recenzió

Bodrogi Ferenc Máté, Kazinczy arca és a csiszoltság nyelve, Debreceni Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2012.

Bodrogi Ferenc Máté monográfiájában nem úgy jeleníti meg Kazinczyt, ahogy tette azt Toldy Ferenc, a barát, majd Váczy János, a huszonegy kötetes levelezés kiadója, mintegy emlékművet állítva neki, hanem inkább leleplező módon, végére járva a kimunkált én-alakzat természetének, kontextusának.

Az autobiografikus korpuszból és a levelezésből így kibomló, és az egyik legerőteljesebbnek ítélt Kazinczy-arc „berendezését” mikroszkopikus részletességgel tárja fel a monográfia. A feltárás során az a műalkotó és műélvező Kazinczy mutatkozik meg előttünk, aki az angol lord Anthony Ashley Cooper, Shaftesbury harmadik grófjának új életviteli, művészi magatartásformát érintő életfilozófiáját szinte tudtán kívül (a Lord nevét mindössze egyszer írta le saját kezével) sajátította el, a csiszoltság új angolszász nyelvén íródott munkáinak elsősorban német közvetítéssel befogadott eszmetörténeti kontextusában.

Kazinczy Ferenc önéletrajzi emlékezetének dokumentum-mennyisége a világirodalomban is páratlannak számít. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy – Váczy Jánossal szólva – „kevés írónak ismerjük részletesebben az életét, mint Kazinczyét”, másrészt azt is, hogy kiváló alapanyagul szolgál az önéletírás narratív teremtődését vizsgáló elméleteknek, melyek egyetértenek abban, hogy egy értelmező konstruálás révén az elbeszélés során az önértelmezési és önbemutatási műveletek bonyolult kompozíciójában az önéletírás a szó legszorosabb értelmében történetszerkesztés, s mint ilyen: én-teremtő aktus. Ennek hangsúlyozása a számos új szakirodalmi publikáció ellenére még mindig tartogat újdonságot Kazinczy Ferenc autobiografikus írásait tanulmányozva, amely itt és most Bodrogi monográfiájában egy izgalmas probléma exponálását jelenti. Ha tehát elfogadjuk, hogy a visszaemlékezésekben Kazinczy egész gyűjteményre való önképét fedezzük fel, melyek akár egymással is ellentmondásba kerülhetnek, akkor azt sem nehéz belátni, hogy ezek egyike – melyre egy igen erős reflektor fénye irányul – az a Kazinczy, aki magát is, akár az egész világot az esztétikai élmény közegében értelmezve szemléli, aki számára a teljes élet műalkotásként tételezhető fel és élendő meg. Bodrogi ennek az önképnek ered nyomába, és tárja elénk „megátalkodott” következetességgel, hogy a shaftesburyánus eszmerendszernek hogyan, milyen közvetítéssel, milyen átalakulási folyamat során jön létre egy kazinczyánus változata.

Bodrogi a Kazinczy önéletírásait strukturáló élményegyüttesnek az ún. jelentős életeseményeiből indul ki, melyek a több változatban megírt élettörténet egységesítésre, megkomponálásra irányuló tendenciái, valamint az aktuális társadalmi, műfaji konvenciói és sematizáló hatásai ellenére is, erőteljes érzelmi intenzitásuk, képszerű élénkségük révén kulcsszerepet játszottak „az én történetének, az én-rendszer szerveződésének reprezentációjában.” Amint azt Bodrogi bemutatja, ki lehet emelni Kazinczy önéletírásaiból olyan, ún. nukleáris epizódokat, amelyekben ő szereplőként újra megél valami kimagasló, retrospektíve teljes életére meghatározó élményt.

