Horváth Csaba Péter írása

augusztus 8th, 2018 § 0 comments

recenzió

Varga Szabolcs és Vértesi Lázár, szerk. Egyházi társadalom a Magyar Királyságban a 16. században. Seria Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis 17. Pécs: Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola–Pécsi Egyháztörténeti Intézet, 2017.

A Pécsi Egyháztörténeti Intézet arra vállalkozott, hogy – amint ezt a kötet címe is mutatja – Mályusz Elemér Egyházi társadalom a középkori Magyarországon (1971, 2007) című monográfiája útján járva, illetve azt kiegészítve, valamint eredményeit és megállapításait átértékelve évenként konferenciát szervez a 16–20. század közötti időszak magyarországi egyháztörténetének bemutatására – különös tekintettel a klérus tagjainak társadalmi-kulturális szerepvállalására –, és az elhangzott előadások anyagát tanulmánykötetekben megjelenteti. A meghívott előadók – mindannyian a korszak kiváló történészei, a korabeli irodalom és a művészet kutatói – a maguk szakterületén keresztül mutatják be az egyházi hierarchia egyes grádusain állók és a szerzetesrendek helyét és szerepét a társadalomban, illetve a reformáció elterjedésének és a társadalmat átformáló szerepének művelődés- és társadalomtörténeti vonatkozásit elemzik. A kötetben megjelent tanulmányok az alapkutatások további bővítése és a tárgyalt szövegtípusok tudományos kiadása mellett a téma monografikus feldolgozására serkentenek. Ugyanakkor a 2016. szeptember 15–16. között megrendezett előadás-sorozat már az Előszó tanúsága szerint sem törekedhetett a teljességre: megírásra vár a szerzetesrendek sematikus leírása, a szabad királyi és mezővárosok egyházi (és tanítói) archontológiája, az egyes káptalanok prozopográfiai adattárainak elkészítése, valamint a káptalani levéltárak szisztematikus feltárása. A tanulmánykötet több korábbi – gyakorta felekezetileg elfogult – történészi prekoncepciót árnyal. „A 16. századi egyházi viszonyokat legalább annyira meghatározta a késő középkorral való intézményi, személyi és hitéleti kontinuitás, mint a német területekről beszivárgó újítás és az oszmán hódítás nyomán bekövetkezett egyházszervezeti pusztulás” (8). A reformáció ötszáz éves évfordulója alkalmat teremt annak a hazai historiográfiában mellőzött témának az átértékelésére, miszerint a magyarországi reformátorok milyen késő középkori szociokulturális közegből származtak, és külföldi tanulmányaik befejeztével, hazaérkezésük után a befogadó közeg hogyan viszonyult az új tanokhoz; illetve a fennálló vagy részben fennmaradt struktúrákhoz ez az új értelmiségi réteg miként tudott alkalmazkodni.

C. Tóth Norbert Mályusz monográfiájának tudománytörténeti értékelését végezte el, és további kutatási irányokat határozott meg. A napjainkig alapműként idézett összefoglalás módszertanában, így megállapításaiban is elavult, ezért az elmúlt közel fél évszázad történetírása eredményeinek felhasználásával új szintézisre van szükség. Ugyancsak átgondolásra érdemes a mályuszi terminológia („egyházi társadalom”, „egyházi középréteg”) átértékelése, ugyanis ezek a fogalmak nem homogén társadalmi csoportokat írnak le. A monográfia ma is aktuális pontja a „késő középkori egyház elvilágiasodása mint a katolicizmus válságának fő előmozdítója” elv kritikája.

A kötetben szereplő további tanulmányok tematikus csoportokban követik egymást. Erdélyi Gabriella a javadalommal nem rendelkező, vándorló alsópapság helyzetébe nyújt betekintést a római Penitenciáriához folyamodók lajstroma alapján. A „szabad egyházi piacon” tevékenykedő klerikusok működését sem az egyházi, sem a világi hatóság nem nézte jó szemmel, így gyakorta kriminalizálták őket. Ehhez társult az 1514-es parasztfelkelésben és később a reformáció tanainak terjesztésében betöltött szerepük. A feltörekvő, állandó javadalommal nem bíró, de felszentelt alsópapság társadalmi szerepének tanulmányozásához további forráscsoportok bevonására van szükség. A „vándorklerikusok” nagy számából fejlett késő középkori iskolahálózatra következtethetünk, több eddig nem ismert falusi iskola szerepel származási helyként a szentelési dokumentumokban. Fedeles Tamás a magyar származású klerikusok római szentelésével foglalkozik. A pápai központban szentelést kérvényezők motivációi különbözők lehettek. Tanulmánya végén a Libri Formatarum 13–14. kötetéből 88 magyarországi származású klerikus adatait közli.

