recenzió

Czifra Mariann, Kazinczy Ferenc és az ortológusok: Árnyak és alakok az 1810-es évek nyelvújítási mozgalmában, Budapest, Ráció Kiadó, 2013.

Kazinczy Ferenc önképének remek illusztrációja az az eset, amikor Pethe Ferenctől, a Nemzeti Gazda szerkesztőjétől kap egy példányt az 1815-ös Lúdas Matyiból. A mű a mai napig széles mosolyt csal a gyermekek arcára. Kazinczy Ferencnek azonban egészen biztosan nem volt kedve mosolyogni a történeten. A széphalmi mester ugyanis Döbrögit önmagával, Matyit pedig Pethe Ferenccel azonosította. Pethe, feltételezése szerint, ekképpen fenyegette meg őt. Az esetről így írt Rumy Károly Györgynek:

Ön tudja, hogy ő [Pethe] ellenem a Nemzeti Gazdájában néhányszor igazságtalan kirohanásokat engedett meg magának, de én hallgattam. Ez nem volt elég; most rólam szóló hexameterekkel jön ide, s Döbrögi úrnak nevez engem […]”[ref]„Sie wissen, dass er sich wider mich ein paarmal ungerechte Explosionen in seinem Nemz. Gazda erlaubte, und ich schwieg. Es war nicht genug; jetzt kommt er mit Hexametern über mich her, nennt mich Herrn von Döbrögi […] (Kazinczy Ferenc Rumy Károly Györgynek, Széphalom, 1815. december 16., in: KazLev, XIII, 3071, 352–354.)[/ref]

Csetri Lajos az esetet „az üldözési mániának legpregnánsabb jeleként”[ref]Csetri Lajos, Egység vagy különbözőség? Nyelv- és irodalomelmélet a magyar irodalmi nyelvújítás korszakában, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990, 91.[/ref] értelmezte. Az bizonyos, hogy Kazinczy rendszerint a történések középpontjaként tekintett magára, s nézőpontja gyakran érvényesült az utólagos irodalomtörténeti megközelítésekben is. Czifra Mariann könyve a Kazinczy-szemszög problematikáját járja körül, vagyis azt a kérdéskört, hogy miképpen is viszonyul az irodalomtörténet a nyelvújítási harcok Kazinczy Ferenc által felállított forgatókönyvéhez.

A könyv filológiailag rendkívül megalapozott. Czifra a Kazinczy Ferenc műveinek kritikai kiadásán dolgozó kutatócsoport tagja, s mint írja, a kéziratos hagyaték anyagának archiválása és rendszerezése a feladata (9). A kutatócsoport eredményei vitathatatlanok, működésük a kritikai szövegek több kötete mellett tanulmányok és monográfiák megszületését inspirálta. 2012-ben jelent meg például Bodrogi Ferenc Máténak a shaftesburyánus Kazinczyról szóló könyve, mely a kutatócsoport által feldolgozott szövegekre támaszkodik (pl. Pályám emlékezete és A Szinopei Diogenesz’ Dialógusai).[ref]Bodrogi Ferenc Máté, Kazinczy arca és a csiszoltság nyelve, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012.[/ref] Ő és Czifra Mariann is annak az új irodalomtörténészi generációnak a képviselői, akik a kritikai kiadás termékeny táptalajának köszönhetően egészen újszerű megközelítésmódokat alkalmazhattak.

A szerző párhuzamosan közli a könyvben az Orthologus és Neologus nálunk és más nemzeteknél című szöveg Tudományos Gyűjteményben megjelent és később továbbírt variánsát. A szövegközlést egy tanulmánysorozattal vezeti fel. A tanulmányok külön-külön is megállják a helyüket, együttesen azonban többletjelentéssel bírnak, ugyanis egy jól megtervezett kompozíció szerint állnak össze. A könyv középpontjában végig az Orthológus és Neológus szövege áll, Czifra ugyanakkor sorra vesz több, a nyelvújítási és kritikai harcok kontextusába tartozó szöveget, mint például a Tövisek és virágokat, a levelezést és A’ Glottomachussokat is. A kötetben feldolgozott kiadványok, kéziratok, levelek egy olyan kontextus részei, mely mindmáig jórészt feldolgozatlan. A szerző felhívja a figyelmet, hogy nem vállalkozhatott annak teljes feltárására, ehelyett inkább a Kazinczy-hagyatékra koncentrált, mivel ezzel is új távlatok nyitására volt lehetősége a Kazinczyról alkotott kanonikus elbeszélések kapcsán (13).

