Máté Ágnes írása

június 21st, 2019 § 0 comments

könyvismertetés

Etlinger Mihály, Markó Anita, Pálfy Eszter, Szatmári Áron, Virág Csilla, Vrabély Márk, szerk. Tév/hit: Tévedések és tévesztések és a régi irodalomban. Fiatalok Konferenciája 2017. Budapest: reciti, 2018. 124 p.

Bármely tudományterületen igen nagy szükség van rá, hogy a pályájuk elején járó, doktori fokozatot még nem szerzett kutatók megszólalási lehetőséget kapjanak. Különösen igaz ez Magyarországon a bölcsészettudományok művelőire. Ezért is nagy szerencse, hogy 2017-ben egy korábbi kezdeményezést folytatva immár ötödik alkalommal rendezték meg a röviden csak FIKON-ként emlegetett vándorkonferenciát, amelynek abban az évben épp a Pécsi Tudományegyetem adott otthont.

A fiatal kutatók kezdeményezésére kiválasztott téma, a tévedések és tévesztések a régiségben – tehát nem kizárólag a régi magyar irodalomban! –, rögtön izgalmas dolgozatokat ígér.

Ehhez kapcsolódóan itt az ismertetés elején kiemelnék egy gondolatot: még ha ez mostanában nem látszik is kifizetődőnek, hiszen az utóbbi két-három évben hazánkban a bölcsész területen nehéz internacionális témával posztdoktori ösztöndíjakat nyerni, a magyar tudományosság, így annak legfiatalabb generációi sem mondhatnak le arról, hogy nemzetközi témákkal foglalkozzanak, illetve hogy az első látásra csupán magyar érdeklődésre számot tartó kérdéseket is nemzetközi összehasonlításban vizsgálják.

Ebből a szempontból a kötet mind a nyolc dolgozatának szerzőjét dicséret illeti, hiszen a kötetben konkrétan vagy közvetettebb módon szó van börtönirodalomról (Maróthy Szilvia), Boccaccio recepciójáról (Molnár Annamária), sokáig lappangó, illetve ismert, de félreértett kéziratokról (Schelhammer Zsófia és Vrabély Márk), angol és magyar történelmi alakok megítélésének változásairól (Szűcs Kata Ágnes és Virág Csilla), valamint a reformáció nyomán kialakuló felekezeti kérdéseknek a magyarországi irodalomban lecsapódó hatásairól is (Sebestyén Ádám és Varga Réka), olyan kérdésekről tehát, amelyek mindegyike tágabb kontextusban értelmezendő és nem kizárólag a magyar irodalomtörténet-írás számára fontos. Ezért is pozitívum, hogy minden tanulmány után egy rövid idegen nyelvű összefoglaló olvasható, így a szabadon letölthető kötet tartalmával külföldi kollégák is megismerkedhetnek. A szerzőkkel való közvetlen kapcsolatfelvétel érdekében azonban jó lett volna, ha a szerzők rövid életrajza és e-mailes elérhetősége is helyet kapott volna a kötetben.

Ha azonban dicséret illette a (korábbi) fiatalokat a kezdeményezésért és az önszerveződésért, némi kritika jár a fiatalokat egy döntő ponton magukra hagyó oktatóiknak (vagy azoknak, akiket az angol nyelv established scholars címkével ír le), hiszen közülük senki nem vállalta magára az erős kezű szerkesztő feladatát, hogy a könyv elején a már kész dolgozatok fényében egy, a koncepciót feltáró bevezetőt adjon az olvasó kezébe. Helyenként igen nehéz ugyanis kibogozni, hogy a konferencia és a kötet címében első helyet kapó tévhit kifejezés pontosan mire vonatkozik az egyes dolgozatokban, mi az a tézis, amit a szerzők cáfolni vagy korrigálni akarnak. S mivel én ezt a problémát tartom a legégetőbbnek a kötetben olvasható tanulmányokkal kapcsolatban, ezért a bemutatás során a fő kérdés mind a nyolc tanulmány esetében az lesz, hogy mi a megcáfolni kívánt tézis, s a szerző hogyan boldogul a tévhit cáfolatával.

