Máté Ágnes írása egy Boccaccio-tanulmánykötetről

december 18th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Boccaccio e la nuova ars narrandi: Atti del Convegno internazionale di studi, Istituto di Filologia Classica, Università di Varsavia 10-11 ottobre, 2013, a cura di Włodimierz Olszaniec e Piotr Salwa, Warszawa, Instytut Filologii Klasycznej UW – Wydawnictwo Naukowe Sub Lupa, 2015, 189.

2013 őszén Varsóban négy intézmény (Varsói Egyetem, Lengyel Tudományos Akadémia, Instituto Italiano di Cultura a Varsavia, Centro Studi Famiglia Capponi) együttműködésével szerveztek nemzetközi emlékkonferenciát Giovanni Boccaccio születésének hétszázadik évfordulójára. E kétnapos rendezvény szerkesztett anyagait mutatja be a jelen ismertetés.

A kötet tizenhat, számozatlan, olasz nyelvű tanulmányt tartalmaz amerikai, olasz és lengyel italianisták, neolatinisták és történész-filológus kutatók tollából. (A kötet tartalomjegyzéke.) Az alábbiakban nem a kötetbeli sorrendjükben mutatom be az egyes tanulmányokat, hanem saját csoportosításomban tömbösítve azokat.

A kötet címe, Boccaccio e la nuova ars narrandi, első látásra azt ígéri, hogy a benne olvasható írások kizárólag Boccaccionak az olasz irodalomban szerepet játszó stílusmegújító tevékenységével foglalkoznak; szerencsére azonban ez nincs így. Néhány tanulmányon kívül, amelyek kifejezetten Boccaccio és a Decameron narratív stratégiáira koncentrálnak, a kötet szerzői Boccaccio műveinek forráskérdéseit, utóéletét és főként a lengyel kultúrára gyakorolt hatását tárgyalják.

Az előbbi kategóriába sorolható Krzysztof Żaboklicki, Paolo Rondinelli és Piotr Salwa három tanulmánya, akik mindannyian Boccaccio elbeszéléstechnikáját veszik górcső alá. Żaboklicki a Decameron hatodik napjának elbeszéléseit vizsgálja, amelyek valamilyen ugratásról, leckéztetésről vagy viccről szólnak, így sajátosan rövid, csattanós és jól időzített előadásmódot képviselnek a novellák stílusán belül. Rondinelli tanulmánya a parömiológia szempontjából elemez néhány kiragadott novellát, és felhívja a figyelmet arra, hogy a közmondások és szólások szerepét a Decameronban eddig csak nyugtázta, de részletesen nem vizsgálta a nemzetközi kutatás. Salwa kedvenc témájához tér vissza, amikor a Centonovelle dialógusait, illetve dialogicitását emeli ki, mint a boccacció-i narratíva lényeges építőelemét.

Két tanulmány villant fel képeket Boccaccio írói műhelyének működéséből. H. Wayne Storey azt mutatja be, hogyan alakulnak át Boccaccio két Zibaldonéjában (vegyes feljegyzéseket tartalmazó jegyzetfüzetében) található jegyzetei és szövegvázlatai abba a Dante Alighierit dicsőítő és elemző művébe, amely Esposizioni sopra la Comedia címen ismert. Gabriela Rogowska pedig a Decameron terentiusi motívumait elemzi (főként Az anyós és az Androszi lány című komédiák átvételeit), gondolatmenetét a VII, 7 novellában megjelenő sakkjátékra kifuttatva, amely ott az udvarlás és a szerelmi dominancia metaforája.

Joanna Pietrzak-Thébault tanulmánya enciklopédikus összefoglalása a Boccaccio-életmű XV–XVI. századi kiadástörténetének, így magában is hasznos útmutató, ha valaki a nyomtatott hagyomány gyors áttekintéséhez keres fogódzót.

