Hiányból eredő többlet – Major Ágnes recenziója

november 7th, 2018 § 0 comments

recenzió

Wirágh András. Cholnoky Viktor, a szépíró: Írásgyakorlatok – publikálási stratégia – korai recepció. Tempevölgy könyvek 24. Balatonfüred: Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2017.

Bár az elmúlt években az irodalomtörténeti érdeklődés nem hagyta figyelmen kívül Cholnoky Viktor munkásságát – ezt támasztja alá a Wirágh András kötetének függelékeként közreadott, az 1995-ös évtől kezdődő Cholnoky-bibliográfia –, kétségtelen, hogy Cholnoky nem tartozik a legelemzettebb szerzők közé. Wirágh átfogó kismonográfiája tehát minden bizonnyal hiánypótló feladatra vállalkozott, s azon túl, hogy elsősorban a szépíró Cholnoky Viktort helyezi vizsgálódásának középpontjába, képet kaphatunk a századfordulós sajtó működéséről, leginkább pedig a szövegek többszörös publikálásának gyakorlatáról is.

Ahogyan a szerző kötetének előszavában fogalmaz, Cholnokyt „nem a magyar irodalmi magkánonhoz fűződő viszony ismeretében kell értékelni” (9). Javaslata és egyben módszere ennek mentén az, hogy a korabeli sajtó működésének sajátosságait szem előtt tartva, a szövegek közlésének kusza hálózatát feltérképezve tegyen érvényes megállapításokat Cholnoky szépírói tevékenységéről. Mindezek alapján körvonalazódhat írásgyakorlatának alakulása, a szövegek átalakításának folyamata, vagyis az átírás prózapoétikája (12).

A kötet első nagy egysége a Cholnoky által megteremtett hősöket vizsgálja. Turulkeőy Oktáv alakja kapcsán Wirágh rámutat, hogy Cholnokyt mennyire élénken foglalkoztatta az elbeszélésekben visszatérő szereplők megjelenítése. A legismertebb Cholnoky-hőst, a Trivulziót szerepeltető szövegek tanulmányozása kulcsfontosságú belátásokat hoz magával, hiszen „a Trivulzió-történetek mintegy sorvezetőül szolgálnak a Cholnoky Viktor-prózapoétika szorosabb olvasásához, főbb irányvonalainak, belső logikájának megértéséhez” (21). Wirágh nyomon követi a hős megjelenéseinek állomásait a tárcákban és a kötetekben egyaránt, részletesen tárgyalja, hol és mikor, illetve milyen címmel jelentek meg, valamint hogy miben különböznek a szövegvariánsok. Ezen felül nem kerüli el figyelmét a szinte teljes Cholnoky-életművet végigkísérő Trivulzió-történetekhez kapcsolható narrációs megoldások feltérképezése sem, s ennek kapcsán a Trivulzió-szövegek és Kosztolányi Esti Kornél-ciklusának narratív stratégiái közötti párhuzamra is felhívja a figyelmet. Egy harmadik hőst, a Cholnoky egyfelvonásos jeleneteiben színre lépő Dénes alakját is külön alfejezet tárgyalja: bár számos Dénes-történetről van tudomásunk, a bennük megkonstruált figura jelleme nem tekinthető olyan egységesnek, mint Trivulzió karaktere, sőt a Dénes nevű főhősök több esetben csupán a névhasználatban kapcsolhatók egymáshoz.

A második fejezet a Cholnoky-kötetekre fókuszál: a Tammúz (1910), Az alerion-madár vére (1912) és a posztumusz Néhusztán meséiből (1913) című kötetek vizsgálata, azok korabeli recepciójának bemutatása mellett a szerző a gyűjteményes kötetek szövegrendező elveit is felvázolja. A kötetek tanulmányozásakor egy-egy rövid novellaelemzés mellett azok publikálástörténeti sajátosságait is bemutatja. Néhol azonban üdítően hatna egy-egy mélyebb szövegelemző rész is, mint például a harmadik, posztumusz kötetet tárgyaló szakaszban megemlített A kövér ember című novella esetében, mely, bár ahogyan a szerző megfogalmazza, „a hazai fantasztikus irodalom egyik korai remekműve” (65), s szürrealista és groteszk elemeket is felmutat, sajnálatos módon néhány sornál nem kap több figyelmet a kismonográfiában.

A korábban említett publikálástörténeti jellegzetességek, a kötetekben megjelent szövegek genealógiáját feltáró részek olyan izgalmas jelenségekre is rámutatnak, mint hogy a különféle kiadványokban közölt szövegek egyes címvariánsai más és más értelmezési alternatívát támogathatnak. Erre példa Az alerion-madár vére kötet címadó szövege, amely folyóiratos közlésekor A Maupertius-család címet viselte, ezzel is megerősítve a családtörténetként való olvasás érvényességét. Ebben a fejezetben esik szó Cholnoky fordítói, illetve kritikusi tevékenységéről is, s Wirágh előbbi kapcsán jegyzi meg, hogy bár Cholnoky igen aktívan fordított, de mivel az általa átültetett szövegek nagy része mára már nem közismert, az ilyen szempontú vizsgálódás elsősorban a korabeli kánon alakulásáról adhat képet. Mindezeken felül a kötet a szerzői kánonba nem sorolható (tehát kötetben vagy válogatásban nem közölt) szövegekre, azaz a teljes korpusz egyharmadát kitevő olyan írásokra is kitér, amelyeket a folyóiratos vagy almanachbéli közlést követően nem jelentettek meg.

