recenzió
S. Sárdi Margit, Napló-Könyv: Magyar nyelvű naplók 1800 előtt, Máriabesnyő, Attraktor, 2014.
A kora újkorban (is) jól bejáratott, a szerzői kicsinységre alludáló alakzattal él S. Sárdi Margit, amikor Bod Pétert parafrazeálva hangsúlyozza, hogy írása inkább jó igyekezet, mint könyv. Noha szimpatikus ez a szerénység és, S. Sárdi Margitot ismerve, hiteles is, a recenzens a kijelentést alapvetően másképp ítéli meg. Ugyanis meggyőződésem, hogy a 2014-es esztendőnek a régi magyar irodalomra reflektáló írásai közül egyik legfontosabbika ez a könyv. A kora újkor naplóirodalmát, illetve ennek az irodalomnak a sajátosan irodalomtörténeti értékelését elvégző monográfia legfőbb jelentősége, hogy egy évtizedek óta elfekvő témához nyúl hozzá határozottan és hozzáértéssel. Az utóbbi félévszázad irodalomtörténeti kézikönyvei a kora újkori emlékirat-irodalom kritikus értékelését számottevően nem vitték előre. Bejáratott és intézményesen konvencionalizált igazságok ismételgetésére redukálódott ez az aldiszciplína, amelyben a napló hol tényközlő irodalomként jelent meg, hol pedig egyfajta prózai koraszülöttként, amely majd a későbbi korok elbeszélő prózájának látványos műfajait (pl. novella, regény) sejteti, vagy előlegezi csupán meg. Ehhez képest S. Sárdi Margit könyve megalapozott elméleti szempontok alapján, impozáns forrásismerettel megtámogatva, határozott, egyéni választásokon és döntéseken alapuló markáns álláspontot alakít ki, felhagyva a megelőző szakirodalmak következetlenségeivel és ambivalens ítéleteivel. Saját bevallása szerint feltett célja volt, hogy
első ízben monografikusan összefoglalja a naplóirodalmat illető tudományos nézeteket, jelezze a megoldatlan problémákat, és kísérletet tegyen ezek megoldására. (5.)
Egyértelmű a szerző törekvése arra, hogy a kora újkori naplót ne merőben tényközlő, eseményekről referáló történeti forrásként kezelje, hanem (szép)irodalmi mivoltát igazolja. Hiszen a szerző érvelése szerint:
a napló szépirodalmisága nincs összefüggésben a megörökített eseményekkel, és nem korlátozódik a nyelvi kifejezés vagy a történetmondás részértékeire: szépirodalommá teszi, hogy a naplóíró nem a tárgyát rögzíti, hanem önmaga viszonyát a tárgyához, tehát az önéletíráshoz hasonlóan, de más módszerekkel a szubjektum megörökítésével foglalkozik. (11.)
Ezeket a megállapításokat egyértelműsíti egy későbbi reflexió és definíció: „a napló egy személyiség értékrendjét feltáró, szubjektív műfaj(csoport), amely azért szépirodalom, mert nem a valóságot tükrözi. (29.)
Az egyértelmű tézisek is világossá teszik, hogy S. Sárdi Margit alapvetően irodalomtörténeti szempontból közelíti meg az emlékirat-irodalom „napló” címmel megjelölt korpuszát, és bár hagyatkozik más diszciplínák (főként lélektan és néprajz) magyar és nemzetközi szakirodalmaira, feltett célja a kora újkori magyar elbeszélő próza számára megmenteni ezt az egyszersmind értékes, de nem problémamentes korpuszt és sajátos írásbeliséget. Célja megvalósítása érdekében könyvét kilenc fejezetre osztja, koherens, szuggesztív és a legapróbb részletekig kidolgozott narrációs rendbe szervezi érvelését. Ez kissé próbára is teheti az ártalmatlan olvasót, akinek arra is fel kell készülnie, hogy a szövegben létrejött sajátos intertextualitás értelmében és következtében a szerző a 8.5.3-as alfejezethez utasítja előre vagy vissza. A komplex szerkezet azonban működik.
