Csonki Árpád recenziója

december 27th, 2017 § 0 comments

recenzió

A két Kisfaludy: Tanulmányok, szerk. Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Balatonfüred, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016 (Tempevölgy Könyvek, 21).

Az azonos címmel megrendezett balatonfüredi konferencia előadásait összegyűjtő kötet arra a fontos feladatra vállalkozott, hogy két, az utóbbi időben elhanyagolt szerző – Kisfaludy Sándor és Kisfaludy Károly – életművét értelmezze újra, ezáltal fölkeltve irántuk az irodalomtörténészek érdeklődését. Ez a szándék nagyon hasznos, hiszen a két Kisfaludy sok pályatársukhoz hasonlóan csak a másodhegedűs szerepét tölti be több irodalomtörténeti narratívában. Kisfaludy Sándor regéi például a múlt dicső tettei felé forduló epikus érdeklődés bizonyítékai lesznek, de ebben a minőségükben alárendelődnek Vörösmarty Mihály eposzírói pályakezdésének. A témai iránti nagyfokú irodalmi érdeklődés példáiként idézik őket, ám Vörösmarty életműve majdnem teljesen el is takarja Kisfaludy Sándorét, ahogy ez más korabeli epikusokkal is történik.

Ugyanígy árnyékolja be Csokonai Vitéz Mihály Lilla-ciklusa a Himfy’ szerelmeit. A két kötet közötti versenyhelyzet viszont nem pusztán recepciótörténeti konstrukció, hanem maga Csokonai is így pozicionálta művét, ahogy azt Vaderna Gábor kifejti tanulmányában (Az érzékeny költészet lehetőségei, 34). Míg az irodalomtörténet egyértelműen Csokonai javára döntötte el a rivalizálást, addig a kortársak számára ez a kérdés nem tűnt ilyen egyszerűnek. Egyrészről mind Kisfaludy, mind Csokonai művét rengetegen próbálták imitálni (például Terhes Sámuel, Ungvárnémeti Tóth László vagy a Vaderna által bővebben tárgyalt Sebestyén Gábor), ami nemcsak a mű korabeli közhelynek számító népszerűségét igazolja, amelynek hullámait több kortárs is megpróbálta meglovagolni, hanem magától értetődően azt is jelenti, hogy a kötetek poétikai sajátosságai megtermékenyítően hatottak a korszak poétáira. A kortársak valószínűleg még nem érezték a Kisfaludy Sándor műveinek gyakran emlegetett monotonitását, vagy a monotonitás nem jelentett feltétlenül hibát. Pedig Kisfaludy Sándor is problémásnak érezte műve bizonyos részeit, ezért is tartotta fontosnak, hogy műve fatalista világképét korrigálja, úgy hogy a Boldog szerelem segítségével Himfy történetét „a fiatalságból az érett felnőttkorba, másfelől a katonáskodástól a földjeit művelő gazdához elvezető útként” vigye színre (49).

A Himfy szerelmei nemcsak a kortársakra hatott megtermékenyítően, hanem a dalciklus maga is fontos költői hatások metszetében helyezkedik el. Hermann Zoltán Kisfaludy Sándor vers- és aforizmagyűjteményét vizsgálva (Könyvbéli virágok) mutatta be, milyen sokrétű érdeklődési kör jellemezte a költőt. A Kisfaludy Sándor szemelvénygyűjteményében többek között Wieland-, Kotzebue- és August von Lafontaine-idézetek találhatók, de terjedelemben messze kiemelkedik közülük Goethe Wilhelm Meister tanulóévei című regénye. Ezek után nem meglepő, hogy Kisfaludy Sándor dalciklusára nagy hatást tett Goethe regénye. Ám az inspiráció semmiképpen nem nevezhető egyoldalúnak. A műfajváltás már eleve komoly elfordulást jelent a közvetlen irodalmi mintától, hiszen a regény alapvetően narratív felépítésével szemben, a dalciklus inkább variációkat mutat föl a boldogtalan szerelem elviselhetetlenségéről. Bár a két dalciklus együttes olvasása, ahogy korábban is jeleztem, lehetőséget nyújt a mű cselekményesítésére, de alapvetően nem ez jellemzi Kisfaludy Sándor kötetét. Nagyobb eltérést jelent, hogy Kisfaludy Sándor leegyszerűsíti a Wilhelm Meister tanulóéveinek narratív sokszólamúságát és rétegzettségét, s teljesen elhagyja azt az elbeszélői technikát, amit Kittler „szocializációs játékként” írt le (Friedrich A. Kittler, Über die Sozialisation Wilhelm Meisters = Gerhard Kaiser, Friedrich A. Kittler, Dichtung als Sozialisationsspiel: Studien zu Goethe und Gottfried Keller, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1978, 13–124). „[A] Himfyben ez az érvelés lépten-nyomon a költő és a megénekelt tárgy közötti, a goethei „modernitás” előtti költészetfelfogásra jellemző kultikus viszonyba vált át, jobban mondva: ehhez a felfogáshoz tér vissza” – írja Hermann (76). Kisfaludy Sándor nem egyfajta atavizmusként utasítja el Goethe „modernista” költészetfelfogását, hanem azért, mert a magyar irodalom számára idegen beszédmódot próbálja a hazai viszonyokhoz szelídíteni. „Míg a Goethe-szöveg az alkotás és a vele egyenrangúként megjelenő, valódi esztétikai teljesítményt jelentő művészetértelmezés társadalmi és individuális mintáit teszi láthatóvá a német nagypolgári liberalizmus létszemléletében, addig a Himfy a magyar középnemesi konzervativizmus esztétikai ideológiájaként igyekszik újraolvasni a Wilhelm Meistert.” (82.) Vagyis Kisfaludy Sándor művével nem pusztán Goethe nagy sikerű regényét próbálta imitálni, illetve annak sikerét meglovagolni, hanem arra tett kísérletet, hogy egy, a magyar olvasók számára ismeretlen beszédmódot fordítson le, s beleillessze a hazai közönség elvárásrendszerébe.