Maróthy Szilvia tanulmánya (Börtönben koholt versek, versekben koholt börtön. Koháry István költészetéről) Koháry István költészete kapcsán – az én olvasatomban – arra az érdekes magyar irodalomtörténeti folyamatra mutat rá, hogy egy egyébként kevéssé invenciózus költői életművet a kánonba való beemelés kedvéért az érdekesebbnek gondolt közösségi tapasztalat, a börtönélmény és a kuruc–labanc szembenállás címkéivel látták el, és ezután igyekeztek a költő Koháryról szóló minden adatot is e címkéknek megfelelően magyarázni. Maróthy Szilvia a forráselemzés során finom tisztelettudással mutat rá a korábbi szövegkiadók- és értelmezők tévedéseire, és nyíltan a mellett teszi le a voksát, hogy egy költői életmű esetében soha nem mondhatunk le a fikcionalitás jogosságáról mint szervező elvről. Vagy konkrétabban: a szerzői szándék szerint lehet valami börtönirodalom, még ha nem is konkrét fizikai fogságban íródott, hanem az öregedő test börtönéből szabadulni vágyó lélek tapasztalatairól beszél.

Molnár Annamária írása (Mizogin Boccaccio? A Corbaccio nőképétől a De mulieribus clarisig) számos érdekes adattal szolgál arra vonatkozóan, hogy Giovanni Boccaccio életművére hogyan ütődött rá a nőgyűlölet bélyege, annak ellenére, hogy fő műve, a Dekameron kifejezetten a hölgyek vigasztalására írt opusz, s Boccaccio De mulieribus clarisa volt az első olyan munka is, amelyet egy nőnek, Andrea Accaiuolinak dedikáltak. A megbélyegz(őd)és fő oka az volt, hogy Boccaccio óriási terjedelmű novellagyűjteménye teljes egészében alig jutott el Itália határain túlra, illetve a nőkről pozitívan (is) beszélő, humanista műveltséget igénylő De mulieribus claris sem tartozott Boccaccio legismertebb munkái közé. Ehelyett elsősorban a spanyol területeken a Corbaccióval azonosították Boccaccio nevét, s nem véve észre a benne rejlő iróniát, ezek az olvasók komolyan vették a mizogíniát, amit az olasz szerző parodisztikus céllal szőtt munkájába. Hogy az előhozott adatok mégsem adnak teljesen világos érvelést a tanulmányban, annak valószínűleg az az oka, hogy Molnár Annamária nem döntötte el, felmenteni szándékozik-e Boccacciót a mizogínia vádja alól, vagy egyszerűen egy több évszázados, egyébként rendkívül tanulságos folyamatot akar bemutatni. Egy készülő disszertációban hasznosabb lenne az utóbbira szorítkoznia, mert a 21. században Boccaccio már nem igényel felmentést.

A magyar irodalomtörténet talán leghíresebb (1650-től 1874-ig) elveszett, majd meglelt könyve a Balassa-kódex; e kötet hosszú lappangásának a magyar irodalom alakulására gyakorolt hatása lassan a köztudatba is kezd talán átmenni Kőszeghy Péternek Balassiról, illetve Szilágyi Mártonnak Csokonai Vitéz Mihályról írott életrajzai alapján. Schelhammer Zsófia Nyilvánosan elveszve című dolgozata egy hasonlóan meglelt, bár kétségkívül kisebb jelentőségű műről szól. A Petrovay-énekeskönyvnek egy Béla királyról és a tatárjárásról szóló históriájáról ad hírt szerzőnk, amelyet témája miatt közel száz esztendeig egy másik, hasonló témájú históriás énekkel azonosnak tartottak. Tették mindezt pusztán azon okból, hogy Ferenczi Zoltán 1916-os állítását senki nem ellenőrizte úgy, hogy elolvasta volna mindkét szöveget. Schelhammer azonban egy korábbi tanulmánya számára már megtette ezt, a tévedés cáfolata ebben a tanulmányban tehát elég evidens. Schelhammer dolgozatának erénye pedig az, hogy a Petrovay-énekeskönyvben található Béla-história forrásáról és szerzője fordítói technikájáról is értő bemutatást ad, ezzel hozzájárulva, hogy a 350 évig olvasatlanul maradt história ne merüljön újra feledésbe.