„A kályha”, amelynek sarkától kiindulunk: a Christoph Martin Wielandtól 1768-ban megjelent Musarion, oder die philosophie der Grazien, az 1770-ben megjelent Die Grazien, valamint a Sokrates Mainomenos oder die Dialoge des Diogenes von Sinope című művekkel való véletlenszerű, de sorsdöntő találkozása 1777-ben Weingand pesti könyvkereskedésében (illetve ez utóbbival Nagykázmérban egy bizonyos Nedeczkyné házában). Az először csupán vizuális ingerként megélt élmény (a míves kiadás és a különlegesen szép illusztrációk keltették fel érdeklődését) Kazinczyban jó ideig csak jelentőségében tudatosult, jelentésében azonban nem. A feltárt kulcsjelenet éppen azokat a pillanatokat rögzíti, amelyekben az író életére és írói-költői munkásságára nézve megtörténik egy normaváltó találkozás, mégpedig a sorban utolsó szöveg, a Diogenész intenzív olvasásának, fokozatosan feltáruló értelmének hatására. A befogadási folyamat kezdőpontja a Kazinczy számára meghatározó minőség, az esztétikailag szép könyv látványa, amelyet a szövegek intenzív – tehát újra és újra ismétlődő, korábban főként a vallásos szövegekre jellemző – olvasása követ. A vizsgálat a folyamatot a szövegek birtokbavételétől a produktív, sőt az egzisztenciális jelentőségű olvasásig követi nyomon, vagyis az olvasmányélmény maximális hatásának regisztrálásáig, valamint a hatás mibenlétének páratlanul alapos feltárásáig: az átütő erejű olvasmány miért és hogyan váltja ki a túlcsordult lelkesedést, a rajongást, emögött milyen eszmetörténeti változások keresendők, s végül ezek hogyan vezetnek el a Kazinczy által angolszász és német mintára kialakított ideáltípus, a gentleman és virtuoso visszaemlékezéseiből és levelezéséből kilépő alakjának sajátos megvalósulásáig?

Wieland Diogenészét Kazinczy az első találkozás élménye után tizenhárom évvel, 1790-ben fordítja le először, később több változatot is készít belőle, miközben a benne foglaltak, kiegészülve a közben szintén megértett két másik Wieland-kötet szövegeivel kultikus programirattá fejlődnek: tanításként, magatartási szabályként, valamint cselekvési mintaként egyaránt jelentősek.

Bodrogi a neoplatonikus gyökerekig visszanyúló gráciák tanának Kazinczyra Wielandon keresztül gyakorolt hatásával kezdi feltárni az élmény szellemi eredőit. Pontosabban azzal indít, hogy milyen hatások összegződnek a Kazinczy által eszményített gráciás ember ideáljában, amely mellett mint létlehetőség mellett is elkötelezte magát. Ez a felfokozott létforma állandó ihletett állapotot feltételez, melyet a szépség iránti vágy generál.

Végigtekintve azonban a grácia fogalma körüli hagyományhorizontokon, Bodrogi arra a következtetésre jut, hogy ez a 18. században Shaftesbury fellépésével alakul át a legnagyobb mértékben, és Kazinczy esetében az ún. morális gráciafogalom válik a legerősebbé, amelyben a szépérzék, az ízlés, a kifinomultság az erkölcsi érzékkel, az erénnyel párosul. Shaftesbury rendszerének különösen nagy hatású dimenziója a harmonikus ember eszménye, ahol kellem/grácia és morál egyszerre működik, testi és lelki vonatkozásban egyaránt. Bodrogi meggyőzően állítja elénk a Kazinczy Ferenc önreprezentációiból kibontakozó önkép és világ eszmei kontextusának egyik meghatározó vonulataként a gráciatanok történetének Shaftesbury nevével jelölhető szakaszát.

Sikeresen törekszik továbbá annak bizonyítására, hogy Kazinczy esztétikumról vallott felfogása milyen vonatkozásokban áll közel Shaftesburyéhez egy olyan korszakban, amelyben „még nincs is esztétika, amikor a szépség fogalma még morális, ismeretelméleti, metafizikai, illetve gráciás értelemben is szépség”. Az esztétika mint önálló (tudományos) alrendszer elkülönülésének folyamata Kazinczy korában indul meg a korabeli Magyarországon, s ő ennek az időszaknak a körülményei között válik rajongó műkedvelővé és kivételesen szakszerű műértővé. Kazinczy érdeklődése az összes művészeti ág iránt, különösképpen pedig a képzőművészetek iránt nemcsak alkotómunkájában nyilvánult meg, hanem gondolkodásmódjában is. A téma jelentőségét az erről szóló szakirodalom gazdagsága is tükrözi, de Bodroginak köszönhetően Kazinczy mint a művészetek sokféleképpen megítélt rajongója „helyére kerül” a shaftesburyánus virtuoso- és csiszoltságkontextusokban.

