recenzió

Sz. Simon Éva, A hódoltságon kívüli „hódoltság”: Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014 (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések).

Mindig örömteli dolog mind az oszmanisták, mind a kora újkori magyar történelemmel foglalkozó kutatók számára, amikor közlésre kerül a korszak egy újabb, eddig publikálatlan oszmán-török forrása. Sz. Simon Éva munkájának tárgya a szigetvári szandzsák kanizsai náhijéjének, vagyis járásának 1579-es részletes összeírása (defter-i mufassal), és annak összehasonlító elemzése az adott időszakra vonatkozóan rendelkezésre álló más oszmán-török és magyar források segítségével. A könyv egyben a szerző 2012-ben megvédett doktori disszertációjának átdolgozott kiadása, amelyben egyesíti a korábbi résztanulmányok eredményeit, összegzi az elmúlt közel tíz év kutatásait.

Turkológusainknak köszönhetően eddig már számos szandzsák-összeírás jelent meg, többek között a szerző mestereinek is tekinthető Káldy-Nagy Gyula és Dávid Géza tollából is. Sz. Simon Éva könyvének olvasásakor azonban az előzőektől eltérő, más jellegű munkával találkozhatunk. Ennek egyrészt a rossz forrásadottság szülte kényszerhelyzet az oka, másrészt a feldolgozott forrás egy érdekes sajátossága.

A részletes szandzsák-összeírások elkészítésével az oszmán pénzügyigazgatás időnként felmérte egy adott területről várhatóan beszedhető különféle adók mértékét. A szigetvári szandzsák esetében, amelynek része a kanizsai náhije, azonban sajnos csak ez az egy ilyen összeírás maradt fenn. Nincsenek sorozatok, vagyis ugyanannak a szandzsáknak különböző évekből származó összeírásai, amelyek alapján könnyebben lehetne különféle elemzéseket végezni, és ez a rendelkezésre álló összeírás is meglehetősen szegényes a benne foglalt adatok tekintetében. A defter első felében településenként felsorolásra kerül a családfők, illetve a nőtlen férfiak neve, majd az adófizető egységek (háne) száma, és végül a megállapított adóösszeg. Mivel nem találhatók benne olyan adatok, amelyek a területen folyó gazdasági tevékenységről szolgáltatnának információkat, így ez az összeírás gazdaságtörténeti vizsgálatokra alig alkalmas. Az alapforrás második fele még ennél is szegényesebb. Itt már csak az adóösszegek szerepelnek a helységek nevei után, mivel ebbe a részbe – érdekes módon – olyan települések kerültek felvételre, amelyek a magyar végvári vonal mögött, még hódolatlan területen feküdtek. Adójukat csupán megbecsülték, az összeíró ténylegesen nem jelent meg a helyszínen adatfelvétel céljából. Az oszmánok ezen települések összeírásba vételével tulajdonképpen jogigényüket fejezték ki az adott területre. Ők hódoltnak tekintették azokat, magyar szempontból viszont még hódolatlanok voltak. Az ilyen helyekről begyűjtött adótöbblet a kincstárnak azon törekvését is szolgálta, hogy a szükséges jövedelmek lehetőleg mind nagyobb hányadát előteremtse, és egyben a további hódításokat is ösztönözze az adott területen. Az összeírásba való felvételt követően ezen települések becsült jövedelmei ugyanis szétoszthatóvá váltak fizetség ellenében javadalombirtokként az oszmán állami hivatalnokok és katonák körében az ún. timár-rendszer keretein belül. Ennek a jövedelemnek a tényleges realizálása azonban már a javadalmazottak gondja volt. Így erősen érdekeltté váltak abban, hogy az érintett településeket valamilyen módon az ellenőrzésük alá vonják, az adófizetést kierőszakolva, folyamatos portyázásaikkal zaklatva, rabolva, vagy ténylegesen hódoltatva azokat. Több határvidéki szandzsák esetében is találunk erre példát, de máshol talán nem volt ilyen nagy az ebbe a körbe tartozó települések száma, mint ezen a délnyugat-dunántúli területen. 1579-ben 527 adózó hely közül a nagyobbik hányad, 303 tartozott ide, ami egy meglehetősen magas számnak tekinthető. A kanizsai náhije hódolt részétől földrajzilag eléggé nagy távolságban fekvő helységek is szerepeltek közöttük, Zala megyén kívül Vas megye, de néhány esetben még Sopron és Pozsony megye területén is. Ezen tények ismeretében érthető, hogy a szerző a részletes szandzsák-összeírások publikálásakor – az általában szokásos vizsgálódások helyett – a forrás adta lehetőségekhez alkalmazkodva, fő célként azt tűzte maga elé, hogy egy részletes esettanulmányban, a kanizsai náhije hódoltatásának példáján keresztül bemutassa az oszmán hatalom terjeszkedésének módszereit a hódoltsági peremvidéken.

