F. Molnár Mónika írása

december 11th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Zrínyi dicsfényében: Várostromok és Közép-Európa Zrínyi Miklós (1620–1664) korában, szerk. Bujdosné Pap Györgyi, Fejér Ingrid, H. Szilasi Ágota, Eger, 2017 (Studia Agriensia, 34).

A cím és a megjelenés éve alapján az olvasó rögtön azt feltételezhetné a szóban forgó tanulmánykötetről, hogy a 2016-ban, az 1566-os szigetvári ostrom 450. évfordulója alkalmából megrendezésre került, Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566 Emlékév címet viselő, megemlékezés-sorozat egyik kiadványát tartja a kezében. S jóllehet az emlékév ilyen tekintetben is gazdag eredményeket hozott (összesen egy tucat különböző műfajú és formájú, de minden esetben Zrínyi Miklóshoz és az 1566-os esztendő eseményeihez kapcsolódó munka látott napvilágot), az itt bemutatásra kerülő könyv nem ehhez az eseménysorozathoz, hanem az immár több, mint harminc esztendeje az egri Vártörténeti Műhely által szervezett végvári konferenciák sorozatához kötődik. A sajnos nem túl találó és figyelemfelkeltő címet viselő munka a Dobó István Vármúzeumban 2014 októberében megrendezett azonos című konferencia előadásainak szerkesztett változatát tartalmazza. A kétévente megrendezésre kerülő egri végvártörténeti ülések a kora újkori magyar történelem kutatóinak rangos műhelyévé nőtték ki magukat, ahol történészeink az oszmánok ellen a 16–17. században kiépített magyar végvárrendszert vizsgálják, annak nem csupán magyarországi vonatkozásaira, hanem az azt alakító nemzetközi viszonyokra is tekintettel. A 2014-es mellett a 2016-ban megrendezett konferencia is Zrínyi Miklóst és korát helyezte a kutatások előterébe, ez utóbbi Mozgó frontvonalak: háború és diplomácia a várháborúk időszakában 1552‒1568 címmel.

A kötet tizenkét tanulmánya olyan alapvető kora újkori kérdéseket feszeget és helyez új megvilágításba, melyek több, a történetírásban korábban meggyökeresedett tételt írnak felül. Ilyen például Raimondo Montecuccoli 1661-es oszmánellenes hadjáratban nyújtott hadvezéri teljesítményének felülbírálata, mely szorosan kapcsolódik a Magyarországon „Zrínyi-Montecuccoli-vita” néven ismert polémiához. A kötetben ezzel a témakörrel kapcsolatban megállapítást nyer annak a legújabb kutatásokon alapuló nézetnek az igazolása, miszerint a Habsburg császári tábornagy és a horvát bán között ezen erdélyi hadjárat miatt messze nem volt olyan nézeteltérés/vita, mint azt a 19. századi magyar történetírás feltételezte. Az 1661-es oszmánellenes hadjárat azonban egy meglehetősen furcsa háború volt, mivel mindkét nagyhatalom (a Habsburg és az oszmán) a lehető legkisebb erőbefektetéssel szerette volna saját jelöltjét az Erdélyi Fejedelemség trónjára ültetni.

Az 1663–1664-es törökellenes hadjáratok és Montecuccoli politikai nézeteinek megítélése kapcsán is új eredmények láttak napvilágot. Ilyen például Jean-Louis Raduit de Souches császári táborszernagy 1664-es hadjáratának részletes leírása. Ezt az oszmán fősereg által átszakított Nyitra–Érsekújvár–Komárom–Győr végvárvonal megsegítésére indították, elsősorban Bécs (mely az oszmánok szemében régóta elfoglalandó helynek, az új „aranyalmának” számított) hatékonyabb védelme érdekében. Ennek a hadjáratnak a történetéről több tanulmány is napvilágot látott a kötetben; a hadjárat ismertetése mellett betekintést nyerhetünk a császári katonaság ellátási nehézségeibe is. A Koháry- és Wesselényi-családok levéltárából származó források vizsgálata a hadjárat mindennapi logisztikai kérdéseire világít rá, melyekből világosan kiderül, hogy a császári hadvezetés szinte teljesen felkészületlenül szállt hadba. Következésképp, a csapatok folyamatos pénz- és élelemhiányban szenvedtek, s e tény igencsak megnehezítette a katonai akciók sikeres folytatását.

