Buda Attila írása a ReTextum 8. kötetéről

december 23rd, 2019 § 0 comments

recenzió

Magyar világi ponyvairodalom 1700–1820: I. Lírai dalok és versek. Sajtó alá rendezte Csörsz Rumen István. ReTextum 8. Budapest: reciti, 2018.

A világirodalom egy vagy több névvel autorizálható művei mellett jelentős számban keletkeztek minden korszakban úgynevezett anonim művek. Ez az elnevezés ugyan kicsit csalékony, mert a névtelen szerző fogalom önellentmondás – vagyis az ilyen munkákat nem az író személye, hanem a műve azonosítja –, de annyiban mindenképpen jogos, hogy az anonim művek befejezése legtöbbször nem köthető egy névhez, egy behatárolt időszakhoz, legfeljebb fel-, illetve eltűnésük hordja magában az időtényezőt. Jellemzőjük ezenkívül, hogy megjelenési formájukat tekintve sokszor még az egyértelmű szöveglezárulás is nehezen állapítható meg. Ezek az egyetlen megnevezhető szerzővel nem azonosítható művek az újkorban a továbbélő, tisztán népköltészeti alkotásoktól a jelenkor városi/vidéki folklórjáig terjednek, s magukba foglalják az úgynevezett ponyván árusított műveket is. Utóbbiak fénykora – az iskolázottság, az olvasni tudás terjedésével párhuzamosan – a 18–19. századra tehető.

Önmagában persze a név vagy névtelenség nem minősíti egy mű esztétikai-gondolati értékeit, ám a valóságban a szerzői név mégis bizonyos értelemben védjegyként funkcionál, azt jelzi, hogy az alkotó abban a nyelv- és gondolatrendszerben, amelyet a magáénak érez, felelősséget vállal azért, amit kiad a kezéből; munkája kritizálható, de ő alapjában az értékek, a saját értékei mentén közelíti azt meg. Ezzel szemben az anonim művek nem mindig érzik magukra vonatkozóan fontosnak a kimondás gondolatilag vagy esztétikailag számonkérhető összetevőit, sőt nem egy esetben éppen a névtelenséggel takarnak valami tartalmi/formai meg nem felelést.

Amennyiben a keletkezés, illetve az olvasóközösség viszonyában vizsgáljuk ezeket a névtelen műveket, jelen esetben a közköltészetet, azt lehet mondani, hogy az ide tartozó alkotásokban a népköltészet közösségi szerző–közösségi felhasználó kettőssége mindkét oldalról oldódni kezd. A ponyvára került művek forrásaként valamilyen más mű, önálló szerzőség vagy annak hatása állapítható meg, olvasóik pedig az individualizáció, az egyszemélyes, magányos olvasás útjára léptek. Másfelől azonban népköltészet és ponyva közösek maradnak abban, hogy nincs egy bizonyos időpontban lezáruló, végleges, kanonizált szövegük, sőt az egyes versek nemritkán több hasonló tematikájú, időben egymást követő keletkezésű, szövegükben variációknak tekinthető szövegcsoport tagjai.

Eredetük ráadásul azt hozza magával, hogy nyomtatóik – mert klasszikus kiadói munkát nem lehet feltételezni a ponyván árult füzetek összeállítóiról – szintén nyilvánvalóan efemer szövegeknek gondolták e műveket – legyenek bár verses, vagy epikai, prózai munkák –, amelyek pillanatnyi igényt elégítettek ki, s persze azonnali bevételt is jelentettek. Olvasóik sem vártak el magas irodalmi színvonalat, inkább csak a saját maguk pillanatnyi problémáihoz hasonlóval kívántak azonosulni.