S. Sárdi Margit felvezető áttekintése az emlékírás 19. és 20. századi megítélésből indul ki, majd egyfajta interdiszciplináris nézetben a referencialitás kérdését járja körül. Az emlékírás gyakorlata és az irodalomtudomány közötti összefüggések alapján erőteljesen érvel amellett, hogy a napló szépirodalom. A harmadik fejezetben az emlékezésről, illetve az ezt primér módon meghatározó pszichológiai kutatások tanulságairól értekezik, az emlékezés természetét, illetve ennek sajátos önéletírói és íráshasználati mechanizmusait szemlézve. Olyan fogalmi apparátust exponál (önéletrajzi emlékezet, személyiségkonstrukció, önéletrajzi elbeszélés), amely a későbbiekben az egyes szövegek vizsgálata során nyer erőteljes applikációt.
Ezzel alapozza meg a könyv egyik legrövidebb, de kulcsfontosságú fejezetét, amely az irodalomtudomány felől fogalmazza meg, helytálló módon, hogy az emlékírás miként teszi lehetővé a személyiségkonstrukciót. Azonban azt nem lehet szó nélkül hagyni, hogy az elsősorban német szakirodalmi tájékozottságot mutató diskurzus úgy próbál a kora újkori magyar emlékirat-irodalomhoz releváns értelmezői szempontokat keresni, hogy ignorálja a régi magyar irodalom némely speciálisan e kérdéskörre vonatkozó szakirodalmi tételeit, és inkább más korszakok tudós kutatóitól, Z. Varga Zoltántól, Szegedy-Maszák Mihálytól stb. kölcsönöz bizonyára használható fogalmakat és érveket. Nem lenne korrekt S. Sárdi Margit többnyire helytálló érveit kifogásolni csupán azért mert nem követik az angolszász értelmezések idevágó szakirodalmi termését, mégis elgondolkodtató, hogy a par excellence, a kora újkori személyiségkonstrukció vizsgálatára alkalmazott, jelentős magyar recepciót magáénak tudó „self-fashioning” fogalomról, vagy ennek tudatos elutasításáról, esetleg alkalmazhatatlanságáról miért nem ír. Mindezen túlmenően a fejezet funkcionálisan illeszkedik a könyv argumentációs ívébe, és szakmai érvénnyel is bír.
Az ötödik fejezet az emlékirat-irodalom műfaji kidolgozottságát mutatja be. Nem hallgathatjuk el, hogy emögött az elgondolás mögött nyilvánvalóan egy olyan szakmai döntés áll, amely azt a meggyőződést követi, miszerint a kora újkorban keletkezett ego-dokumentumok, tehát az emlékirat-irodalom nagyon változatos szövegtípusaiból összeálló korpusza, poétikai minták vagy műfajkonstituáló jegyek alapján leírható, műfaji rendszerbe szervezhető és kánonba rendezhető. Ezzel az elképzeléssel vagy egyet lehet érteni, vagy nem. (A recenzens fenntartja önmagának a másként gondolkodás szabadságát, különösen ez ügyben, de ez nem jelent olyanfajta elfogultságot, amely a tudományos véleményalkotást fatálisan befolyásolná.) Lehetséges, de korántsem kizárólagos érvényű megközelítésről van szó, hiszen joggal kételkedhetünk benne, hogy ez a szükségszerűen csonka, rendkívül változatos szövegállomány felismerhető és hagyományozódó, tehát érvényes poétikai minták felől működő szövegegyüttes lenne. S. Sárdi Margit azonban elkötelezetten vallja e meggyőződést, és ez alapján használható rendszerezést alakít ki, amelynek fő mozgatója a retrospektív és szinkron idejű műfajok elhatárolása. A műfajcsoport eredetének, műfaji sajátosságainak áttekintése „egy logikailag és tartalmilag egységes, ellentmondásmentes és szabatos műfajrendszer és nevezéktan” (280.) leírását tette lehetővé. Olvasókként, aligha van okunk kételkedni S. Sárdi Margit kijelentésében.