Térjünk vissza egy gondolat erejéig a korábban heves érzelmeket is kiváltó Zrínyi–Montecuccoli-vitához. Hadtörténeti hátterének vizsgálata során egyértelművé vált, hogy a korábban elsődleges forrásként használt, egyértelműen propagandisztikus célokat szolgáló publicisztikai írások „nyílt demagógiája” nem állt összefüggésben a kor hadviselési gyakorlatával, melyet a diversió és a distractió stratégiája fémjelzett. Ennek a taktikának köszönhetően lehetett ugyanis az oszmán fölény ellenére kisebb, lokális sikereket elérni (mint amilyen például a már említett Souches-féle akció is volt), és döntő csatát vívni Szentgotthárdnál, mely küzdelem csupán a keresztény propaganda szemében volt mindent elsöprő győzelem, de amely csatának végül sikerült eltéríteni a nagyvezért eredeti tervétől. Ez a fajta erődemonstráció tette továbbá lehetővé a korábban az oszmán kormányzat ellenállása miatt minduntalan meghiúsuló, a status quon alapuló és a kortárs magyarokból heves ellenérzést kiváltó vasvári béke megkötését. Az oszmán források alapján áttekintést kapunk a török erők felépítéséről az 1663–1664-es években, melyek a kérdéses hadjáratban már nem csupán a helyi erőket, vagyis a beglerbégek, pasák magánhadseregeit vonták be, hanem magát a birodalmi hadsereget is, amely magját a portai alakulatok adták. A katonai sikerek mellett a törökök érzékeny veszteségeket is elszenvedtek, s emiatt a téli szállásra vonult seregben sok új pasával kellett betöltetni az üresen maradt pozíciókat, és ezzel együtt fontos változások történtek a vezérkarban is. Az 1664. évi szentgotthárdi csatát tekintve a török források alapján is jól látható, hogy – habár a veszteségeik nagyok voltak – a keresztény seregek nem a török főerőket győzték le, hanem annak csupán a Rábán átkelt részét, s a hadjárat folytatását nem ennek a csatának a kimenetele, hanem leginkább a törököknél is határozottan jelentkező élelmiszerhiány akadályozta meg.

Éppen ezért üdvözlendő, hogy a kötet a kora újkori táplálkozási szokásokat is vizsgálja. A vizsgálat ráadásul a történeti és régészeti források felhasználása mellett egy igen érdekes gyakorlati kísérlettel is párosult. A korabeli receptes könyvek alapján a sárospataki sütőházban elkészített ételek reális képet adnak a kora-újkori lehetőségekről, vagyis arról, mi kerülhetett az urak asztalára, és mi és főleg mennyi juthatott a katonaság élelmezésére, mely feladat, mint említettük, némely kritikusabb időszakban szinte megoldhatatlannak bizonyult.

Az élelmezés kérdéséhez is szorosan kapcsolódik az a tény, hogy a Zrínyi Miklós idejében zajló hadjáratok egyik legnagyobb nehézségét általánosságban a háborúra fordítható pénzösszeg enyhén szólva is korlátozott volta jelentette. Hiszen nem csupán Montecuccoli hangsúlyozta előszeretettel, hogy a háborúhoz három dolog kell: „Pénz, pénz és pénz”, de maga Zrínyi is többször kijelentette és le is írta a mondást, miszerint „Pecunia nervus belli.” A katonai sikerekre és nagyhatalmi státusra vágyó Habsburg Monarchia a 16. században és a 17. század első felében nem tartozott az Európa élvonalának számító spanyol, holland vagy svéd típusú államrend által reprezentált pénzügyi-katonai államok közé, nem volt egységes pénzügyigazgatása, nem volt képes állandó tömeghadsereget kiállítani, és bevételei is messze elmaradtak a korszak nagyhatalmaitól. A 17. század második felében azonban jelentős változtatásokat hajtottak végre a birodalom pénzügyi és katonai igazgatásában, melyek később, más tényezőkkel összefüggésben, végül sikerre vihették (igaz csak a század végére) az oszmánok kiűzését Magyarország területéről. Ebben fontos szerepet kaptak – jelentős elméleti hadászati munkássága mellett – Raimondo Montecuccoli Magyarországgal kapcsolatos politikai nézetei is, melyek többek közt a L’Ungheria nell’anno 1677 című munkájának elemzése során kerültek napvilágra. Montecuccoli ugyanis katonai tapasztalatai mellett tudományos alapossággal törekedett a magyar történelem, s elsősorban a magyar törvények megismerésére, hiszen amellett, hogy a bécsi udvarban nagy tekintélynek örvendett mint hadvezér, a Magyarországra vonatkozó kérdésekben is többször kikérték véleményét. Javaslatait, melyek mindig erőteljes protestáns-ellenességről tanúskodnak, azonban a Habsburg Monarchia vezetése kevésbé vette figyelembe az egyes konkrét döntéseket igénylő helyzeteknél, mint a realitásokat.