Csepregi Zoltán száz olyan magyarországi reformátort mutat be, akiket még a késő középkori katolikus egyház szentelt, azonban a reformáció úttörői lettek. Tanulmányának egyik legfontosabb tanulsága, hogy többségük nem a protestáns mozgalmak szülőföldjén, hanem Krakkóban tanult, és több közöttük a magasabb erudícióval rendelkező kanonok, mint a kiugrott (ferences) szerzetes. A legfontosabb, egyben legnehezebben megválaszolható kérdés tisztázása, miszerint mi volt az áttérések motivációja, további kutatásokat igényel. H. Németh István a szabad királyi városok reformációjának kutatási folyamatáról és új eredményeiről számol be. „Valójában a teljes egyházi vagyon városi tulajdonba vételét tekinthetjük annak a pontnak, amikortól egyértelműen megtörtént a felekezetváltás” (172). Az egykori szabad királyi városok levéltárainak anyaga a későbbiekben közelebb vezethet bennünket a reformáció magyarországi térhódításának vizsgálatához. Kuzma Dóra Besztercebánya konfesszionalizálódását mutatja be. A folyamat korántsem volt zökkenőmentes, mivel a kezdeti időkben több felekezet és nemzetiség élt egymás mellett. A 16. században döntően evangélikus német polgárok voltak a város elöljárói, akik mind a világi, mind az egyházi hatóságok rosszallása és büntetése ellenére kitartottak a lutheránus hit mellett.

Molnár Dávid a 16. századi itáliai katolikus klerikus peregrinusokkal foglalkozik. Noha a 16. században az itáliai egyetemek sokat veszítettek népszerűségükből a földrajzilag jóval közelebb fekvő és alacsonyabb tandíjakkal számoló bécsi és krakkói egyetem javára, még mindig a harmadik legnépszerűbb képzési helynek számítottak. A tanulmány végén függelékben olvasható az itáliai katolikus peregrinusok szakirodalmi ismeretek alapján összeállított listája. Tüskés Anna a bécsi egyetem klerikus hallgatóiról ír. A hivatali pályára (is) készülő értelmiségiek egyik központi képzési helye volt Bécs, ahol elsősorban az abszolutista Habsburg kormányzat számára képeztek hivatalnokokat. A kezdeti tolerancia után I. Ferdinánd uralkodásakor ellenreformációs lépéseket tettek az egyetem igazgatásában. Az egyetem egy hosszabb türelmi időszak után, a 17. század második felétől az egész birodalom rekatolizációs törekvéseinek központja lett.

Siptár Dániel a 16. századi magyarországi szerzetesség hanyatlásának okairól értekezik. A középkori ideál megváltozása, a hivatás népszerűtlenné válása egy időben zajlott a reformáció térhódításával. Magyarországon a még mindig jelentős birtoktesteket uraló közösségek javai hol az előrenyomuló török, hol pedig – abszolút transzkonfesszionális módon – rablóbandák kezére kerültek. Az általános pusztulást többnyire néhány folyamatosan működő pálos és ferences rendház élte túl. Az anyagi javakon túl az újfajta, humanista műveltségideál, illetve a személyes hitélmény igényének megjelenése is hozzájárult a szerzetesi életforma hanyatlásához: „maga az egyén legyen művelt és vallásos, ne a szerzetes helyette” (243). A jezsuita rend megjelenésével új időszak kezdődött a honi katolikus megújhodás szolgálatában, újszerű szemléletmódjukkal sikeres alternatívát biztosítottak a régi szerzetesi ideállal szemben. A tanulmány második fele ennek a szabályozott papi rendnek – amely elsősorban a kor kívánalmainak megfelelően tanítással szerzett érdemeket – a korai történetével foglalkozik. F. Romhányi Beatrix a késő középkori Magyarországon legjelentősebbnek számító bencés és (a szigorúbb, benedeki regulát követő) cisztercita kolostorhálózat kora újkori változását mutatja be. A szerző egy előremutató belső reformfolyamat külső tényezők által okozott megrekedésén és a két rend általános hanyatlásának folyamatán kalauzol végig.

