„Hajlandó lennék örökkön-örökké e földön élni, ha előbb mutatnának egy sarkot, ahol fütyülnek a hőstettekre” – Kalavszky Zsófia recenziója Venyegyikt Jerofejev biográfiájáról

december 22nd, 2018 § 0 comments

recenzió

Лекманов Олег, Свердлов Михаил и Симановский Илья, Венедикт Ерофеев: посторонний [Venyegyikt Jerofejev: a kívülálló], Литературные биографии (Москва: АСТ, 2018).

 

Vári Erzsébet emlékére

Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy a különböző társadalmi, kulturális és politikai feltételek között létrejövő irodalmi kultuszok formálódásában milyen típusú kulturális stratégiák érvényesülnek? Milyen célok mozgatják az adott kultuszban résztvevő olvasókat, milyen igényeik vannak, milyen normák alapján cselekszenek, mindezekből milyen viselkedési formák születnek, és az utóbbiak milyen társadalmi akciókhoz, interakciókhoz vezetnek? Melyek azok a befogadói, olvasói cselekvések, döntések, normák, amelyek egy adott időszakban egy új kulturális tekintély megszületését eredményezik? Hasonlóképpen foglalkoztat az is, hogy miként írhatók le az olyan szimbolikus tekintélyek és konstrukcióik közti különbségek, mint amilyenek – mondjuk – a szovjet társadalomban egyidejűleg jelenlévő Puskin- és Venyegyikt Jerofejev-kultusz között voltak megtapasztalhatók a késő nyolcvanas években. Másképpen, a kontextusra rákérdezve: melyek azok a kulturális, gazdasági és társadalmi lehetőségfeltételek, amelyek közt mindkét kultusz egyidejűleg létezni tudott? Mely csoportok alakították e kulturális-társadalmi kontextus interakcióit? Hogyan működött az az intézményrendszer, amelynek keretein belül a klasszikus irodalom hivatalos, állami kultusza és az azon kívül, a szóbeliségben létező, informális csoportokon belüli, underground irodalmi kultuszok párhuzamosan léteztek?

Egy recenzió nyilvánvalóan nem alkalmas ezeknek a kérdéseknek a kifejtésére, két írói kultusz összehasonlító bemutatására pedig még kevésbé, ezért mindössze utalni tudok csak arra, hogy ez esetben – Borisz Dubin orosz irodalomszociológus kifejezésével élve – a kulturális tekintély decentralizációjával állunk szemben. Azzal a ténnyel, hogy a klasszikus irodalom és szerző (Puskin) mellett jelen lehet az (underground) kultikus szerző és irodalom mint két, egymástól különböző kulturális stratégia, amelyek más-más csoportok és önértelmezési eszközök eredményei. Dubinra visszautalva: az államilag fenntartott irodalmi kultusszal (Puskin kultuszával) szemben az (underground) kultikus figurát-irodalmat a tekintély legitimációjának és megerősítésének egy merőben ellentétes stratégiája alakítja ki, s e stratégia legmélyén egy más típusú identitás vágyának megformálása áll. Mindez a kultuszban mint önvédelmi kulturális stratégiában ölt testet. (Vö. Борис Дубин, „Классика, после и вместо: О границах и формах культурного авторитета”, in Классика, после и рядом. Социологические очерки о литературе и культуре, 96–107 [Москва: Новое литературное обозрение, 2010].)

Úgy vélem, ritka esemény az olyan monográfia/biográfia megjelenése, amely a félmúlt egy irodalmi jelenségét, alkotóját a társadalomtörténeti kontextus figyelembevételével, komplex módon dolgozza fel – úgy, hogy közben nem veszíti szem elől az adott szerzőhöz, irodalmi jelenséghez kapcsolódó irodalmi szövegek poétikai-esztétikai szempontjait. Az itt elemzett könyv három szerzője – akik közül ketten (Mihail Szverdlov és Oleg Lekmanov) együtt jegyzik Oszip Mandelstam és Szergej Jeszenyin életrajzát is – a szovjet irodalom egyik utolsó (ha nem a legutolsó) és egyben legkülönösebb kultuszával övezett írójáról, Venyegyikt Jerofejevről (1938–1990) egy ilyen kötetet tett közzé idén ősszel Moszkvában.