Luigi Lazzerini betekintést ad abba a hosszadalmas és embert próbáló folyamatba, amely során a római Index éber cenzora, Tommaso Manrique, és a toszkán nyelvet és kultúrát védő Vincenzio Borghini megpróbálta létrehozni a Decameronnak azt a változatát, amely megfelelt a tridentinumi irányelveknek. Bőségesen idézve a két fél közötti levelezésből, Lazzerini éles szemmel és jó humorral mutatja meg, hogyan jött létre ez a „kiherélt” novellagyűjtemény, amely stílusában és lassan nyelvében is elveszítette minden olyan jegyét, amely miatt Pietro Bembo Le cose della volgar lingua című munkája óta nemcsak Itáliában, de Európa-szerte mint a toszkán kultúra nemzeti kincsére tekintettek a Decameronra. A tanulmány zárásaként megtudjuk, hogy szegény Manrique belehalt a sokszori átolvasás munkájába (68.), s bár a „kiherélt” Decameron megjelent nyomtatásban 1573-ban a firenzei Giunti kiadó gondozásában, a cenzurális tevékenységet végzők maguk sem akarták, hogy nevük megjelenjen a példányon, annyira vállalhatatlannak tartották a szöveget. Újabb cenzúrázott Decameron kiadások után azonban a terv végül megbukott, ugyanis az olvasók Itáliában visszatértek a régebbi kiadásokhoz, amelyek még érintetlenül tartalmazták a száz novellát.

Négy tanulmány tárgya Boccaccio műveinek az itáliai szerzőkre gyakorolt direkt, és néhány esetben kimutathatatlan hatása. Ilyen, lényegében csak virtuális Boccaccio-hatást, a közös irodalmi minták használatát látja Leon Battista Alberti munkásságában Andrea Piccardi. Piccardi szerint Alberti kezdetben mintaként tekintett Boccaccio műveire, azonban saját Libri della Famiglia című munkájától kezdve a népnyelvű olasz irodalomban egy olyan innovatív programot valósított meg, amely irodalmiságában felveszi a versenyt a művelt latin nyelvvel is (102.).

Boccaccio Amorosa visione című szerelmi allegorikus művének hatásait mutatja ki az ismeretlen szerzőjű Hypnerotomachia Poliphili (Velence, Aldo Manuzio il Vecchio, 1499) című kötetben Anna Klimkiewicz. Az érzékeny elemzés tekintetbe veszi a ritka igényességgel előállított, illusztrált ősnyomtatvány ikonológiai programját is, a metszeteket egy-egy Boccaccio-idézettel állítva párhuzamba.

Maria Maślanka-Soro foglalkozik Antonio Cammelli detto il Pistoia Panfila című drámájával, amely a Decameron IV, 1 novellájából, vagyis Guiscardo és Ghismonda történetéből készült feldolgozás. Il Pistoia a dráma műnemének megfelelő változtatásokon túl számos új stíluselemet is behoz a történetbe, például szolgák szerepeltetésével az alantas beszédmódot, és számos mitológiai utalással az arisztokratikus stílust is megszólaltatja szövegében (116.).

Pasquale Guaragnella egy egészen szenzációs, nápolyi dialektusban írt Decameron-paródia elemzését vállalja magára. A szóban forgó mű Giambattista Basile Pentamerone című novellagyűjteménye, amely már címében is jelzi parodisztikus töredékességét: csak öt napig hangzanak el történetek tíz helyett, és csupán negyvenkilenc elbeszélésre futja ötven helyett. Ezen felül a mesélők a Dél-Itáliában fellelhető legrondább vénasszonyok (ilyenféle nevekkel: hülye Cecca, szaros Iacova és hasonlók), akik egy fekete rabszolgalányból csellel királynévá lett asszony terhességének utolsó napjait megkönnyítendő adják elő történeteiket. A mű kerettörténetét egy Zoza nevű királykisasszony sorsa adja, aki életében nem nevet addig, míg szobája ablakából tanúja nem lesz egy utcai csetepaténak, amely során egy vénasszony végső érvként felrántja a szoknyáját és alfelét mutogatja vitapartnerének. Mivel Zoza kineveti, a vénasszony megátkozza őt, hogy addig nem mehet hozzá szerelméhez, Taddeo herceghez, míg egy egész vázát tele nem sír érte. Zoza csaknem teljesíti a feladatot, amikor is belefáradva a sok sírásba, elalszik, így a fekete rabszolgalány tölti meg a vázát két álságos könnycseppel, s ő lesz a királyné. A mű végén Zoza is szót kap a vénasszonyok közt, így elmondhatja saját történetét, melynek következtében Taddeo felismeri, hogy becsapták (a férfi nevének jelentése régi nápolyi dialektusban ’hülye’, 123.), és az időközben elhunyt rabszolga-királyné után végül Zozát veszi feleségül. Guaragnella értelmezésében míg a Decameron gyógyír a szerelemtől beteg nők számára, addig a Pentamerone a női szexuális iniciáció allegóriájaként olvasandó: a királylány addig nem nevet, míg nem ismeri a szexualitást, de mikor megismeri a vágy természetét, akkor tanul meg igazán sírni is. Végül a történetek hallgatása és mesélése révén megismerkedik a szerelem mibenlétével, így már férjhez mehet, vagyis beléphet az érzelmi és szexuális érettség világába (124.).