A monográfia meggyőzően vezeti le azt a rendkívül összetett folyamatot, amelynek során Shaftesbury eszmerendszerének másik kiemelkedően fontos, a társiasság fogalmával összefüggő aspektusát Kazinczy ugyancsak magáévá teszi, de kortársaitól eltérő módon. Bodrogi egyik végkövetkeztetését megismételve: „Shaftesbury elitizmusa és strukturált társadalomfelfogása sokkal közelebb van Kazinczyhoz, mint az eddig látszott”.

Az elitizmus a kifinomult, decens főúrra utal, a társadalomfelfogás viszont a szabad közösségért, a tökéletes poliszért érvelő bölcselőt idézi meg, ami ellentmondásnak is tűnhet. Ahogy azt Bodrogi hangsúlyozza, Kazinczyhoz ezek a gondolatok többszörös áttételen keresztül érkeztek. Mindamellett, hogy gondolatai azonosak voltak kortársaiéival (Wieland, Herder, Winckelmann, Goethe, Schiller és a Göttingeni Egyetem kisugárzása), ő másik utat választott, és ebben egyedi volt. Ezt úgy lehetne körülírni, hogy a csiszoltság eszményének jegyében egyesítette a szépséget, gráciát, vagyis a kifinomult kellemet a klasszikus értelemben vett arisztokratizmussal, ami azonos a mértéktartó életmódot jellemző erkölcsi és szellemi igényességgel, úriemberhez illő méltóságos viselkedésformával. Innen szemlélve Kazinczy arisztokratikus ízlésének a szakirodalomban gyakran megjelenő negatív megítélése szintén helyére kerül: nem társadalomtörténeti kategória ez, hanem az antik arisztosz felfogáshoz van köze. Ennek tükrében beszélhetünk részéről a nyilvánosság egyfajta arisztokratikus felfogásáról is, szemben a német hatást mutató polgári nyilvánosságfelfogással, mely a hozzá legközelebb állók között nagyobb népszerűségnek örvendett (v.ö. Kármán József, Döbrentei Gábor, Dessewffy József nézeteivel). Az arisztokratikus kifejezésnek Kazinczy esetében annyiban van kirekesztő értelme, amennyiben a csiszoltság rendjéhez köthető eszményeit nem tartja megvalósíthatónak csak egy szűkebb, elit körben. Bodrogi megfogalmazásával élve olyan kiválasztottak alkotják ezt a közösséget, akik közös értékrenddel, viselkedésrepertoárral, életstratégiával rendelkeznek, melynek működtetése révén nyugat-európai távlatú mintakövető modernizálás hajtható végre a korabeli magyar köz- és magánéleti struktúrákban. Az avatottak elzárkózása az „új” jegyében történik, ez választja el őket a „régi”-től. Erre tökéletesen megfelel a szabadkőművesség, ahol a lényeg a kiválasztottak zárt, titkos társaságában megvalósított ellen-, de egyúttal az ideálisnak tartott valóság megteremtése. Az elzárkózás, az elitizmus azonban olyan értelemben nem kirekesztő, hogy egy differenciált társadalomfelfogás jegyében lehetőséget hagy bekerülni azoknak a szépre nyitott érzékenyeknek, akik az új gráciás ízlés jegyében hajlandók az esztétikait minél inkább bevonni mindennapjaikba.

A monográfia negyedik fejezetében ér véget és teljesedik ki az a vizsgálat, amely Kazinczy kitüntetett arcképe és a csiszoltság eszmerendszere között kereste a kapcsolódási pontokat. A Wieland Diogenészéből készített fordítás elemzésével Bodrogi már közvetlenül a korábbi fejezetekben rekonstruált nézőpont felől értelmezi Kazinczy gondolkodásmódját és munkásságát.