A Csörsz Rumen István által sajtó alá rendezett gyűjteményben olvasható versek leginkább tetten érhető hagyománya, előképe a históriás ének műfaj. Az elbeszélő még az úgynevezett „lírai” dalokban, énekekben, vallomásokban, panaszokban, kesergőkben is ezek hangját intonálja – személyes érzéseit is egy-egy hosszú, néha sok strófán át taglalt történetben meséli el. A verseknek ezért van egy fontos nyelvhasználati vetületük is: mutatják az irodalmi nyelv alatti, de a közbeszédtől mégis különböző, popularizálódott kifejezésrendszert a maga 16–17. századi mellérendeléseivel, sokszorosan összetett mondataival – illetve ezek lassú lazulását, az időmértékes verselés mellé lépő hangsúlyos oldottabb formáival, könnyebb kifejezéseivel, nemegyszer bizonytalanná váló verselésével. A nyelv átalakulása összefüggésben állt egy lassú felfogásváltozással, amely a személyiség felől az érzések közvetlenebb, egyénibb, szekularizáltabb kifejezését igényelte, a változó nyelv pedig lehetővé tette azt; valójában az érzésváltozás és a nyelv kölcsönhatásban álltak egymással. Mindez feltehetően az időfogalom, az időfelfogás változásával is összefüggött. Míg a 16–17. század embere egy komótosabb, a szemlélődést nagyobb szerephez juttató életritmusban élt, persze földrajzilag is elkülönülve, addig a 18. század embere, szembesülve az abszolutizmus kettős – társadalom-átrendező és művelődési – arcával, illetve a századfordulótól a napóleoni háborúkkal, valamint európai célra törésével, saját, leszármazottai és szülőhazája életét is már más időkeretek közé képzelte el.

Ahogy az eddigiekből is kiderült, a kötetben olvasható versek keletkezése a históriás énekek utáni, de még a szentimentalizmus megjelenése előtti időszak, legalábbis utóbbi nem szivárgott be a gondolatokba. Ebből formai és tartalmi jellemzők is következnek.

Sok évszázados hagyomány, szokás, hogy a nagyobb közösség előtti megszólalás a férfiak joga és kötelessége. A felelgetős verseken kívül nem is nagyon található e versek beszélői között leány vagy menyecske, csak egy vénlányt megszólaltató néhány sor. A hölgyek a férfidiskurzusban legtöbbször csupán különféle virágok és énekesmadarak által megszemélyesítve vannak jelen, önálló dikciójuk nincs, legfeljebb válaszolhatnak az őket elhagyó, vagy hozzájuk visszatérő férfiaknak.

Reneszánsz szokásra megy vissza, és önmagában is az elvilágiasodást mutatja a mitológiai személyek, istenek, héroszok, tárgyak, helyek említése, de ezek jelenléte többnyire csak az idézésben kimerülő ismeret. Ilyenek: Cupido, Venus, Aethna, Tantalus, Protheus, Furiák, Vulcanus és a többiek, akik a kötet végén a szómagyarázatok között találhatók; nevük jól behatárolja azt az érzelmi spektrumot, amelyet a gyűjtemény versei felölelnek. A rájuk vonatkozó tudás halványulását – esetleg a ponyvaszerző tévedését – mutatja például a 35. számú vers 46. sora: „Éneást így szerette’, s érette majd meg-hólt Didó”, hiszen a karthágói királynő nem „majd”, hanem ténylegesen is halálba ment, nem vállalta tovább egyedül az életet – ahogy nagyon helyesen a kötet végén a szómagyarázatokban olvasható. A kimondottan keresztény jelkép elenyészően kevesebb ezeknél: néhány ószövetségi hely, ezenkívül egy-két kifejezés, mint például a 6., párbeszédes vers 8. strófájának egyik sora, amelyet az elhagyott leány mond: „Hegyes-tőrrel által-vertél”. Ez a kép talán nem ok nélkül a Stabat Mater második strófáját juttatja az olvasó eszébe: „Cuius animam gementem / Contristatam et dolentem / Pertransivit gladius”, azaz Sík Sándor fordításában: „Gyász a lelkét meggyötörte, / Kín és bánat összetörte, / Tőrnek éle járta át.”

Több verssel kapcsolatban felmerül, hogy egyfelől valamilyen előzményhez köthető ponyvaszöveg, másfelől valamilyen ponyvaszöveg (esetleges) inspirálója egy későbbi alkotásnak. Előbbire a 16. számú vers romlott, illetve a 30. számú vers átalakult Balassi-strófája mutat példát. De csak kiragadottat, a sajtó alá rendező a jegyzetek között számtalan szerzői előképet és hasonló szöveghelyet említ még.