Kezdő tanulmányírók gyakori hibája, hogy túl nagy elméleti merítéssel látnak hozzá egy szorosabb filológiai elemzést és inkább kultúrantropológiai vagy művelődéstörténeti megközelítést igénylő témához. Megvallom őszintén, Sebestyén Ádám „Csalárd csudákról”. A csoda értelmezései Bornemisza Péter prédikációiban című dolgozatától egészen mást vártam, mint amit kaptam. A régi magyar irodalomban ugyanis kevés olyan, Bornemiszához hasonló szerzőt találunk, aki több szóval, hevesebben, ugyanakkor a legtöbb humorral tudott volna ostorozni és kritizálni mindent és mindenkit, ami és aki prédikátori indulata elébe került. A cím alapján ugyanis arra számítottam, hogy Sebestyén Ádám dolgozata az Ördögi kísértetekben megjelenő ezerféle ostorozott babonaság mint tévhit nyomaira fog rámutatni Bornemisza Foliopostillájában is. Ehelyett egy csaknem hat oldalas, kevéssé hasznos elméleti bevezető után a tanulmány címének fejezetcímként való megismétlésével (57.) mutat be Sebestyén több, egyébként kitűnő találatot a Foliopostilla különböző prédikációiból a Bornemisza szerint ördögi működésre mutató csodajelekből. Kiemelkedik ezek közül a Julius Salm gróf és Thurzó Erzsébet által gyakorolt kristálymágia esete, amely a magyar művelődéstörténet számára is értékes adat. Sajnos a tanulmány angol összefoglalójában központi helyet kapott Carlos Eire elmélete a reformáció következtében beálló gondolkodásbeli változásról a természeti és természetfeletti dolgok tekintetében alig kap helyet magában a dolgozatban. Amennyiben a tanulmányírónak ez a fő kutatási területe, a dolgozatot művelődéstörténeti hangsúlyokkal, Bornemisza más műveit is figyelembe véve és Eire elméletét a magyar anyagra applikálva átdolgozásra ajánlom.

Szűcs Kata Ágnes dolgozata a kötetben Árpád-házi Szent Erzsébet és Portugáliai Szent Erzsébet ikonográfiája a 16–17. századi portugál legendairodalom tükrében címet viseli, de a konferenciakötet Tév/hit főcíme miatt talán helyesebb lett volna megtartani a konferencián felolvasott dolgozat címét, az ugyanis több idegen szóval ugyan, de rögtön megmagyarázza, hogyan kapcsolódik a téma a hívószóhoz: Rózsa vagy korona – ikonográfiai kontamináció Szent Erzsébet hagiográfiájában. Szűcs Kata képekkel illusztrált dolgozata ugyanis világosan és logikusan mutatja meg, hogy a kezdetben Árpád-házi leszármazásával és Magyarországi vagy Árpád-házi Szent Erzsébettel való rokonsága révén népszerűsített Portugáliai Szent Izabel ábrázolásai hogyan vettek át elemeket magyar rokona ikonográfiájából, s ez a keveredés azután gondatlan nyomdászok révén és a lokális kultusz kedvéért miként szorította ki a magyar szent tiszteletét a portugál területekről. Az egyébként kiváló dolgozatból egyetlen lehetséges párhuzamot hiányolok csupán: Falvay Dávid kutatásai az itáliai kódexirodalomban megjelenő Szent Erzsébet-képről és a rózsacsodáról jó összehasonlítási alapot adhatnak az itt leírtakhoz a dolgozat egy hosszabb változatában.

A tudományosság egyik alapvető ismérve, hogy mindig kételkedik, és jó esetben felismeri a saját korlátait. Varga Réka tanulmánya (Tudományosság és vallási hevület. Ézsaiás 53,8 Válaszúti György Pécsi Disputájában és Heltai Gáspár Hálójában) az a pont, amikor a kötetet ismertetőnek be kell látnia, hogy nem kompetens megítélni a dolgozatot. Bevallom, hogy nem vagyok biztos abban sem, mi pontosan az az eddig fennálló tévhit, amit a két antitrinitárius beállítottságú szerző kapcsán Varga Réka cáfolni akar. A tanulmányíró saját állításai ugyanis nem különülnek el eléggé 16. századi teológiai jellegű nyelvezettől ahhoz, hogy vitába lehessen velük szállni. Ha jól értem, a tanulmány törekvése, hogy bemutassa, Heltai Gáspár és Válaszúti György között nem csak teológiai különbségek voltak, de arról is másként gondolkodtak, hogy az általuk elfogadott hitigazságokat mennyi teológiai zsargon és bibliai idézet felhasználásával tálalták. De tovább, magamtól, nem jutottam.

Virág Csilla Fikció és történelem a 17. századi Angliában című dolgozata egy hosszabb munkafolyamat fontos állomásának látszik lenni, mivel igen kiforrott írás. A konferencia témájához annyiban kapcsolódik, hogy a valóságban vélhetőleg meg nem történt, a közönség és egy viszonylag jól behatárolható közösség számára mégis történeti témájúként elfogadott angol, ún. broadside ballade szövegekről beszél. A dolgozat jó meglátásokkal bír az írásbeliség és a történeti hitelesség kapcsolatáról a szélesebb társadalomban, szépen mutatja be a balladákat előadó utazó szórakoztatók életmódját, és az azonos főszereplő köré épülő balladák szaporodást és terjedését. Amit e balladák kapcsán még érdemesnek tartanék a dolgozat disszertáció formájában szerepeltetni, azok a lehetséges magyar párhuzamok vagy különbözőségek. Történeti hitel és írásbeliség kapcsolatáról Tóth István György kutatásai lehetnek érdekesek, a balladák előadói kapcsán a magyar hegedűsök, regősök legutóbb Pap Balázs által összefoglalt világa érdemelhet említést, és valószínűleg a Virág Csilla által említett Robin Hood-balladák szaporodása is párhuzamba állítható a magyar Mátyás-mondák gyarapodásával. E kiegészítések segítségével véleményem szerint a majdani disszertáció a magyar közönséghez is közelebb hozható lesz.