A monográfia fontos fejezete az Európa egyik legdivatosabb és legerősebb bölcseleti interdiskurzusaként megjelölt brit szellemi áramlat kontinentális közvetítőinek, összefoglalóan a német fogadtatásnak a részletes bemutatása. Ehhez kapcsolódó, s szerintem Kazinczy szempontjából különösen releváns kérdés, hogy vajon hogyan illeszkedik be a felsorolt szerzők, szellemi központok sorába a Magyarországra nagyrészt szintén német közvetítéssel érkező angolkert-teória? Gondolok itt mindenekelőtt Christian Cay Lorenz von Hirschfeld, kieli filozófus és esztétikaprofesszor ötkötetes Theorie der Gartenkunst című művére, amely német és francia nyelven egyszerre jelent meg, s a téma Európa-szerte legnépszerűbb összegzésének számított. Kazinczy 1806-ban Hotkócz – Ánglus kertek címen megjelent cikksorozatában az új kertművészeti stílusról szólva némi rosszallással említi – az általa egyébként nagyra értékelt Hirschfeld művére utalva –, hogy népszerűsége Magyarországon is már odáig „fajult”, hogy pusztán ennek elolvasása révén gondolták megvalósíthatónak a tájképi kert kialakítását:

arra, hogy a’ könyvek’ lelkét megkapjuk, a természettől kell felavatva lennünk, külömben minden dolgunk lélektelen majmozás és nevetséges bábjáték.

Az angol morálfilozófiai és kertesztétikai hatások Shaftesburytől Horace Walpole-ig kimutathatóan hatottak Hirschfeld 1779–1785 között megjelent opuszára. A korabeli Magyarországon is fölbukkanó anglománia mindenekelőtt az angolkertek iránti vonzalomban nyilvánult meg. Azok létrehozásának elméleti forrásai között minden korábbinál jelentősebb szerepet játszottak a kertelméletet és/vagy mintalapokat tartalmazó könyvek és folyóiratok. Az angolkert azonban nemcsak az esztétikai változás közvetítője volt, hanem az addig a nyelvi korlátok miatt kevesek számára hozzáférhető, de ellenállhatatlanul vonzó szigetországi szellemi, kulturális, politikai, gazdasági világ felfedezését is jelentette.

Az angol-német mellett az angol-francia kultúrtranszferrel is számolni kell, ha az 1770-es évektől szemügyre vesszük az európai könyvpiac Magyarországig eljutó kínálatát, melyet fokozatosan meghódított a közvetítő nyelveken megjelent angol filozófiai, művészeti, irodalmi, valamint gazdasági és politikai művek fordításirodalma, majd az ezek mintájára megjelenő francia és német szerzők tollán született angol tematikájú munkák sora. A csiszoltság nyelvén megszólaló Spectator című morális hetilap hatástörténete ennek egyik kitüntetett példája. Az 1711-es angol publikálást követően kötetbe szerkesztve már 1716-ban megjelent Le Spectateur ou le Socrate moderne címmel franciául, amely folyamatosan bővítve rengeteg kiadást ért meg az 1760-as évekig. 1722-től kezdve Marivaux gondozásában jelent meg az eredeti franciás változata, Spectateur français címmel. 1725–1726-ban a Le Nouveau Spectateur français, 1758–1760-ban pedig ugyanennek legújabb változata látott napvilágot. A hatástörténetben fontos mozzanat volt, hogy az 1750-es évektől több kiadásban is megjelent a nőknek szóló változat La Spectatrice címmel.

A német nyelvű könyvkiadásban ehhez hasonló folyamatot lehet nyomon követni. A Spectator legkülönfélébb változatai az 1780-as évek könyvkereskedői katalógusaiban azon ritka kiadványok között szerepeltek, melyek eladhatósága folyamatos maradt az 1790-es évekig. A magyar arisztokrácia könyvtáraiban az ebbe a körbe sorolható kiadványok jelenléte azt mutatja, hogy a csiszoltság eszmerendszere és világlátása visszhangra talált a főúri elit köreiben.

Hogy ennek milyen változatai voltak, és a recepció a shaftesburyánus horizont mely aspektusát érintette, annak megértéséhez is alapolvasmány Bodrogi Ferenc Máté monográfiája, hiszen a csiszoltság angolszász beszédrendjének magyarországi jellemzőit minden eddiginél alaposabban és részletesebben tárja elénk. Kazinczy Ferenc újracsiszolt arca jelenleg a legmegbízhatóbb összehasonlítási alap további (csiszolt) portrék megrajzolásához.