Nyelv- és irodalomtudományunk másfél évszázados konszenzusa alapján nemzeti köztudatunk Kazinczy Ferencet a magyar irodalmi nyelvújítás diadalmas mozgalmának vezéreként tartja számon.[ref]Csetri, i.m., 11.[/ref]

Czifra Mariann többször is hivatkozik Csetri Lajosra, aki ezt az erősen rögzült Kazinczy-képet már a kilencvenes években árnyalta. Csetri munkássága a neológia és ortológia viszonyának megítélése szempontjából fontos határpont, monográfiájáig ugyanis az ortológusok és neológusok megítélése teljesen kazinczyáner gyökerű volt: azaz az ortológusok elleneztek mindenféle nyelvi újítást, ezáltal a neológia pozíciójának teljes tagadását adták (148). Minden újítása ellenére azonban Csetri is elismeri, hogy nem tud ténylegesen szakítani a kazinczyáner nézőponttal, mivel a könyv „háromötöde szól a korszak központinak tartott alakjáról, Kazinczyról, pedig elsősorban arról szól, hogy kazinczyánus irodalomtörténetírásunk hagyományosan túlértékelte Kazinczy szerepét és újabban modernségét is.”[ref]Uo., 362.[/ref] Tehát Csetri maga sem tudott kilépni a másfél évszázados hagyományból.

Ebbe a sorba épül be Bíró Ferenc közelmúltban megjelent nagy ívű monográfiája is.[ref]Bíró Ferenc, A legnagyobb pennaháború, Kazinczy Ferenc és a nyelvkérdés, Budapest, Argumentum, 2010.[/ref] Bíró már a bevezetésben megnevezi a pennaháborúk főhősét, Kazinczy Ferencet.[ref]Uo., 15.[/ref] A monográfia a százötven éve érlelődő narratívát követi, ugyanakkor kitér a kor több fontos szereplőjére. Bemutatja a neológia táborának széttagoltságát, így a Csetrinél látott ortológus-neológus viszony árnyalását is továbbfinomítja: „Kazinczy utolsó nagy tanulmányának gondolatmenete ezen a módon tehát olyan probléma megoldásához jutott el, mely nem az ortológusok és neológusok közötti konfliktusból származott, hanem Kazinczy neológiájának általános problémája volt.”[ref]Uo., 651.[/ref] Mindemellett azonban az eddigi irodalomtörténeti dramaturgia szerint a Tövisek és virágok a neológia új korszakának legfontosabb műveként,[ref]Uo., 461.[/ref] az Orthológus és neológus nálunk és más nemzeteknél pedig záróműként, békekötésként tűnik fel.[ref]Jól példázza ezt a kötet záró fejezete, mely a „PAX KAZINCZYANA” címet viseli, s az Orthológus és Neológussal foglalkozik. (Uo., 637–663.)[/ref]

Czifra Mariann könyvében ennek, a legújabb szakirodalomban is alkalmazott dramaturgiának a hiányosságait veti fel. A bevezetésben a Tövisek és virágok vitaindító szerepét kérdőjelezi meg, majd ennek példáján a sokkal nagyobb súlyú Orthológus és Neológusra tér át. A szövegnek a kötet végén kiadott bővített verziója jól mutatja egyrészt, hogy Kazinczy nem tekintette lezártnak a nyelvújítási vitát, másrészt pedig, hogy a tanulmány fogadtatása sem volt egyöntetű. A szimpatizánsok pozitív visszajelzése mellett ugyanis erős kritikát kapott Batsányi Jánostól (46). Az irodalomtörténészek azonban mindezidáig a nem szimpatizánsoktól érkezett visszajelzéseket gyakorlatilag figyelembe se vették, és Batsányi válaszát is teljesen jelentéktelen reakcióként értékelték. (147). S mivel még a húszas években is jelentek meg a témával foglalkozó munkák, az Orthologus és Neologus semmiképp nem tekinthető a vitát lezáró munkának (47). Czifra Mariann fejezetről fejezetre hoz újabb adalékokat tézise igazolásához, és a hagyományos narratíva repedéseire az eddig elhanyagolt részleteket kontextualizálásával mutat rá.