Fazekas István a katolikus főpapság központi állami hivatalokban történő szerepvállalásával foglalkozik. Az udvari adminisztráció újjászervezésével régi-új karrierlehetőség nyílt a prelátusi réteg számára a hatalomgyakorlásra. A 16. században a kellő szakértelemmel és érdekérvényesítő képességgel bíró klérus tagjai álltak a legfőbb udvari hivatalok élén, ez pedig kiérdemelte a zömében protestáns köznemesség ellenszenvét, amely (többek között) „a Bocskai-felkelés kirobbanásához, majd az 1608. évi országgyűlések katolikus egyház (főpap) ellenes törvénycikkeinek meghozatalához” (291) vezetett. Kenyeres István  a katolikus egyházmegyék magyar kézen maradt részének Mohács utáni vagyoni helyzetével foglalkozik. Ezek közül az esztergomi, egri, győri és nyitrai egyházmegyék nagy része időlegesen vagy állandósult formában mentes maradt a török inváziótól, a váci, veszprémi és zágrábi püspökségek jobban megszenvedték az oszmán hódítást. A jövedelmek nagy részét az udvar lefoglalta, és az ország védelmi kiadásaira költötte. Érsekújvár építése és folyamatos fejlesztése az esztergomi érsekek (Oláh Miklós és Verancsics Antal) érdeme.

A 16. századi általános pusztulás a főpapi kincstárakat sem kímélte. Mikó Árpád az egyes ötvös- és textilipari műremekek provenienciájának rekonstrukciós akadályaira hívja fel a figyelmet; írásos nyomok és utalások a legtöbb esetben a 19. századi műgyűjtők leírásából származnak. A további kutatások elsődleges feladata az egyes tárgyak készítési és használati helyének, valamint tulajdonosainak meghatározása.

A kötet két kifejezetten irodalomtörténeti tanulmányt foglal magába. Kiss Farkas Gábor négy, a 16. század közepén Magyarországon tevékenykedő katolikus humanista pályafutását követi végig. A század elején a katolicizmus anyagi és szervezeti kereteinek beszűkülése miatt a főúri udvarok jelentették a humanista keresztény műveltség továbbörökítésének mentsvárait. Stephanus Thomassius a krakkói egyetemről hazatérve a Muravidéken működött, és az erazmista bibliafilológia módszerével írta meg Miatyánk-kommentárját. Más utat járt be Nádasdi Bálint szalvatoriánus ferences szerzetes, aki Báthory András szabolcsi főispán és országos főkapitány mellett volt udvari lelkész. Az ő pályafutása határkő volt a késő középkori és a humanista, kora újkori műveltségideál között: a skolasztikus arisztotelianista mellett fontos szerepet kapott a ciceróniánus retorika. Fennmaradt formuláriumának forrásjegyzéke a tanulmány függelékében olvasható. Mindszenti András krakkói peregrinus, váradi kanonok – több sorstársával együtt – Nagyszombatba menekült. Fennmaradt prédikáció-formuláriumából tudjuk, hogy humanista kortársaihoz hasonlóan beszédeibe illesztette a modern európai irodalmat. Petrus Illicinus rövid magyarországi tartózkodásának célja elsősorban a javadalomszerzés volt (oktatás, kánonjogi képzés). Az 1570-es évek végére az egyszerű papjelöltektől is elvárták a ciceróniánus logikát és a magasabb fokú teológiai ismereteket, ezt a papjelöltek számára írt kátészerű vizsgaanyaga mutatja. Ezek az életpályák bizonyítják, hogy „nem a katolikus alsó- vagy középréteg képzetlensége, hanem az intézményi rendszer hiánya volt a jezsuitákat megelőzően hatékony oktatási rendszer újra felépülésének fő akadálya” (355). Gábor Csilla a „nagyszombati hitvitabokor” egy sajátos, a magyar irodalomtörténet-írás által kevésbé érintett részletének, Telegdi Miklós Egynéhány jeles okainak (1580) és Monoszlóy András Apológiájának (1588) elemzésével foglalkozik. A hazai katolikus–protestáns nyomtatott hitvitairodalom kezdetén járunk. A katolikus megújhodás anyanyelvi programjába illeszkedik a vitairatok megjelentetése, melyek már a szellemileg magára találó katolicizmus jegyében születtek. Az elemzett művek forrásaiból kiviláglik, hogy nemcsak a Pázmány Péter nevével fémjelzett 17. századi késő humanista barokk, hanem a késő középkori skolasztika formakincsével jellemezhető kontroverz irodalom művelői is magas szinten ismerték a hitbeli ellenfelek tanait, a konfesszionalizálódás, a felekezetek teológiai értelemben vett szétválásának történetét mind hazánkban, mind Európában. Dávid János protestáns prédikátor Telegdi művére való válasza elveszett, így nehezen rekonstruálható az „egyműves” Dávid írói alkata és pályaképe. A viszontválasz a hitvitázó munkássága elején járó Monoszlóy András munkája. A kidolgozottabb, közel négyszer olyan hosszú mű már a 17. századi jól ismert viták előzménye.