A kultuszkutatási nézőpontokat (is) érvényesítő irodalmi szociológia és az (irodalmi) biográfiaírás mint elméleti probléma iránt érdeklődők számára minden bizonnyal különleges csemege ez. Venyegyikt Jerofejevről egy olyan, az író életrajzát a MoszkvaPetuski című poémájának poétikai-narratológiai elemzésével sajátosan egybeépítő kötet jelent meg, amelynek számos, eddig publikálatlan szöveget és képanyagot ad közre az íróról. Legizgalmasabb elméleti és módszertani hozadéka pedig épp az a távolságtartó nézőpont és következetes módszer, amelynek eredményeként a narratíva állandóan jelzi, hogy az olvasásakor egy, az adott társadalmi kontextus relációjában történő alak- és biográfiaképződés, -formálódás, -konstruálódás folyamatának vagyunk a tanúi. Egy kultusz történetének, amely a feltételek, a követők és a központivá tett figura kölcsönviszonyából, interakcióiból született, s annak, hogy ez esetben magát az underground, később pedig világhírű írói kultuszt egy korábbinak a születése előzte meg, amit nevezhetünk intim/magán vagy társasági kultusznak.

A Venyegyikt Jerofejev-alak tudniillik már jóval Jerofejev íróvá válása előtt megképződött. Jerofejev – bárhová is sodródott (főleg 1955 és 1970 között), bármilyen munkásszállóra vagy főiskolai kollégiumba, bármilyen, a legkülönfélébb társadalmi státuszú emberek közé is került (akár értelmiségiek, akár börtönviselt, fizikai munkások közé) – mindig a társaság középpontjává vált. Az emberek mindenhol elismerték és a magukénak tekintették, elfogadták a különcségeit (sőt, rajongtak érte!).

Adott egy, a sztálini rendszerbe és a második világháborúba beleszülető, vidéki szovjet gyerek, akiből a sivár, nyomorral, éhezéssel és létbizonytalansággal teli gyerekkort túlélve egy feltűnően jóvágású szovjet fiatal válik (vékony, csaknem 2 méter magas, kékszemű). Adott egy vidéki fiatal, aki hat évet árvaházban tölt a bátyjával (édesanyjuk elhagyja őket, apjukat kétszer is letartóztatják), majd 17 éves korában kitűnő érettségivel, lenyűgöző tudását bizonyító eredménnyel azonnal felvételt nyer az ország leghíresebb egyeteme, az MGU bölcsészkarára. Jerofejev felkerül a fővárosba, az akkoriban megszokott szegényes ruházatnál is kopottasabb, szinte hajléktalanszerű ruhájában fél éven keresztül látogatja az órákat – minden vizsgáját kitűnővel zárja, majd egyszer csak nem jár be többet sehova. A kollégiumi szobájában marad, nem mozdul ki az ágyából, olvas (Hegelt, Fichtét, Nietzschét, orosz költészetet stb.), komolyzenét hallgat (Schubertet, Mahlert, Sosztakovicsot, Chopint stb.), és elkezd inni.

Adott egy figura, aki nemcsak hogy szándékosan ellehetetleníti és elutasítja a (hivatalos) karrierépítés mindenféle lehetőségét, de viselkedésével, a korabeli szovjet létezési normák megszegésével azt is kockáztatja, hogy az állam által nyújtott, a vegetáláshoz szükséges minimumot is elveszíti, és börtönbe zárják.

Adott egy figura, aki kimagaslik társai közül rendkívüli irodalmi, filozófiai és komolyzenei műveltségével és elképesztő memóriájával. Alapos ismerője volt a Bibliának és a betiltott orosz- és világirodalomnak – ezt külön ki kell emelni, mert ez a fajta ismeret igen ritka volt akkoriban. Jerofejev számára az egyetem előtt csak a hivatalos, szovjet irodalmi kánon volt ismert, a betiltott orosz irodalomhoz, nyugati filozófiához és könyvritkaságokhoz később a feketepiacon jut majd hozzá, illetve a többgenerációs értelmiségi családokból származó évfolyamtársai – a tulajdonképpeni elit tagjai – révén, akiknek a műveltségével egyébként nagy kihívás volt vetélkedni.