A soron következő fejezet fókuszában a napló áll, ennek kiadástörténetétől a műfaj változatos megnyilvánulásáig és az ezt kísérő írásmódok sajátosságainak leírásáig. Örvendetes, hogy Benkő József sajnos sikertelen forráskiadási vállalkozását is említi a szerző. Benkőé volt ugyanis az első dokumentált kísérlet arra, hogy az emlékirat-irodalom szétszórt, kéziratos textusait egyetlen korpuszban, azaz kánoni egészben megjelenítve helyezze el az (irodalom)történeti nyilvánosság érdeklődési terében. Benkő forrásfeltáró és -gyűjtő munkája kétségtelenül jelentős volt, rengeteg forrás neki köszönhetően maradt fenn, vagy számos elveszett forrás létéről először és utoljára ő tudósított. Azonban munkájának textológiai értéke jogosan vitatható. Az általa lemásolt, a kéziratos nyilvánosságból a nyomtatott nyilvánosságba átmentett szövegekkel nemcsak a szövegromlás felismerhetetlen jeleit magukon viselő textusok kerültek át, hanem olyan vitatható irodalom- és kánonképzetek is, amelyek nem állják ki egy komplex irodalomtörténeti kritika próbáját. S. Sárdi Margit könyve viszont nem tesz erről említést. Továbbá korrekcióra szorul a szerző azon feltételezése is, miszerint a Benkő által kialakított korpusz vagy annak némely részei a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár Kézirattárába kerültek volna. Sajnos nem így van, mert az élete végén anyagi és megélhetési gondokkal küzdő Benkő József az összegyűjtött, lemásolt, gondozott, impozáns, 15 fólió kötetnyi forrásgyűjteményét és saját munkáit is csekély áron, valami 700 forintért adta el a Nagyenyedi Kollégiumnak. A gyűjtemény pedig utólag, sajnálatos módon, elpusztult a kollégiumot ért történelmi megpróbáltatások és csapások következtében. Némely töredéke Kerekes Ábelhez és gróf Kemény Józsefhez került, ezek közül publikáltak is néhány szöveget. E töredékeket viszont ma a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár Kézirattára őrzi. Hasznos lett volna Benkő tevékenységének érdembeli méltatásához felhasználni azokat a dokumentumokat, amelyek már az 1790-es években referálnak Benkő próbálkozásairól,[ref]Noha Aranka György kéziratkiadó társaságot is alapít, a Benkő által rendelkezésére bocsátott kéziratos köteteket, bár bemutatja, mint publikálandó korpuszt, mégsem jelenteti meg. 1796-ban Szebenben jelenik meg A Magyar Nyelvművelő Társaság Munkáinak első darabja. A kiadvány IX. fejezete Benkő listájának bővített változata, amit fura módon Aranka György szignál (sic!). Vö. Az Erdéllyi Kéz-Írásban lévő Történet Íróknak ujjabb és bővebb lajstroma = A Magyar Nyelvművelő Társaság Munkáinak első darabja, nyomt. Hochmeister Márton, Szeben, 1796, 178–204.[/ref] illetve megnézni levelezését[ref]Benkő József levelezése, szerk. Szabó György, Tarnai Andor, MTA Irodalomtudományi Intézete, 1988.[/ref] amely nemcsak az Arankához köthető viszonyát, hanem a Guberniumhoz intézett kéréseit is megörökítette.
A könyv legterjedelmesebb, egyszersmind legkomplexebb és legértékesebb része a nyolcadik fejezet. Meggyőző, releváns és elmélyült gondolati struktúrákban adja vissza vélhetőleg nemcsak az e könyv elméleti előfeltevései alapján prefigurált jelenségeket, hanem sok évtizedes kutatási tapasztalat értékes tanulságait. Noha nem él a terminussal, S. Sárdi Margit a naplóírói habitus íráshasználati, önreprezentációs és mediális jellegzetességeit bontja ki és értelmezi páratlan gazdagságú példaanyagon. A napló műfaji vagy műfajkonstituáló alapjegyeitől a temporalitás megnyilvánulásai felé halad, majd a naplóírói habitust dolgozza fel. Érdembeli ellenvetésünk nincs, még ha egy más fogalmi nyelvre, vagy helyenként más diszciplináris kontextusokra hagyatkoztunk volna is, hiszen S. Sárdi Margit forrásismerete, illetve meglátásainak inspiráltsága aligha vitatható.