A 16. század a hazai történetírás fellendülését hozta magával, azonban a reformáció magyarországi története szinte alig értelmeződik a forrásszövegekben. Kasza Péter a főpapi rangú történetírók munkásságát foglalja keretbe és írói attitűdjüket vizsgálja. Az alapvetően magas színvonalon képzett humanista főpap-történetírók elsősorban még a Tridentinum előtti nemzedék képviselői, és inkább csak a püspöki javadalom birtokosai, mint gyakorló lelkipásztorok voltak. Többségükben nemesi családból származtak, és nemzeti történetírást műveltek, humanista eszmeiségük miatt viszont kifejezetten távol maradtak a konfesszionális vetélkedéstől. Kiadásukra gyakran a 19. század közepéig, a romantika nemzeteszményének kialakulásáig kellett várni. Tóth Gergely a magyarországi reformációnak a hazai történetírásból való mellőzöttségét vizsgálja, és ennek okát – az oszmán hódítás kitüntetett szerepe mellett – a magyar hitújítás békés és lassú lefolyásában látja. A 17. századtól kezdődik meg a protestáns egyháztörténet-írás, ennek első befoglaló műfajai a hitvitázó és teológiai iratok voltak, a szisztematikus anyaggyűjtés és feltárás az 1670-es években a „gyászévtizeddel” kezdődött, majd Debreceni Ember Pál munkájával érte utol önmagát. A későbbi pozitivista egyháztörténet-írásnak mind a katolikus egyház, mind a protestáns felekezetek részéről nagy lemaradást kellett behoznia a reformáció értelmezésében. A további alapkutatásokat jelentősen elősegítené e művek modern kritikai kiadása.

A tanulmánykötet – amelynek használatát egy személynévmutató jelentősen segítené – egészéről elmondható, hogy a közölt tanulmányok a lehető legteljesebb historiográfiai feltárásra és az időközben előkerült új, illetve kevésbé kutatott források értelmezésére törekednek. Mindegyik írás további kutatásokra ösztönöz, és az alapkutatások, szövegkiadások megindítását sürgeti, ugyanakkor az új eredmények tükrében az eddigi koncepciók átgondolására, elmélyítésére tesz kísérletet.

Zusammenfassung

Der vorliegende, von Szabolcs Varga und Lázár Vértesi herausgegebene Sammelband – erschient als 17. in der Buchreihe des Instituts für Kirchengeschichte in Fünfkirchen (Seria Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis) – ist ein neuer Beweis des Aufschwungs der kirchengeschichtlichen Forschungen in Ungarn. Der Band enthält die Schriftfassungen der Vorträge, die auf der Konferenz des Instituts in Fünfkirchen (Pécs) 2016 gehalten wurden. Die Autoren – sich auf die Monographie von Elemér Mályusz über den mittelalterlichen Klerus beziehend, und diese an mehreren Stellen überholend – referieren über die kirchliche Gesellschaft des Reformationsjahrhunderts. Der Fokus liegt dabei besonders auf Fragen der (Aus)Bildung, der Machtpositionen und der literarischen Tätigkeit der ersten Generation der Reformatoren, bzw. die der zeitgenössischen katholischen Ordenspriester, sowie des unteren, mittleren und oberen Klerus. Der Band ist ein Ansporn für die Fortsetzung der Quellenforschungen, und ein wichtiger Beitrag zur frühneuzeitlichen Geschichte Ungarns. Durch den Einbezug bislang wenig erforschter Quellen können diese Aufsätze auch für Neubewertung früherer Theorien durchaus beitragen.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?