Adott egy figura, akinek az egyik kedvenc időtöltése az, hogy különböző antológiákat állít össze: hol az orosz Ezüstkor teljesen elfeledett költőinek, hol a száz legjobb orosz költőnek a verseiből, vagy akár kétkezi munkások költeményeiből (a kéziratokat később rendre elveszíti). A másik kedvtelése, hogy a körébe újonnan bekerülőket vizsgáztatja: hol az orosz költészetből, hol latinból, hol – ha épp egy lemezjátszó kerül a közelébe – zenedarabok vagy az azt vezénylő karmesterek felismeréséből.

Adott egy figura, akit szüntelenül egy változó összetételű, tíz-húsz fős társaság vett körül, amelynek a tagjai gondoskodtak róla. A Jerofejev környezetében élőket, megfordulókat épp ennek a figurának a „nem-cselekvése” vonzotta, akik pont nem azért váltak a követőivé, mert ez a figura aktívan, lelkesen szervezett volna valamiféle kört maga köré. Jerofejev leginkább csak feküdt egész nap (ott, ahol éppen tudott), olvasott, cigarettázott és ivott (azt, ami talált: bármiféle, alkoholtartalmú italt, a kölnitől kezdve az arcszeszig mindent). Ivászatainak mértéke egyszerre elborzasztotta és sokkolta a környezetét, miként az a szokása is, hogy templomba jár (az orehovo-zujevói, tanárképző főiskolás éveitől), vagy az, hogy a szintén betiltott Amerika Hangja rádióadást hallgatja. Sokak számára azonban éppen e szabad létezése miatt vált inspiratívvá és követendővé. Állandó, önkéntes „menedzsere” és ceremóniamestere is került Vagyim Tyihonov személyében. A Joyce-ot olvasó temetőőr, aki egy időben fűtőként dolgozott egy pszichiátrián – és akivel Jerofejev kábelfektetőként (!) bejárta a Szovjetuniót – állandóan társaságot toborzott az író köré.

Társaságban Jerofejev leginkább hallgatott. Mindenről megvolt a maga karakán véleménye, és egész életén át jegyzetelt (vö. Zapisznaja knyizska 1–3). Passzív ellenállást folytatott – nem elsősorban az ideológiai, politikai értelemben vett szovjet rendszer, hanem általában a tetteket, a praktikumot, a gyarapodást, a hősiességet megkívánó élet ellen. Entrópiát vitt a világba, miként Mihail Epstein Bahtyinra hivatkozva írja. (Vö. Mihail Epstein, „A karnevál után, avagy az örök Venyicska”, in A posztmodern és Oroszország, ford. Szőke Katalin, Mérleg, 237–283 [Budapest: Európa Könyvkiadó, 2001].)

Végül adott egy figura, aki – miközben újabb és újabb vidéki főiskolákról rúgják ki – minden létező munkát elvállal. Állandóan fenyegeti a börtönbe jutás veszélye: elveszti a munkakönyvét, nem vonul be a kötelező sorkatonai szolgálatra. De minden esetben megússza, nem ültetik le.

Egy szűk közeg (a moszkvaiak, az orehovo-zuejevóiak és a vlagyimiriek) számára tehát Jerofejev – mielőtt még megírta volna a Moszkva–Petuskit, és az underground irodalom ünnepelt szerzőjévé vált volna, akit Izraeltől Franciaországon át az Egyesült Államokig kiadnak, és akinek sorait Moszkvában szállóigeként emlegetik – mindenekelőtt egy „mágneses erővel bíró”, karizmatikus jelenség volt. A főiskolai kollégiumokban, munkásszállókon legendák övezték az alakját, s utólagosan tökéletesen rá lehetett húzni az orosz irodalom egy, a középkortól állandóan jelenlévő alakjának, a szent bolondnak a képét, a társadalom perifériáján élő, a jólétből és a kényelemből nem kérő, sokak által kinevetett, ugyanakkor tisztelt jurogyivijnek az alakját.