A könyv egyik remek példája a Füredi Vida esetét tárgyaló fejezet. Kisfaludy Sándor és Kazinczy Ferenc között vita zajlott, melyet Ruszek Józsefen keresztül bonyolítottak le. A kettejük kapcsolatának bemutatásával vezet el a szerző a titokzatos Füredi Vidához s a Tudományos Gyűjteményben megjelent művéhez (A’ Recenziókról), melyre válaszul érkezett az Orthologus és Neologus (65). Czifra rámutat, hogy Kazinczy nem tudott Kisfaludy és Füredi azonosságáról (sőt, az azonosság máig sem teljesen bizonyított), ráadásul a dunántúli költőfejedelemnek inkább pórias nyelvhasználatú, sértődött hangvételű írásokat tulajdonított (74). Kazinczy Ferenc sokáig bizonytalankodott Füredi Vida személyét illetően. Bizonytalanságát Czifra Mariann a levelekből vett példákkal meggyőzően szemlélteti. Kazinczy végül, Vitkovics megerősítésének köszönhetően, a tanulmány szerzőjeként Verseghy Ferencet azonosította (95). Verseghy azonban 1821-ben még csak nem is értesült arról, hogy közte és Kazinczy közt vita lett volna, vagy legalábbis nem vállalta fel az ellenfél szerepét (106). Az irodalomtörténet-írás azon gesztusa tehát, mely az összeesküvő dunántúli írókat Kazinczy ellenfelének teszi meg a nyelvújítás harcaiban, tipikusan Kazinczy elképzelésén alapszik, és figyelmen kívül hagyja más nézőpontok lehetőségét (110). Az eset tanulsága pedig, hogy a nyelvújítás alapszövegeinek tágabb kontextusát is szükséges megvizsgálni, mely bőven tartogat még feldolgozni valót a jövő kutatógenerációinak is.

Czifra Mariann nem tagadja az eddigi narratívát és a nyelvújítás bevett dramaturgiáját. Annak hibáira rámutatva azonban az irodalomtörténészek önkritikájának fontosságára hívja fel a figyelmet: egy olyan nézőpontra, mely tisztában van saját korlátaival.

Füredi Vida példája más szempontból is fontos. Czifra ugyanis Kisfaludy és Kazinczy vitáján keresztül mutatja be a könyv legnagyobb filológiai fegyvertényét: a foliális olvasás fogalmát. A magyarázat szerint a foliális olvasás a „kisebb szövegeket nagyobb kontextusukban elhelyezve értelmezi” (62), s „két […] szöveggalaxis egymás mellé helyezésével […] figyelembe veszi azokat a kéziratos szövegszerű kötődéseket, amelyek nem a könyvbéli intertextualitás letükröződései, másképpen: teljesen különböző szövegkapcsolódást mutatnak, mint amellyel ugyanazon szöveg nyomtatott változata rendelkezik” (63). Czifra rendkívül szemléletesen mutatja be, hogyan alkalmazható a fogalom adott problémára, kötete tehát jó szolgálatot tehet a módszer magyar filológiában való elterjesztésére. Az elmélet taglalásánál sem véti el az arányokat, végig a módszer gyakorlati alkalmazásán marad a hangsúly, ezáltal komoly filológiai kapaszkodókat nyújt a Kazinczy-kutatóknak.

A filológiai alaposság újabb remek példáját találjuk az utolsó, A’ Glottomachussokkal foglalkozó fejezetben. A hagyatékképződés módjainak szerepe kap itt hangsúlyt, továbbá az olykor esetleges változásoké, s ezzel együtt a korábbi szerzői és kutatói változtatásoké. Czifra itt ad választ arra a kérdésre, hogy miért alakulhatott ki a nyelvújítás ismert dramaturgiája mindazon hiányosságok ellenére, melyeket a könyvben tárgyalt. A fejezet remek szemléltető eszköz a filológia iránt érdeklődők számára, s haszonnal forgathatják a nem a Kazinczy-hagyatékkal foglalkozó filológusok is.

Czifra Mariann állítása szerint a könyvnek nem célja új narratívába állítani a nyelvújítás eseményeit, inkább az események létrejötte foglalkoztatta (201). Valóban nem kapunk új narratívát. Provokatív gesztusaival azonban Czifra a nyelvújítás eddigi dramaturgiáját kezdi ki és mutat rá annak pontatlanságaira, tévedéseire. Kazinczy Ferenc és az ortológusok az utóbbi évek egyik legfontosabb, a témában íródott könyve, mely tisztában van ugyanakkor saját narratívája hiányosságaival is. Hiszen minden narratíva szükségszerűen szelektív, így újabb kontextusok, nézőpontok bevonásával bármikor megkérdőjelezhetővé válik. Miképp azt Kazinczy Lúdas Matyi olvasata kapcsán is látjuk: míg a széphalmi mester sértésként értelmezte a művet, az utólagos értelmezések csupán paranoiaként tüntették fel a munka Kazinczy által ily módon való értelmezését.

Summary

Ferenc Kazinczy had a major influence on the literary history of Hungary. His point of view defines our aspect of his era till this day. The new book of Mariann Czifra is based on the issue that Ferenc Kazinczy claimed as the scenario of the “Language Reform”. The author studies certain parts of the text in Kazincy-heritage with philological thoroughness. She uses her self developed “Folial Reading” technique on these documents. With her research, Mariann Czifra is pointing out the inaccuracies and flaws of the traditional dramaturgy of the Hungarian “Language Reform” in 7 chapters. At the end of the volume she also includes two much needed parallel text variants of Orthologus and Neologus.