A kötet utolsó öt tanulmánya Boccaccio műveinek a lengyel kultúrában kimutatható hatásaival foglalkozik. A neolatinista kutató Barbara Milewska-Waźbińska három érdekes momentumot villant fel az olasz-lengyel kapcsolatok történetéből. Kiindulópontja a Wilanów kastély (ma Varsó része) ikonográfiai programja, amelyben fontos szerep jut a Boccaccio Genealogia deorum gentilium című munkájában is tárgyalt Ámor és Psziché történetének. Milewska-Waźbińska egy 1931-es amerikai monográfia alapján ezt az archetipikus történetet összekapcsolja a Griseldis-történettel (131.), amely a XVI. századi Lengyelországban meglehetős népszerűségre tett szert. (A történetnek a magyar és lengyel kapcsolatokra is kiterjedő vonatkozásairól lásd: Máté Ágnes, Szent Istvántól Báthory Istvánig: Grizelda története saluzzói, lengyel és magyar mellékalakokkal, ItK, 121(2017), 3–22.) Végül a tanulmányíró azokat a híres hölgyeket tekinti át (Szemirámisz, Thamirisz, Camilla, Lucretia), akiknek életrajzát Boccaccio is megírta De claris mulieribus című gyűjteményében, és a lengyel neolatin költészetben is megjelennek, gyakran összekapcsolódva a legendás Szent Vanda alakjával.

Włodimierz Olszaniec a De claris mulieribus egy különleges példányával foglalkozik írásában. A krakkói Jagelló Könyvtárban ugyanis máig fennmaradt az az 1474/1475-ben kiadott kötet, amelyet Jan Długosz (Johannes Dlugossius) történetíró jegyzetelt meg és használt, amikor a harmadik revíziót hajtotta végre Annales seu cronicae incliti regni Poloniae című történeti munkáján. Olszaniec egy, a magyar történelem felől nézve is érdekes szempontból mutatja ki, hogy Długosz konkrétan be akart építeni valamit Boccacciónak a híres nőkről szóló életrajzgyűjteményéből saját krónikájába (143.). E betoldás pedig Nápolyi Johanna királynőnek, a magyar Anjou András herceg és nápolyi társuralkodó feleségének a jellemzése. Długosz egyrészről férjgyilkosnak mondja a királynőt, majd pár sorral lejjebb szó szerint idézi Boccacciót, aki pedig a legpozitívabb értelemben (és mindig a magyar Lajos király ellenében) nyilatkozott Johannáról. Mint Olszaniec tisztázza, az ellentmondás onnan ered, hogy a modern kritikai kiadás készítői Długosz kéziratának a margójára tett megjegyzéseit folytatólagosan beépítették a főszövegbe, ezzel létrehozva egymásnak ellentmondó szöveghelyeket, amelyeket Długosznak már nem volt ideje revideálni és véglegesíteni. A tanulmány mellékletében Olszaniec kilistázza azt a hetvennégy helyet, ahol a De claris mulieribus krakkói példányában megtalálhatók Długosztól származó figyelemfelhívó jelek (manicule). Ez a függelék a későbbiekben szolgálhatja a Długosz és a mű más olvasóinak olvasási stratégiáit elemző összehasonlítást is.