A Moszkva–Petuski megírása, majd a legépelt, másolt példányainak a terjedése, külföldre kerülése az 1970-es évek elejétől radikális változást hozott Jerofejev Szovjetunió-beli zárt világában, létmódjában. A poémáról a „Jerofejev-kör” tagjai eleinte azt hitték, az csupán Venya egy újabb „hülyülése”, egy napló, egy, az ő szórakoztatásukra lefirkantott, megtörtént esetekből, jelenetekből összeálló, parádés beszédfolyam. Maga az élet. A poéma kezdetben irodalmon kívüli szövegként értelmeződött, amely sokkal inkább kétségbe vonja, megkérdőjelezi az irodalmat, mintsem hogy maga irodalmi jelenség lenne (219–220). Jerofejevet azonban – a nevét később megismerők által – épp a Moszkva-Petuski és a poéma önéletrajzi hőse, a „Venyocska Jerofejev” alak mentette át egy másik, sokkal szélesebb körbe, létezési módba: az irodaloméba.

Az író újabb, más típusú kultusza vagy a kultuszának második állomása tehát a Moszkva–Petuski megjelenésével születik meg. Megjelennek az olvasók – azok a különböző lakásokon összejövő befogadók, akik ugyan nem ismerik magát a szerzőt, de a szövegét már hallották felolvasva, esetleg hozzájutottak annak egy-egy másolt példányához, akik a munkahelyükön titokban cserélgetik a gépelt példányt más underground írók szövegeivel, akik maguk is másolják azt.

Olvasva a visszaemlékezéseket, a memoárokat az derül ki, hogy a hetvenes évek szovjet olvasói számára a Moszkva–Petuski nem más volt, mint a szabadság maga: a formájával (napló, szerkesztetlen magánbeszéd, anekdoták, alkohol melletti beszélgetések töredékei, esetlejegyzések), a nyelvezetével (rontott, trágár, szleng, régies), a témájával (vonatutazás), a „hős” típusával, az utalásrendszerével és azzal, hogy elmozdítja a hivatalos szovjet irodalom által bebetonozott határt az intim és a nyilvános között. A Jerofejev-szöveg felszabadító volt: így is lehet élni, beszélni, gondolkodni. Borisz Dubinnal szólva ismét: a Jerofejev-kultusznak – amelyet a Moszkva–Petuski nyelve, műfaja és világszemlélete még pregnánsabbá tett – a legfőbb jellemzője és vonzereje a személyesnek mint olyannak az újraértelmezése, amely mindenkor szemben áll a hivatalos államival. Ennek a vágynak és stratégiának felel meg a kultikus szöveg és nyelv működésmódja is. Erre a kultikus diskurzusra a kicsinyítő, kedveskedő formulák, a becézés jellemző, a tiszteletet parancsoló nagyság, az autoritás ellenében. Jerofejev alakja és életrajzi hőse nem a példává emelhető, nemzeti-történeti allegóriák alakjai, nem a valamely erkölcsi mintát felmutató történetek hősei, hanem az intim mozzanatokat leíró, esendő, esetleges, ideológiai mondanivaló és didaxis nélküli események szereplői. Nem a sikeres, a feladatát-küldetését beteljesítő, konvencionalizálható személyiség kerül e kultusz azonosulásának fókuszába. Éppen ezért e kultusz műfajai a szerkesztetlen, a szóbeli, a véletlenszerű, a töredékes formák lesznek. Dubin meglátása szerint az ebben a kultuszban résztvevő olvasók, rajongók, követők nem máson munkálkodnak, mint hogy a maguk identitását a hivatalos reprodukció, a sorozatossá, a tömegessé, az etalonná válás ellenében találják meg, hogy (lemondva a korabeli szociális megerősítésről) elodázzák a hivatalos, állami sikert. A Jerofejev-kultusz – a maga életre hívott, nem normatív, „nem-megalkotott”, „nem-befejezett” műformáival és műfajaival (párbeszéd, feljegyzés, magánlevél stb.) – mintha megengedte volna a benne résztvevő közösség számára az azonosulást: az eredetileg a szerzői individuumhoz tartozó „apróságok”, „elégtelenségek”, szépséghibák ezáltal közössé és nyílttá, azaz a csoport számára hozzáférhetővé váltak (Дубин, „Классика, после и вместо…”, 105–106).