A munka az előszót és a mellékleteket leszámítva öt fő fejezetre tagolódik. Az első fejezet tudománytörténeti áttekintésében Sz. Simon Éva röviden vázolja azt az átalakulást, amin az 1940-es évektől egészen napjainkig az oszmanisztikán belül elkülönülő defterológia keresztül ment. Elsősorban a magyar „trendekre” koncentrálva időrendben ismerteti a tudományág fontosabb személyiségeinek a tevékenységét, értékelve szerepüket a terület fejlődésében. Ugyanilyen módon tekinti át a munkája során leginkább alkalmazott másik tudományágnak, a magyar történeti statisztikának a fejlődését is. Ma egy oszmán-török defter sajtó alá rendezésekor elvárt az, hogy a kutató a forrás kínálta lehetőségek figyelembevételével összehasonlító vizsgálatokat végezzen a rendelkezésre álló lehető legnagyobb adathalmaz bevonásával, kihasználva a számítástechnika biztosította lehetőségeket is. Számítógépes adatbázisok készítésével azonban idáig leginkább csak Törökországban próbálkoztak.

A szerző a könyve következő fejezetében sorra veszi azon további forrásokat, amelyeket ezen peremvidéki terület összehasonlító vizsgálatához az alapforrás mellett még fel tudott használni. Jelen munka szempontjából leginkább az oszmán pénzügyigazgatás által, az állami alkalmazottak és a katonaság egy részének fizetésére kiutalt, fentebb már említett javadalombirtokok jegyzékei, az ún. timár-defterek, illetve ezen kiutalások kronológiai rendjét megmutató birtokadományozási naplók, a timár-rúznámcsék fennmaradt iratai bírtak jelentőséggel. A javadalombirtokokat ugyanis a részletes szandzsák-összeírások elkészülte után, azok eredményeinek felhasználásával jelölték ki leendő haszonélvezőjük számára. Ezenkívül a ténylegesen hódolt terület állami adót fizető településeit tartalmazó összeírások, a dzsizje-defterek szolgáltak további adalékokkal a vizsgálódáshoz. A török források mellett részben kontrollként, részben a kép finomításához rendelkezésre álltak még a magyar állami, egyházi és magánföldesúri adóztatás összeírásai, a dikális összeírások, dézsmajegyzékek és urbáriumok is. Szerencsére, legalább a magyar dikális összeírások között volt egy, amely szintén erre a területre vonatkozik, és ugyancsak 1579-ből való. Így a feldolgozás során ez a forrás tölthette be a legfőbb kontrollforrás szerepét. A szerző munkahelye a Magyar Nemzeti Levéltár, így számára kevésbé okozhatott problémát ezeknek a forrásoknak a használata, mint egy inkább csak turkológiai jártassággal bíró kutatónak.

Az egymástól mind tartalmi, mind terminológiai szempontból eltérő források használata miatt Sz. Simon Éva szükségét érezte annak, hogy egy fejezetet szenteljen az emiatt fölmerülő módszertani problémáknak. Lényegében arra a kérdésre kereste a választ, hogy mennyire megbízhatóak, használhatóak ezek a források egy olyan helyzetben, amikor szinte minden vizsgált kérdés esetén egymástól eltérő adatokat tartalmaz a magyar és a török adóösszeírás. Foglalkozik még többek között a hódoltság és behódolás fogalmának tisztázásával, valamint a pusztásodással kapcsolatosan az összeírásokban előforduló különféle török és latin terminusok értelmezésével is. Megállapítja továbbá, hogy demográfiai vizsgálatokra a hódoltsági peremvidék defterei csak igen korlátozott mértékben használhatóak.

A munka témájául választott délnyugat-dunántúli oszmán terjeszkedéssel és annak módszereivel mindössze a könyv utolsó két fejezete foglalkozik. Az oszmánok 16. századi dunántúli terjeszkedésének rövid történeti áttekintése után a szigetvári szandzsákbégek hász-birtokainak példáján keresztül bemutatja az oszmán hódítási stratégiákat, a funkció szerint különböző csoportokba sorolható hász-birtokokat. A bégek javadalombirtokait nem véletlenszerűen, hanem tudatosan, bizonyos szempontokat figyelembe véve utalták ki számukra a náhije egyenlőre még csak igényterületként nyilvántartott, nem behódolt területéről. Látható, hogy ezek a birtokok racionálisan kiválasztott stratégiai pontok voltak, amelyek az adóztatás kiterjesztéséhez, a folyamatos portyázásokhoz biztosították a csapatösszevonások helyszínét és a felvonulási útvonalakat, vagy pedig alkalmasak lehettek az ellenféllel kapcsolatos információgyűjtésre, ily módon segítve a további lassú terjeszkedést olyan módszerek alkalmazásával, mint a rajtaütések, a lakosság megfélemlítése, emberek rabul ejtése. Ennek a terjeszkedésnek a mértékét jelzi, hogy míg 1569-ben feltehetőleg 82 település szerepelt a kanizsai náhije mára elveszett összeírásában, addig 1579-re ez a szám már 527-re emelkedett. Az 1570-es évek végére, a Kanizsa környéki császári-királyi védelmi rendszer kiépítése következtében ez a folyamat megtorpant. A fejezet végén a szerző röviden szól még a kanizsai náhije budai vilájetben betöltött gazdasági szerepéről is.