Kisfaludy Sándor honosítási kísérletei itt nem állnak meg, sőt Margócsy István tanulmánya (Tündér a honfoglalásban) éppen azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom teljesen magáévá tehet bizonyos irodalmi hagyományokat. Főleg Pettényi Gyöngyössy János A fiatal Árpád a Mazárnai barlangban című műve kapcsán mutatja be, hogy az az irodalmi hagyomány, ami a magyar irodalomban a mitológia hiányát a tündérek beemelésével igyekezett pótolni, lehet hogy nem a magyar folklórból ered, hanem a német novellisztikából. De ez a tétel nem csak Pettényi Gyöngyössyre igaz, hanem más epikusokra is. „A legjobban ismert eset, az Aranyosrákosi Székely által írott A székelyek Erdélyben tündérkertje sem biztos, hogy magyar népmesei allúziókra épül” – írja Margócsy (124), tehát Vörösmarty Mihály epikájának tündérei is csak ebben a keretben értelmezhetők. Ez persze nem pusztán azt jelenti, hogy a magyar irodalom népies vonásai pusztán külföldi példaképek imitációi lennének, hanem inkább azt, hogy a magyar irodalom közönsége eleve csak olyan mintákat pillanthatott meg népiesként, melyeket el tudott helyezni korábbi irodalmi élményei között.

De a Kisfaludy fivérek munkássága nem pusztán a nemzetközi irodalmi trendekhez fűződő viszonya miatt érdekes, hanem a magyar történelem eseményeit is újfajta megvilágításba helyezi. Szilágyi Márton tanulmányában (Kisfaludy Sándor és az 1809-i inszurrekció emlékezete az 1840-es években) például amellett érvel, hogy Kisfaludynak az 1809-es nemesi felkelésről alkotott véleménye szöges ellentétben áll az 1840-es évek irodalmi közvéleményével. Jókai, Arany és Petőfi a történelmi események gúnyosan komikus olvasatát jelenítik meg, az események efféle beállítása pedig teljesen elfogadottnak volt mondható a korban (104–105). Ennek az elképzelésnek viszont épp ez a történetiség a legfontosabb jellemzője: Jókai és kortársai még nem lehettek jelen az eseményeknél, így szükségszerűen a kívülálló álláspontját képviselik, szemben például Kisfaludy Sándor véleményével, aki résztvevője volt az 1809-es nemesi felkelésnek. Az inszurrekció történetét megírni készülő költő az 1840-es évek irodalmár generációjával szemben egy sokkal megengedőbb képet festett az eseményekről: „A nemesi felkelés megítélésében Kisfaludy azt az álláspontot képviselte, amely a hadvezetés balfogásainak és ügyetlenségeinek tulajdonította a kudarcot, s amely egyáltalán nem a magyarországi nemesség hibáit vélte felfedezni a sikertelenségben” – jegyzi meg Szilágyi (102). Kisfaludy Sándor véleménye azért is érdekes, mert a nemesi felkelés közköltészeti interpretációja szintén olyan eredményekkel kecsegtet, melyek megkérdőjelezik az események katasztrofális kudarcként való értelmezését. Talán nem is véletlen, hogy a már emlegetett Jókai véleménye is megváltozott az 1870-es évekre (106).