A Moszkva–Petuski kiadásában, a körötte zajló hírverésben tevékenyen részt vettek a liberális érzelmű, disszidens, orosz értelmiségi barátok és a hasonlóképp szovjetellenes nacionalisták is. A biográfia nem kerüli meg az életrajz legkényesebb részeit sem: Jerofejev vélt vagy valós antiszemitizmusát – lásd pl. amikor Jurij Lotmant, a Jerofejevért állítólag rajongó tudóst megkérdezik erről, Lotman nem ad egyenes választ); a mindenféle ideológiai-politikai vitától és megnyilatkozástól való távolmaradását (Jerofejev nem állhatta a politizálást – jellemző, hogy a műveit hol a cionisták, hol az orosz nacionalisták jelentetik meg); a nőkhöz fűződő ambivalens viszonyát (néha durva, agresszív a nőkkel, a magánélete több nő között őrlődik); végül az egész felnőtt életét végigkövető alkoholizmust, amely az évtizedek alatt komoly betegséggé vált.

A biográfia szerkezete egyszerre hagyományos és formabontó. Hagyományos abban a tekintetben, hogy a nyolc nagy fejezet a szerző születésétől a haláláig kronologikusan vezet végig az életúton – a fejezetcímek mindegyike a Venyegyikt névvel kezdődik, amelyet a Jerofejev-életút éppen adott, szovjetunióbeli állomásainak (földrajzi helységeknek, intézményeknek) a nevei követik. Formabontó viszont abban a tekintetben, hogy a fejezetek mindegyike tartalmaz egy külön alfejezetet, amelyeknek a címe a Venyicska névvel indul (így rímelve a főfejezetek címére), a Moszkva–Petuski „önéletrajzi” hősének a nevével, hogy aztán azt a Moszkvától Petuski állomásig megtett, elképzelt, vasúti travelog szüzséjének állomásai közti útszakaszok vagy vasútállomások nevei kövessék. A kötet tehát nem pusztán egy biográfiai narratíva és egy poétikai munka együttese, hanem két, egymást átjáró és/vagy tükörszerűen megvilágító „életrajz”. A Venyegyikt Jerofejev írónak a születésétől a haláláig tartó útja párhuzamba kerül a Venyicska Jerofejev halálba vezető útjával, amely párhuzam eredményeként a „fikció” és a „dokumentum” egymást szüntelenül áthatják.

A biográfia egyértelmű csúcspontja az ötödik fejezet, amely a poéma megírásáról és a kiadásának a körülményeiről számol be (Venyegyikt: Petuski – Moszkva). A fejezet beékelődik a poéma végletekig hevített, eksztatikus lakomajelenete, a tulajdonképpeni teremtés (Venyicska: Jeszino és Orehovo-Zujevo között) és a szenvedéssel, szorongással, üldöztetéssel, megzavarodással teli, a pusztulás felé vezető állomás közé (Venyicska: A reális időn és téren kívül). A hatalmas lakoma, bacchanália, szimpózium, karnevál leírása után Orehovo-Zujevo állomásnál megáll az idő. Az egyenes irányú utazás innentől körkörössé válik (a végállomás: Moszkva), az ébrenlét pedig álommá; megkérdőjeleződnek az idő- és helyszínjelölő pontok, az időbeli és térbeli irányok (186). A biográfiában itt, ennél a pontnál jelenik meg a hőse, Jerofejev számára a szembesülés azzal a szereppel, amelyet az „orosz író” szókapcsolat jelöl. A szembesülés Jerofejevben frusztrációt szül, amelyet egyfelől az új és új szövegeket váró, szűk baráti kör és az egyre növekvő olvasótábor elvárása okoz, másfelől a siker és az élete utolsó, két évében már tekintélyes, külföldi honoráriumok, amelyek teljesen új léthelyzetek elé állítják (lásd pl. a hajléktalan-kinézetű és a legújabb divat szerinti, párizsi öltönybe bújtatott Jerofejev-alak feszültségét).