Utóbbira pedig elég meggyőző a 60. számú vers. A Pálóczi Horváth Ádám által az Ötödfélszáz énekekbe felvett, tehát általa is autorizált, erotikus tartalmú vers első strófája így szól:

Én vagyok a’ halász Legény.

Én állok a’ víz közepén.

Én fogom az arany halat,

A’ sejem Vigano alatt.

Hogy a selyemviganó alatt milyen aranyhalat lehet fogni, arra külön ne térjünk ki. Ellenben a 4/4 szótagú, felező nyolcas a népköltészet, egyben a rokokó kedvelt versformája is volt, például Csokonai Vitéz Mihály Szegény Zsuzsi a táborozáskor című verse ugyancsak ebből áll – amelynek egyébként két változata maradt fenn –, ennek a versnek azonban szövegszerű egyezést mutató „poszttextusa” is akad. Szerzője nem más, mint Arany János, az első sort címébe emelő vers kezdő strófája így hangzik:

Én vagyok az anyám átka,

Veszett névnek rossz gazdája,

Én hordom a nehéz vasat

A vármegye háza alatt.

A ponyva pajzán hangján is néha megszólaló Arany – ahogy Milbacher Róbert és Szilágyi Márton kutatásai felhívták erre a figyelmet – verse egészen máshová fut ki: a hazaszeretet és a hazáért tenni kívánó akarat fűti. S talán nem hajánál iderángatott intertextualitás azt sem, hogy a ponyván olvasható változat szelídített, más gondolatokkal kiegészített hangulata tér vissza Garay János Rege a tihanyi visszhangról című versében, valamint Babits Mihály A második ének című mesejátékában, amelyek, noha függetlenek egymástól, mégis távoli rokonságában állnak – már ami a halászatot, a Balatont és a halászlegényt illeti.

Persze a ponyvára került művek, bár névtelenként maradtak fenn, egyáltalán nem nélkülözhették a szerzői közreműködést. Álljon itt erre is egy példa. A 9. számú vers első sora, „Bóldogtalan vagyok, mert kínjaim nagyok”, a szerelmi kesergők közé tartozik, második versszaka azonban témaátcsapást mutat:

Őszi harmat után végre mikor osztán

       fújdogál a’ hideg szél,

nem sok idő múlván sárgúl huldogálván,

       fáról a’ gyenge levél:

Zöld erdő harmatját piros tsizmám nyomát,

       hóval lépi bé a’ tél.

Ez bizony nem más, mint a számtalan szerzőnek tulajdonított és több változatban feljegyzett, olvasható bujdosóének, 3. és 4. sorában betoldásos, egyébként variáns változata: „Őszi harmat után, / Nagy hegyeknek ormán / Fújdogál a hideg szél”. A betoldott két sor természeti képe belesimul a bujdosóénekbe, a kialakított versszak pedig aláhúzza, fokozza a szerelmi kesergő hangját. Más kérdés, hogy az itt olvasható verzió korábbi, mint az általában bujdosóénekként közismert, Thaly Kálmán által is interpretált (és redukált) változat.

Befejezésül a kötet végén olvasható szómagyarázatok néhány sorát kell felidézni, amelyekben Aeneasról van szó: „trójai királyfi, aki a város pusztulása után bujdosásra kényszerül, így vált Róka [!] alapítójává”… Az a szöveggyűjtemény, amelyben még az ókori világ egyik máig ható és ma is létező városa egy névtelen szerző középkori költeményének, a Róka-regénynek a nevén tűnik fel, még számtalan, ehhez hasonló, szövegszerű meglepetést okozhat figyelmes olvasójának.

Summary

The tradition and model followed by the poems edited in this collection were predominantly historical songs. These poems also display an important aspect of language use, showing a popularized expression system that is subordinated to literary language but differs from public language at the same time. The creation of the poems presented in the volume dates back to the period after historical songs but before the appearance of sentimentalism. This gives rise to both formal and substantive characteristics. Though they were anonymous, the works that ended up on the tarpaulin of course could not have appeared without help from their authors.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?