyáltalán nem tűnik ki kortársai közül, legalábbis ami a korabeli lélek- és tudományfelfogást illeti. Ezt követően egy nyúlfarknyi alfejezetben (55–57) az ókori irodalomnak a De doctrina szövegében megjelenő szerepe kerül bemutatásra. E helyütt talán érdemes lett volna a példákat jobban kibontani és a mítoszok allegorikus magyarázatairól több szót ejteni, már csak azért is, mivel a galeottói művekből kiolvasható világképnek igen szemléletes példázatai e szöveghelyek. A szerző meg is jegyzi, hogy e téma külön kutatásra érdemes, remélhetőleg lesz módunk a későbbiekben erről olvasni.

A harmadik nagy fejezet (Asztrológiai és orvosi-asztrológiai tanok a De doctrina promiscuában) adja a monográfia gerincét, ez a legkidolgozottabb és forrásban leginkább bővelkedő rész. Az asztrológia korabeli megítélésével kezdődik a fejezet, mely a mű korabeli recepciójának megismeréséhez elengedhetetlennek tűnik. Aztán következnek sorra azok az asztrológiai tanok, amelyek a műben megtalálhatóak, így az asztrológiai orvoslás (iatromathematika), zodiologia praktikus tanácsai, talizmánmágia és asztrológiai imagók, stb.; az ezekről szóló fejezetekben Galeotto rendre elmondja a definíciókat és kritériumokat. E helyütt kerül sor a humanista tudományfelfogásának megállapítására: Galeotto „tudományfelfogásában csak az felel meg a scientia kritériumának, aminek tárgya a res necessariaeba sorolható, a róla szerzett ismeret biztos és a szillogizmus módszereivel bizonyítható.” (75) Fontos tehát kiemelni, hogy az „ezoterikus” területeket (asztrológiai imago és mágia) ezzel kizárja a tudományosságból, azonban hasznosnak találja őket a gyógyítás terén. A felsorolást a fiziognómiával zárja szerzőnk (78–83): a kozmosz és az emberi természet közti kapcsolatról viszonylag sok példával ír Békés, ennek párja lesz majd a monográfia vége felé Galeotto másik művében, a De dictisben található fiziognómiai tanok ismertetése (168–175). Ezek után Békés rátér Galeotto legfontosabb forrásainak, nevezetesen Pietro d’Abano Conciliatorának (84–92) és Manilius Astronomicájának (111–118) a bemutatásra; előbbinek mindenekelőtt orvoseszménye tükröződik a De doctrina promiscua tematikájában, utóbbit számos alkalommal idézi nevesítve is, sőt a De doctrina mottóját is ez az opus adja. Miközben megismerjük Galeotto mintáit, röviden arról is szó esik, hogyan alkalmazta megszerzett tudását Galeotto a való életben: minden jel szerint nem annyira praktikusan alkalmazta e tanokat (pl. ad hominem vagy ad locum jóslatok készítésére), hanem érdeklődése megmaradt elméleti szinten, az asztrológiai tudást a betegségek, vagy akár a világmindenség megértésének eszközének látta. E fejezet végén Békés kilép a textuális interpretációból, s a montagnanai dómban található Cappella del Rosario freskóját is bevonja a vizsgálódásba. E falfestményt a szakirodalomban gyakran hozzák összefüggésbe Galeotto munkásságával, amit Békés meggyőzően cáfol.

A negyedik fejezet címe sok izgalmat ígér: Scientia sexualis. Ez az a témakör, melyet Galeotto oly nagy előszeretettel tárgyal, és amely a kortársai szemében is szálkává tette őt. (Gondoljunk csak Bonfini Symposionjára, amelyben Galeotto már-már perverz és öncélú szólamokat enged meg magának, lakomatársainak legnagyobb megrökönyödésére.) A valódi Galeotto Priapus kultuszának magyarázatával közelít a témához, azon belül is két igen kényes fejezetet ismertet: a XVIII. caputban a szexuális nemekről, a szexusról alkotott nézetek ma is sokszor tabunak számítanak. Galeotto itt antik mítoszok történeteire ad orvosi(nak vélt) magyarázatot. Az ezt követő, XIX. caputban, ha lehetséges ilyen különbségtétel, látszólag még pikánsabb téma következik, ti. a coitus. Nem meglepő módon „e fejezetben érhető tetten a kéziratos és nyomtatott szövegváltozat közötti legkomolyabb eltérés” (128) – Békés e caput tárgyalásakor komoly filológiai-textológiai vizsgálatot tár az olvasó elé, melyben nemcsak a szövegváltozatok eltéréseit és azok okait, hanem azok okozóját is, ti. a kiadó személyét is górcső alá veszi. Mentalitás- és társadalomtörténeti szempontból a legizgalmasabb részlet azonban mégis a szexuális együttlétek módjait követő passzus, melyben Galeotto a homoszexualitás és az onánia mikéntjét taglalja. Békés e részletekhez a megfelelő forrásokat is hozzárendeli, amelyek a készülő kritikai kiadás fontos pontjait képezik majd.

Az ötödik és hatodik fejezet az uralkodói (ön)reprezentáció és az ideális uralkodó képét ismertetik, utóbbival már áttérve Gaelotto egy másik művére, a De egregie, sapienter, iocose dictis et factis regis Mathiaera. Szórakoztató, könnyed levezetés a komolyabb, kényesebb témák után.

A monográfia végén tizennégy színes képmelléklet található, melyek nemcsak esztétikai élményt nyújtanak, de sokszor a szövegekből kiinduló értelmezéseket is gazdagítják. A kötet szövegmellékleteként a De doctrina tartalomjegyzéke olvasható, amely megerősíti az olvasót abban a várakozásában, hogy a kötetnek folytatása következik. Békés Enikő monográfiája elsősorban hiánypótló mű, de remélhetőleg sokkal inkább egy óriási munka első gyümölcse: a kötet által felvetett rengeteg téma mindegyike külön kidolgozásra, külön kötetbe vágyik, és ez még csak a De doctrina promiscua – nem is szólva a teljes galeottói életmű alapos feldolgozásának és a teljes kritikai kiadásnak a hiányáról. Várjuk a folytatást!

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
fiatal kutatója (Reneszánsz Osztály)

Summary

The volume Astrology, Remedy and Physiognomy in the works of Galeotto Marzio aims to analyse and contextualise the tract De doctrina promiscua and the collection of anecdotes entitled De egregie, sapienter, iocose dictis et factis regis Mathiae. The author, Enikő Békés attempts to order the ‘inordinate chaos’ most characteristic of Galeotto’s oeuvre. Based on a new concept and using the previous and contemporary secondary literature, Békés reviews the astrological doctrines and topics found in De doctrina and shows their significance in literary and mentality history. On the one hand, Galeotto, like his contemporaries, follows the so-called Paduan Aristotelian tradition mixed with Epicurean and Averroean concepts; on the other hand, what makes this humanist special is his proper style and compilation method. His chapter on taboos (e. g. sexus, homosexuality and the coitus) is one of the most important documents to the history of sexual mentality. The volume abounds in other interesting topics, e. g. palmistry, magic, and talismans, which are suited for separating scientific and non-scientific areas; Galeotto’s concept of scientia is recognised through this separation, which seems rather modern. The last chapter deals with De dictis related to the topic of the ruler’s representation and physiognomy. Hopefully, this volume is the first one of a series dedicated to Galeotto’s works.

Tagged asztrológia, Galeotto Marzio, humanizmus, orvoslás