A szerzők nem kívánták gyarapítani az ellenőrizhetetlen legendák, anekdoták számát. Egyik céljuk az volt, hogy minden állítást ellenőrizzenek, amelyeket az író a saját magára, életére és műveire megfogalmazott, továbbá mások róla adott információit is. (Számos Jerofejevtől származó önlegendának a végére jártak.) A másik céljuk, hogy Jerofejev alakját kiemeljék az „alkoholista pozőr kontra szent író/Krisztus” oppozícióból, és a figuráját a maga ellentmondásosságában, komplexitásában mutassák be. Mindehhez azt a módszertani utat választották, hogy az életrajzot szinte kizárólag a kortárs rokonoknak, barátoknak, irodalomtörténészeknek (Uszpenszkij, Lotman, Bahtyin), az irodalmi és képzőművészeti élet szereplőinek (Joszif Brodszkij, Jevgenyij Popov, Viktor Jerofejev, Bella Ahmadulina, Olga Szedakova, Andrej Bitov) és magának Jerofejevnek a visszaemlékezéseiből, naplóiból, feljegyzéseiből, interjúiból, illetve a Jerofejev ügyeiben folytatott eljárások jegyzőkönyveinek, határozatainak a részleteiből állították össze. A kötet gazdag fotóanyagot is tartalmaz.

Jerofejevnek minden ma ismert műve megjelent – ideértve a jegyzetfüzeteinek három kötetét (Zapisznaja knyizska 1–3) –, számos memoár, visszaemlékezés olvasható róla; elérhető a Jerofejev-kronológia, s több dokumentumfilm, játékfilm és tévéadás foglalkozik az életével. A kötet vége egy, az ezekből a tételekből összeállított, válogatott bibliográfiát is közzé tesz. A kétezres évek elejétől két múzeumi tárlat anyaga is megtekinthető az íróról: a Moszkva körzetébe tartozó Kolomna város Artkommunalka. Jerofejev és társai nevű múzeum-alkotóházban, továbbá a szülőhelyén, Kirovszkban (Murmanszk megye), a Lenin sugárút 15. szám alatt található Venyegyikt Jerofejev Irodalmi Múzeumban.

A recenzió írása közben ismét elővettem a Moszkva–Petuski magyar fordítását. Az újraolvasás során a fordítónak, Vári Erzsébetnek a második kiadáshoz fűzött jegyzeteiben fedeztem föl: Venyegyikt Jerofejev nemcsak hogy tudott a magyar fordítás munkálatairól, hanem válaszolt is Vári Erzsébetnek a fordítással kapcsolatos, neki feltett kérdésekre. A recenzeált biográfia alapján sikerült beazonosítanom és megtalálnom ezt az 1989 márciusában kelt levelet. Bízom benne, hogy mint érdekes kultúr- és műfordítástörténeti dokumentum a közeljövőben olvasható lesz magyarul.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet 
tudományos munkatársa

Abstract

It is rare for monographs or biographies to handle a literary phenomenon or artist of the recent past in a complex way, by considering its context of social history, but at the same time not lose sight of the poetic-aesthetic aspects of the literary texts related to the given author or literary phenomenon. However, exactly this kind of book has been published on the writer Venedikt Yerofeyev (1938–1990) by Mikhail Sverdlov, Oleg Lekmanov, and Ilya Simanovsky. This is certainly a special treat for those interested in literary sociology that (also) considers the points of view of cult research, as well as those interested in (literary) biography writing as a theoretical problem. Namely this volume on Venedikt Yerofeyev uniquely merges the writer’s biography with the poetic-narratological analysis of his poem Moscow-Petushki, and it also publishes several previously unpublished texts and pictures on the writer. Its most important theoretical and methodological benefit, however, is the restrained point of view and consistent method used in the volume, as a result of which the narrative constantly reminds us that during the reading we are witnessing the process of creating, forming, and constructing a character and a biography that cannot be separated from the social context. We are witnessing a cult emerging from the relationships and interactions between the conditions, the followers, and the central character, and the fact that in this case the underground and later world-famous authorial cult was preceded by the birth of an “intimate/private” social cult. That is to say that the character of Venedikt Yerofeyev had already been created long before he became a writer.