Jadwiga Miszalska írása bevallottan egy néhány évvel korábban kiadott vaskos kötet (Jadwiga Miszalska et al., Od Boccaccia do Eco. Włoska proza narracyjna w Polsce (od XVI do XXI wieku), Kraków, Collegium Columbinum, 2011) vonatkozó részeinek tanulságait foglalja össze arról, hogy hány és milyen (részleges vagy teljes) Decameron fordítás készült Lengyelországban a XVI–XX. században. A fordítások gyors listázása után Miszalska a Decameron II, 9 novellájára tér át, Barnabò és Zinevra történetére, amely a magyar széphistóriák közül a Vitéz Franciskóval mutat rokonságot. A novellát 1583 előtt egy ismeretlen szerző lefordította lengyelre, majd 1583-ban Bienasz Budny bevette saját Apophtegmata című gyűjteményébe. A lengyel szöveg legfontosabb változtatása, hogy bevezet egy szolgálólányt, akinek a segítségével Ambrogiuolo bejut Zinevra szobájába, hogy meglesse (156.). Ennek az a dramaturgiai jelentősége, hogy így a fordító a két női szereplőt, a cselédet és Zinevrát magát hibáztathatja, egyiket csalárdságáért, másikat pedig hiszékenységéért, hogy a férfi, Barnabò becsületén folt esett… Budny megváltoztatja a szereplők neveit is: az asszony Florentina lesz, a férjet Barnabò helyett Wincentynek hívják. Benyomásom szerint nem véletlenül Báthori István lengyel király uralkodásának nyolcadik évében emlegeti Budny a nőt, aki férfiruhában a török császárt szolgálja, Sekuran helyett Istwan néven.

Marta Wojtkowska-Maksymik „a lengyel Dante”-nak is nevezett Mikołaj Rej Figliki (kb. mókás, epigramma formában írt anekdoták vagy faceziák) című gyűjteményébe bekerült boccacció-i eredetű történetekről értekezik. A Figliki második kiadásában összesen kétszázharminchat epigramma közül csupán négy származik Boccacciótól: három (81., 125. és 172.) a Decameron hetedik napjának tréfái és átvágásai közül kerül ki, a negyedik (236. számú) pedig a nagyétkű Cluny-i apátot torkosságából kigyógyító rablólovagról szól. Wojtkowska-Maksymik az előbbi három történetre koncentrál elemzésében, mivel ezek asszonyoknak a férjeik rovására elkövetett „csínytevéseiről” szólnak. Megállapítása szerint a XVI. századi konzervatív lengyel kultúra szellemében ezek a nők inkább csak elrettentő példákként állítódnak az olvasók elé, Rej semmiképpen sem biztat az utánzásukra.

A kötetet végül Anna Gallewicz elemzése zárja, aki a Ghismonda-történet Beroaldo-féle latin fordításból készült anonim lengyel változatát vizsgálja. Ez a tanulmány már csak azért is számot tarthat a magyar olvasó érdeklődésére, mert ugyanabba a körbe tartozik, mint Enyedi György magyar fordítása. A két fordítás hasonló abban, hogy minimumra csökkenti a már Beroaldónál is csak halványan említett utalásokat, amelyek Tancredinek lánya iránt táplált túlzó, vérfertőző szeretetére engednek következtetni (175–176.). Amíg azonban Enyedi magyar fordításában Ghismonda az apa iránti „köteles szeretet” hangján szólal meg, addig a lengyel fordító Boccaccio szellemének megfelelően partnerként beszélteti Ghismondát és Tancredit (177.). A másik jelentős különbség, amelyet a két fordítás között látok, a lengyel feltűnő szemérmessége Enyedihez képest: a barlangjelenet vágyfokozó sorai kimaradnak az ő verziójából, és a beteljesülést is csupán három sor jelzi, a szerelmesek becézgető szavainak mellőzésével (175.).

A fent bemutatott kötet magán hordozza egy vegyes profilú konferenciakiadvány minden jegyét. Részben megismétel már máshol is olvasott tényeket (főképp a narratív stratégiákkal foglalkozó tanulmányokra igaz ez), nagyobb részben azonban olyan speciális témákra mutat rá, amelyekről a magyar olvasó még egyetemi tanulmányai során sem értesül (pl. drámai feldolgozások a Decameronból) vagy lengyel nyelvi kompetencia hiányában nem fér hozzá.

Különösen a kötet második felében olvasható tanulmányok érdekelhetik a magyar kutatást, amennyiben párhuzamok találhatók bennük a XV-XVI. századi magyar és lengyel kulturális élet jelenségeire nézvést, de akár új elemzési szempontok is meríthetők belőlük.