A konklúziók tömör összegzése zárja a kötetet, amely releváns módon idézi fel a fejtegetés fő célkitűzéseit és megvalósított, applikált téziseit. Az értekező szöveget hasznos függelékanyag egészíti ki, amely vizuálisan is megjeleníti az impozáns vizsgálati korpusz műfaji, kulturális-felekezeti és társadalomtörténeti beágyazottságait. Továbbá bölcs döntésnek tekinthető, hogy a szerző kiegészítő bibliográfiákkal is ellátta könyvét, amely a szekunder irodalmat és a szövegkiadásokat is áttekinti. Zavart okoz azonban az, hogy a 2.1. jelzésű szövegkiadások (!) listájába a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár Kézirattárában őrzött kiadatlan kéziratok is bekerültek. A szerzői-szerkesztői figyelmet elkerülte, hogy például Bod Péter Házi diáriuma, amely köztudottan kézirat, ott szerepel ebben a listában. Nem kevesebb mint 12 tételnyi kézirat szerepel ebben a „szövegkiadásokat” közzé tevő felsorolásban. A könyv címlapjának versóján olvasható nagyon fontos bejegyzés, miszerint a szövegkiadások listája interneten is elérhető a kiadó honlapján (www.attraktor.hu), kiábrándító: a kiadó honlapjáig jutunk el csupán, a szövegkiadások listája azonban nem visszakereshető.
S. Sárdi Margit könyvének legnagyobb erénye az a magabiztos és határozott diskurzus, amely úgy fejteget, érvel és mutat be, hogy nem hagy kétséget afelől, hogy az olvasónak egyet kell értenie a szerzővel. Teheti ezt, hiszen a szakma számára köztudottan impozáns a primér szövegismerete. Szakirodalmi tájékozottsága is kifogástalan, főként, hogy célirányos olvasottságot sugall, amely nem az ambivalens ’lehetőleg mindenre’ összpontosult, hanem előre megfontolt szándékok és tudatos tervezés-felkészülés alapján választott követendő irányokat. S. Sárdi Margit ezen döntéseit nem is vitatjuk, nem is vitathatjuk. Könyve egyik lehetséges és érvényes megközelítését adja annak, amit emlékirat-irodalom kutatásnak nevezhetünk. Megvalósítottnak tekinthető az az irodalomtörténészi elkötelezettség és identitás alapján megfogalmazott szándék, mely szerint ezt a gazdag szövegkorpuszt a hálátlan ancilla historiae státusából igyekezett kiszabadítani. Irodalomtörténészként könyve némely részleteivel vitatkozhatunk, de olvasóként, különösen a kora újkori napló(k) olvasóiként, többnyire csak egyetértően nyilvánulhatunk meg. S. Sárdi Margit könyve mind a szakma kitüntető, mind az olvasó érdeklődő figyelmét kétségtelenül és jogosan érdemli meg.
Summary
Margit. S. Sárdi’s book entitled, Diary Book: Hungarian Diaries Written Before 1800 is a consistent attempt to evaluate one of the most significant early modern genres, namely, the early modern Hungarian diary. Sárdi’s analysis proposes an interdisciplinary approach with the declared aim of endorsing the literary value and fictitious character of these texts often neglected or severely under evaluated by historians. In doing so, she describes a complex structure in order to differentiate and identify all the ramifications and disparate variations of the genre. The Diary Book combining remarkably well the findings of secondary literature with the exhaustive knowledge of primary sources, constitutes a sound scholarly endeavour meant to define and exhibit the early modern Hungarian diary in its proper literary and cultural contexts.
Tartalom