The structure of the biography is both traditional and unorthodox. It is traditional in the sense that the eight main chapters guide us through the author’s life from his birth to his death in a chronological order. At the same time, the main chapters include subsections containing linear analyses of Moscow-Petushki, i.e. following the consecutive stations of the protagonist’s train ride. Thus, the volume is not a simple combination of a biographical narrative and a philological work, but two parallel “biographies” that reflect and pervade each other. The parallel is between writer Venedikt Yerofeyev’s journey from birth to death and Venichka Yerofeyev’s journey to his death, as a result of which fiction and document pervade and reflect each other.

The authors did not want to increase the number of unverifiable myths and anecdotes, thus one of their aims was to check all statements by Yerofeyev about himself, his life, and his works, as well as those made by others regarding Yerofeyev. (They have sorted out several myths created by Yerofeyev himself). Their second aim was to elevate Yerofeyev’s figure from the opposition alcoholic poseur vs. saintly writer/Christ, and to present his character’s contradictory and complex nature. The authors have certainly accomplished this aim through the methodological technique in which they assembled the biography primarily based on the often contradictory recollections and interviews of relatives, friends, and acquaintances, as well as Yerofeyev’s notes and interviews. The decision by the authors of the biography concerning the organization and presentation of the biographical material has not only resulted in the compilation of important, interesting, and rich material, but it also presents Yerofeyev’s character in its complexity.

Аннотация

Не так часто публикуются литературные биографии, посвященные автору из недавнего прошлого, в которых комплексным образом исследуется исторический и социокультурный контекст его жизни и творчества и при этом не потерян нарратологический, поэтологический, собственно литературоведческий аспект. Недавно в Москве вышла в свет именно такая книга о биографии Венедикта Ерофеева (1938–1990). Для специалистов, которые интересуются, с одной стороны, теорией биографии, а с другой – социологией литературы, книга Олега Лекманова, Михаила Свердлова и Ильи Симановского, без сомнения, заслуживает самого пристального внимания. Среди теоретических и методологических достоинств книги –исследовательская дистанция, а также особый повествовательный тон и метод, благодаря которому читатель биографии может наблюдать, как происходит формирование, конструирование, образование писательской фигуры, ее литературной репутации и наконец, культа. Реконструируя взаимосвязи главного героя книги и его почитателей, биография показывает, как подпольному, неофициальному литературному культу, а затем всемирной славе Ерофеева предшествовал интимный, приватный, нелитературный культ Венички. Собственно литературный культ, который возник после распространения копий поэмы Москвы-Петушки в начале 1970-х, является вторым периодом в истории ерофеевского культа; именно в этот период появляются читатели, которые не знали Ерофеева лично, но познакомились с ним как с автором и с персонажем.

Структуру биографии можно назвать одновременно традиционной и новаторской. Традиционной, потому что книга выстроена в хронологической последовательности: восемь глав последовательно ведут читателя сквозь жизненный путь главного героя от его рождения до смерти. Новаторским является включение в книгу подглав/подразделов, в которых анализируется поэма Москва-Петушки линейно, следуя развертыванию сюжета. То есть путь Ерофеева в жизни и путешествие Венички на электричке в поэме встроены друг в друга. Таким образом, книга «Венедикт Ерофеев: посторонний» это своего рода «биография» в биографии. Основная и вставная биография, документ и вымысел относятся друг к другу по принципу зеркального отражения.

Одна из задач, которую поставили перед собой авторы – выверить все непроверенные факты – сюжеты, истории, которые исходили или от самого Ерофеева, который часто создавал легенды о себе, или от его друзей и знакомых. Другая цель книги заключалась в развенчании упрощенной дихотомии-стереотипа о Ерофееве: «алкоголик versus святой человек/ Христос». Авторам удалось решить обе задачи – в том числе благодаря структуре исследования: биография выстроена из тщательно выбранных, противоречивых, порой исключающих друг друга цитат, свидетельств, мемуаров, интервью современников, родственников и друзей Ерофеева. Собранный и особым образом организованный и проанализированный материал не только интересен с фактографической точки зрения: он важен и интересен еще и тем, что показывает фигуру Ерофеева во всей ее сложности и многоплановости.

Vélemény, hozzászólás?