A szerző az MTA BTK irodalomtudományi Intézet
tudományos segédmunkatársa (Reneszánsz Osztály)

Summary

The volume Boccaccio e la nuova ars narrandi has particular interest for the Hungarian readership as it offers papers which shed light on parallelisms and similarities between the culture of two Central-European countries, Poland and Hungary, in the 15-16th centuries.

In autumn 2013, cooperating with three other organizations, the Institute of Classical Philology of the University of Warsaw organized a memorial conference for the 700th anniversary of Giovanni Boccaccio’s birth. This review reviews the proceedings of the two-day conference.

The proceedings contains sixteen unnumbered papers in Italian, written by American, Italian and Polish scholars from the fields of Italian and Neo-Latin literary history and history.

Judging by the volume’s title, Boccaccio e la nuova ars narrandi (Boccaccio and the New Ars Narrandi) one may expect that the papers will deal exclusively with the effects Boccaccio’s literary activities had on literary style and genres both in Italian and Latin. Fortunately, this is not the case, as most contributions also discuss questions about Boccaccio’s source texts, the reception of his works in Italy, and his influence on Polish culture. Below I discuss all the papers grouped according to their subjects.

Three papers, written by Krzysztof Żaboklicki, Paolo Rondinelli and Piotr Salwa, focus on the subject of Boccaccio’s narrative technology.

H. Wayne Storey’s and Gabriela Rogowska’s contributions shed light on Boccaccio’s usage of sources and transformation of his notes into refined writings.

The paper by Joanna Pietrzak-Thébault is an encyclopaedic summary of the printed fortune of Boccaccio’s works in 15-16th century Italy.

Luigi Lazzerini’s paper discusses the very interesting subject of Decameron‘s bowdlerization according to censorship regulation established by the post-Tridentinum Catholic Church. Lazzerini extensively quotes from the exchange of letters between of the main censor, Tommaso Manrique, and the Tuscan Vicenzio Borgini, whose task was to defend the literary style and values of Boccaccio’s Centonovelle against the Roman furor censuralis. All in all, the long process was a failure: although Decameron‘s bowdlerized versions were published at least three times in Italy, readers returned to the old prints of the work in order to enjoy Boccaccio’s style and jokes in their entirety.

Four papers (written by Andrea Piccardi, Anna Klimkiewicz, Maria Maślanka-Soro, and Pasquale Guaragnella) discuss Boccaccio’s probable, but in some cases almost invisible, influence on other Italian writers, such as Giambattista Basile or Leon Battista Alberti.

The last five contributions discuss different aspects of Boccaccio’s influence on Polish culture. Barbara Milewska-Waźbińska shows some cases where female figures of Boccaccio’s Genealogia deorum gentilium and De claris mulieribus appear in Neo-Latin literature composed by Polish persons. Włodimierz Olszaniec analyses a particular copy of Boccaccio’s De claris mulieribus printed in 1474/1475: the volume in question was used by Polish historian Jan Długosz (Johannes Dlugossius) when preparing the third redaction of his Annales seu cronicae incliti regni Poloniae. Jadwiga Miszalska’s paper repeats what was written about Boccaccio and Polish culture in a common volume edited by her some years before the conference: Jadwiga Miszalska et al., Od Boccaccia do Eco. Włoska proza narracyjna w Polsce (od XVI do XXI wieku), Kraków, Collegium Columbinum, 2011. Marta Wojtkowska-Maksymik examines the traces of Decameron in Mikołaj Rej’s collection of anecdotes entitled Figliki. Finally, Anna Gallewicz analyses the anonymous Polish translation of the Guiscardo and Ghismunda story, which was based on Beroaldo’s Latin version. This translation is of particular importance for Hungarian readers, as it has the same source text as György Enyedi’s translation of Decameron IV,1. Both the Polish and the Hungarian versions delete all the allusions to Tancredi’s impure love towards his daughter. As far as the interpretation of the sex-scenes of the Italian and Latin original are concerned, however, the Polish anonymous translator is more shy then his Hungarian colleague. For Enyedi, presenting the lovers together is a tool for moralizing about power of love and passion, while the Polish translator is morally concerned about giving examples of illicit behaviour to his readers.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?