Az utolsó fejezet tulajdonképpen a korábban leírtak összefoglalása, így többek között itt szerepel időszakokra bontottan leírva a kanizsai náhije 1569 és 1579 közötti hódoltatási folyamatának földrajzi térben való előrehaladása is.

A kötet végén lévő mellékletben a forrásközlésen kívül sok hasznos segédanyagot találunk, amit számos tudományterület kutatója forgathat haszonnal. Mintegy 1900 személynév, sok, részben ma már nem létező település neve szerepel a mutatókban. Ehhez kapcsolódóan a kötetben található egy CD-melléklet is, amely a könyvben található, a jobb megértést szolgáló, precíz térképek színes változatát tartalmazza.

Minden kutató maga dönti el, hogy egy adott kutatás során hol vonja meg munkájának határait, és hogyan állítja azt össze. A mű céljainak megfogalmazásakor, ahogy azt már korábban említettem, a szerző egy esettanulmány, egy mikrotörténeti kutatás készítésére vállalkozott. Ennek ellenére szerintem érdemes lett volna a munkát elhelyezni egy átfogó keretben, amely túl az összeírások nyújtotta száraz adatokon, életszerűbben mutatja be ennek a két hatalom szorításába került hódoltsági peremvidéknek a kihívásokkal terhelt életét.

Ez nem jelenti azt, hogy Sz. Simon Éva könyve ne lenne egy alapos, lelkiismeretes munka. Azt is el kell ismerni, hogy nehéz dolga volt a kötet megírásakor. Nem azt vizsgálta, amit akart, hanem azt, amit tudott. Egy szűkszavú defterrel kellett kezdenie valamit, ezért néha olyan kérdésekre is igyekszik választ találni, amelyek teljes bizonyossággal a rendelkezésére álló adatok alapján nem válaszolhatóak meg.

Recenzióm végén még ki kell térnem a török források olvasásának nehézségére is, bár erről nem szokás írni, legfeljebb csak akkor, ha a munka készítője valamit rosszul olvasott. Természetesnek veszik turkológusainktól, hogy megbirkóznak ezzel a feladattal, és ez rendben is van így. Én mégis szeretném felhívni a figyelmet arra a tényre mintegy a szerző dicséreteként is, hogy az Oszmán Birodalom pénzügyigazgatása által használt speciális írásmóddal, az ún. szijákat-írással készült defterek olvasása bizony nem könnyű feladat. Az oszmán-török levéltári forrásokban előforduló különböző írásfajták közül ez a speciális rövidítéseket és számokat tartalmazó írás a legnehezebben olvasható. Nem elég az oszmán-török nyelv ismerete, hosszú évek gyakorlata teszi csak az ezzel foglalkozó kutatókat a terület szakavatott mesterévé. Az ilyenfajta tudással bíró kutatók száma sajnos lassan már a mai Törökországban is egyre kevesebb. Nyilván ezek a nehézségek is szerepet játszanak abban, ha még szép számban találunk feldolgozásra váró oszmán-török iratokat.

Summary

Éva Sz. Simon, Ottoman expansion in Southwestern Transdanubia in the second half of the sixteenth century.

The primary aim of this monography is to publish and analyze the detailed register (defter-i mufassal) of Kanizsa Nahiye from the year of 1579 kept in Bavarian State Library in Munich. This administrative unit of Ottomans was located in the Szigetvár Sanjak on the borderland between Hungarian Kingdom and Ottoman Empire. The register was prepared by Ottoman financial administration in order to assess the expected income of this area. The scarcity of sources inspired a special approach. The author carried out a comparative analysis of the widest range of available sources, and dealt with the methodological problems that arose because of this diversity. As a result of the analysis, we can trace the step-by-step expansion of Ottomans in this nahiye in 1570s. This case study presents the methods of Ottoman conquest in the periphery of Ottoman occupation.

Tagged hódoltság, Oszmán Birodalom, szandzsákösszeírás, XVI. század