Zrínyi Miklós és testvére Péter mindeközben egyesült erővel szervezték a déli törökellenes határvédelmet, mellyel többek közt muraközi birtokaikat kívánták hatékonyan védelmezni. Idővel a Zrínyi-család tagjai örökjogon váltak felelőssé ezen határszakasz védelméért, mely feladatot az Udvari Haditanács támogatásával végezték, és így a fennálló két struktúra (a magánkatonaság és a királyi fenntartású erők) ezen a vidéken jelentősen összefonódott. Emellett a 17. században a vármegyék is nagyban hozzájárultak a végvárrendszer fenntartásához (ingyenmunkával, fuvarral, adószedéssel), mint azt Vas megye példáján láthatjuk. E megye jelentősen kötődik Zrínyi tevékenységéhez is, aki főispáni minőségében a megyegyűlések helyét a töröktől veszélyeztetett Egerszegről Körmendre tette át.

A törökellenes háborúk ezen időszakában, – elsősorban a belső problémák és az Oroszországgal és a kozákokkal folytatott ellenségeskedés miatt – a törökellenes harcban szintén érdekelt és iszlámellenességét harsányan hangsúlyozó Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság (a Rzeczpospolita) kimaradt a csatározásokból.

Összefoglalásul megállapíthatjuk, hogy a kötet számos új eredményt, nézőpontot hoz a Zrínyi korabeli eseményekről, éppen ezért sajnálatos, hogy a könyv szerkesztői nem végeztek elég alapos munkát: nagyon sok a hiba, elütés, egybeírás benne. Ha azonban ezektől eltekintünk, bátran betehetjük a tanulmánykötetet „Zrínyi-könyvtárunk” többi darabja mellé.

A szerző az MTA BTK Történettudományi Intézetének
tudományos munkatársa

Summary

The volume entitled Várostromok és Közép-Európa Zrínyi Miklós (16201664) korában (Fortress-sieges and Central Europe in the Age of Miklós Zrínyi (16201664) is based on the lectures of a conference held in Eger (Nortwestern Hungary) in October 2014. The conference was organized in the Dobó István Fortress Museum and is part of a series of conferences that has been going on for more than 30 years about the history of fortresses within the changing boundaries of Habsburg and Ottoman empires. This conference proceedings contains 12 studies on the events in the Hungarian territory in the age of Miklós Zrínyi (Nikola Zrinski), namely the second half of the 17th century. They introduce new historical sources, especially about the anti-Ottoman campain of 1661 and the events of the years 1663–1664, and they analize them from historical, logistic, provisioning, strategic etc. aspects, both from Central European and Turkish point of view. These studies are important because with their problem-centric approach the authors can rewrite some historical theses that survived in Hungary from the 19th century, such as the debate between the Ban of Croatia, Miklós Zrínyi, and imperial general Raimondo Montecuccoli. Overall the conference volume gives an overview of the changing approaches in literary scholarship about the time of the anti-Ottoman struggles in early modern history. Therefore, beside the volumes published thanks to the commemorial year of the death of Zrínyi (http://www.szigetvar-zrinyi1566.hu), we can put also the present book in our personal ”Zrinski Library”.

Tartalom

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?