A két Kisfaludy életművének újraértelmezése vagy új kontextusba helyezése önmagában is új izgalmas lehetőségeket rejt magában, de műveik recepciója szintén új távlatokat nyithat. Labádi Gergely tanulmánya (Egy kétségbeesett apa levelei) azt mutatja be Gedő József és fia, Gedő László levelezésén keresztül, hogy az 1830-as években a két Kisfaludy költői működése milyen fontos szerepet játszott az irodalom iránt érdeklődők ízlésformálásában. Ráadásul éppen a nem professzionális, az irodalmi életen kívül maradó vagy annak peremvidékén elhelyezkedő olvasók számára az írói szekértáborok irodalompolitikai játszmái nem bírtak különösebb jelentőséggel. A két Gedő levelezésében a Kisfaludy fivérek mindvégig a magyar irodalom első vonalába tartoztak. Megítélésük megváltozása talán az irodalompolitikai küzdelemből intézményesülő irodalomtörténet-írásban játszódhatott le, de az irodalom használatában talán ez a változás sohasem történet meg. Jókai Mór számára a Kisfaludy Károly által megtestesített vagy elszenvedett költői pálya vált a tragikus magyar költői sors tökéletes reprezentánsává, akinek később Jenőy Kálmán alakjával állított emléket az Eppur si muove lapjain. De egy ilyen kultikus elképzelés könnyen ahhoz vezethet, hogy a mitikussá emelt költői alak tisztelete ellehetetleníti a műveinek a vizsgálatát. Erre a folyamatra Jókai publicisztikájában Hansági Ágnes is fölhívja a figyelmet (A víg játéktól a humorisztikus regényig). De Jókai életművében a kultikus beszédmód nem válik kizárólagossá. Hansági meggyőzően érvel amellett, hogy Kisfaludy Károly nyelvi humora, nyelvi játékai hatottak Jókai stílusára. Ennek legmeggyőzőbb példáját a Kedves atyafiak című kisregény nyújtja, ami A kérők újraírásaként is értelmezhető.

Recenziómat azzal kezdtem, hogy fölhívtam a figyelmet a Kisfaludy testvérek munkásságának háttérbe kerülésére. Ezzel szemben a tanulmánykötet éppen azt bizonyítja, hogy érdemes Kisfaludy Károly és Kisfaludy Sándor műveit újraértelmezni, hiszen mind a kortársak számára nagy ízlésformáló erővel bírtak, mind az utókor számára nyújtottak olyan poétikai fogásokat, melyek megtermékenyítően hathattak.

Summary

The two Kisfaludys is an attempt to reinterpret the oeuvre of Sándor Kisfaludy and Károly Kisfaludy. Although it is commonly known that the two poets had a major organizing role in Hungarian literature, the works of the two Kisfaludys were neglected by literary history in the 20th century. In this volume the authors shed light on the works of the poets as well as on the reception of their work.

Sándor Kisfaludy’s The Loves of Himfy was a great success at the beginning of the 19th century, and therefore many poets tried to imitate this book. Aside from this success, The Loves of Himfy also show how foreign literary examples can be translated to the Hungarian literary tradition. Sándor Kisfaludy’s book imitates Goethe’s Wilhelm Meister’s Apprenticeship, but it replaces Goethe’s modern liberal point of view with premodern conservative poetics. There is a similar attempt in the works of Károly Kisfaludy. In his sagas Károly Kisfaludy tried to nationalize the fairies of the German gothic novels. This attempt was a great success because fairies became the cornerstone of the mythology of Hungarian epic poetry.

The reception of Sándor Kisfaludy and Károly Kisfaludy shows their important role in the literature discourse of the 19th century. For László Gedő and József Gedő, the Kisfaludy brothers were part of the Hungarian literary canon. Their example shows that the canon wars of the Hungarian critics did not have a great effect on the reading habits of non-professional readers. Not only did lay persons appreciate the works of the Kisfaludys, but their oeuvre also had a fertilizing effect on the writings of their successors. For instance, Jókai utilized the humor and word-play of Károly Kisfaludy’s writings. Jókai’s portrayal of Károly Kisfaludy had a cultic element, which made Károly Kisfaludy’s life into a model of the bitter fate of Hungarian poets. The two Kisfaludy’s most important achievement is the revision of this cultic discourse.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?