A Virág Csilla által elemzett ún. Percy Folio balladagyűjteményének darabjai közül számomra a legérdekesebb egy, a Stanley-családhoz kötődő prostituált-katalógus volt, amelyben megemlítik e család egy hölgytagját, aki Londonban kurtizánként kereste a kenyerét és Venetiának, azaz Velencének hívták. Érdekes lenne megtudni, hogy vajon a kurtizánjairól ismert város nevét születésekor kapta a hölgy, vagy esetleg választott foglalkozásával együtt vette fel, s hogy ennek a névválasztásnak volt-e valami köze az Angliában a 16. század végétől erősödő ellenszenvhez vagy megvetéshez, amelyet Itália kultúrája iránt tápláltak. Ebben az időben ugyanis kimutathatóan elkezdtek az angol novellaírók olyan történeteket alkotni, amelyekben a léha erkölcsű itáliai ifjak megtérnek és angol lányt vesznek feleségül, hogy velük aztán tisztességes életet éljenek. Később aztán jött a Brexit…

A tanulmánykötet utolsó darabja Vrabély Márk „Embernek három fő ellensége vagyon”. A Bod- és a Lobkowicz-kódex két traktátusának vizsgálata című dolgozata, amely filológiai munkát nem kímélve ellenőrzi Horváth Cyrill 1894-ben tett kijelentését. Horváth megállapítása szerint ugyanis a két kódex egy közös ősszövegre megy vissza, de nem egymás másolatai. Vrabély Márk minuciózus összehasonlítása révén ugyanarra a konklúzióra jut, mint Horváth Cyrill, ellenben érvei jobbak, részletesebbek és kevésbé benyomásszerűek, mint az egykori ciszterci szerzetes tanárnak a puszta hangjelölési eltérésekre alapozott megállapítása. Vrabély tanulmánya jó példája annak, hogy a tudomány fejlődésével, újabb módszerek bevezetése révén és addig ismeretlen források előkerülése miatt az irodalom- és nyelvtörténet kőbe vésett állításait is felül kell vizsgálni, néha csak azon egyszerű okból kifolyólag, hogy egy friss szem többet és máshogy lát, mint elődei láttak.

Összefoglalásként azt mondhatjuk, hogy a FIKON-sorozat 2018. évi kötete is változatos témákat kínál olvasóinak, bár a pályájuk korai szakaszában lévő kutatók munkáira jellemző módon változó színvonalon. A tudományos felfedezés képessége és az érdekes témák kiválasztására alkalmas szem azonban minden tanulmányíró közös jellemzője, ezt mindenképpen le kell szögeznünk.

A szerző a Szegedi Tudományegyetem BTK
Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszékének
tudományos munkatársa

Summary

The volume bears quite an enlightening title, containing three different words connected to erroneous thinking both in the lay and the theological sense: misbeliefs and delusions, errors and (philological) mistakes are in the centre of the essays presented in the volume.

The book contains the proceedings of a conference organized by and for young scholars researching the literary history of the Middle Ages and early modern times. The eight authors discuss subjects concerning Italian studies, Portuguese, English, and Hungarian philology and cultural history from the fourteenth to the seventeenth centuries.

Szilvia Maróthy deals with prison literature from seventeenth-century Hungary. Annamária Molnár discusses the reception of Giovanni Boccaccio’s De claris mulieribus as a misoginist literary work. Zsófia Schelhammer presents the rediscovery of a history about King Béla in a long-lost manuscript. Márk Vrabély offers new arguments for proving the connection between two codices from fifteenth-century Hungary. Kata Ágnes Szűcs shows the changes of the iconography of Saint Isabel of Portugal between the fifteenth and sixteenth centuries. Csilla Virág discusses broadside ballads produced in England during the seventeenth century. Ádám Sebestyén presents different meanings of the word “miracle” in Péter Bornemisza’s Foliopostilla. Finally, Réka Varga discusses the disagreement between two Antrinitarian theologists in sixteenth-century Translyvania.

Every essay finishes with a short summary in English for a better orientation of foreign readers.

Tartalom

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?