A kötet harmadik egységében a recepció és hatástörténet kerül előtérbe. Az első választott szempont egészen kézenfekvőnek tűnik: Cholnoky Viktor és öccse, Cholnoky László viszonyát tárgyalja. Rámutat, hogy a recepció már egészen korán fogékony volt arra, hogy együttesen vizsgálja a testvéreket, amit László szövegátírási gyakorlata is megerősíthet, ám Wirágh megállapítja, hogy egymástól teljes mértékben eltérő életművekről és publikálási eljárásokról beszélhetünk: Viktornál jóval több eredeti szöveget tarthatunk számon, illetve a variánsok esetében kisebb eltérések mutathatók ki, mint László szövegeinél. Ezen felül a testvérek „indulása” és irodalomban betöltött helye is különböző irányba mutat, hiszen László igencsak megkésve, 1918-ban jelentkezett kötettel, s a korábbi irodalmi tevékenysége jószerével feledésbe merült. Az 1912-től, tehát Cholnoky halálának évétől 1922-ig terjedő időszakkal külön alfejezet foglalkozik, s a különféle szövegkiadások számba vétele mellett megjegyzi, hogy Cholnoky emlékének megőrzéséért öccsén kívül Krúdy és Kosztolányi is sokat tett. Egy korábbi fejezetben esik szó arról, hogy Kosztolányi a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása című novellájában – igaz, kissé ironikus módon – reflektál Cholnoky írásművészetére (82), s ehhez kapcsolódva lehet izgalmas adalék, hogy Kosztolányi A bús férfi panaszai kötetében közreadott Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik című 1921-es versében Ady és Csáth Géza mellett szintén megidézi Cholnokyt:

költők, az írás büszke bajnoki
ifjan virágzók és ifjan-lehullók,
Ady, Csáth Géza, édes Cholnoky,
aki regés és mélyen-kék szemeddel
jártál közöttünk, kísértet gyanánt,
tébolyt keresve s szájadon kigyúltan
égett a szesz, mint baljós, lila láng.

Az élettörténetre utaló referenciapontok mellett az idézett passzus kísértet-képe a Cholnoky írásművészetére olyannyira jellemző fantasztikumot is játékba hozza, a vers továbbá párhuzamot von e fiatalon elhunyt szerzők élete és művészete között, s leginkább az Ady-hagyományhoz kapcsolódva mutat rá a mindhármuk alakjához kapcsolható titkosságra és idegenségre, valamint ezzel együtt bizonyos szempontból kívülálló voltukra, hiszen „[a]merre jártak ők, ott a titok volt” (Kosztolányi Dezső, „Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik”, in Kosztolányi Dezső, Összes versei, szerk. Réz Pál, Osiris Klasszikusok [Budapest: Osiris–Századvég, 1995], 345). Az 1922-től 1944-ig tartó időszak a recepció szempontjából a Tammúz újrakiadása miatt lehet fontos, de a különböző irodalomtörténetekben való megemlítések is azt jelzik, hogy ezekben az évtizedekben, ha nem is élénken, de kétségkívül megfigyelhető bizonyos szintű érdeklődés a Cholnoky-életmű iránt.

A kötet függelékei igazán értékes anyagot adnak a kutatók kezébe: táblázatokba rendezve találjuk a különféle szövegek címváltozatait a megjelenés idejének és helyének megjelölésével.

Külön táblázatos szakasz sorakoztatja fel Cholnoky szövegeinek megjelenési helyeit, így számba veszi az időszaki kiadványokat, valamint az alkalmi kiadványokat és antológiákat is. Ezen felül, az életrajzi kronológia és a már említett Cholnoky-bibliográfia mellett a kötet az 1912-ben a Pesti Naplóban megjelent Legjobb a rabnak című (utolsó) Trivulzió-történet szövegközlését is tartalmazza.

Talán e rövid ismertetés alapján is körvonalazódni látszik, hogy Wirágh András rendkívül adatgazdag kötete nem könnyed olvasmány. Persze a szerző nem is állítja ennek ellenkezőjét, sőt, előszavában az adatok felvezetésének fontosságát és a sűrítés szükségszerűségét hangsúlyozza. A kismonográfia eredményei ismeretének fényében ezzel a módszerrel valójában csak egyetérteni lehet, hiszen a látszólag szűkre szabott vizsgálódási terep, azaz Cholnoky szépírói munkásságának tanulmányozása sok esetben tágabb felismerések felé vezethet. Wirágh András kismonográfiája tehát figyelemre méltó és fontos, precízen megadatolt, nagy anyagot megmozgató kötet, mely nem csupán a Cholnoky Viktor írásművészetével, de a századfordulós sajtótörténettel foglalkozó kutatók számára is minden kétséget kizáróan hasznosnak bizonyul.

Summary

András Wirágh in his monograph concentrates on the writings of Viktor Cholnoky, but based on his book we can also get an insight into how the press and publishing operated at the turn of the 20th century. The monograph is divided into three parts. The first part focuses on the protagonists appearing in the short stories. The second part investigates the works of Cholnoky, while in the last part Wirágh deals with the history of early interpretations and receptions. The appendix lists the title variations of the short stories along with bibliographical information. The appendix also contains a biographical chronology, a bibliography, and the text of ‘Legjobb a rabnak’.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
tudományos segédmunkatársa,
fiatal kutatói ösztöndíjasa

Tartalom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?