Máté Ágnes könyvismertetője

december 8th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Boccaccio: A Critical Guide to the Complete Works, szerk. Victoria Kirkham, Michael Sherberg, Janet Levarie Smarr, Chicago, University of Chicago Press, 2013.

A Giovanni Boccaccio születésének 700. évfordulójára készült kötet a University of Chicago Press újabb enciklopédikus igényű vállalkozása. A könyv a 2009-ben publikált, Francesco Petrarca műveit tárgyaló „critical guide” után a toszkán nyelvű irodalom nagy hármasának legifjabb tagját mutatja be mint széles érdeklődési körű humanistát. 2021-ben esedékes a Boccaccio által is oly mélyen tisztelt Dante Alighieri halálának 700. évfordulója, így remélhetjük, hogy addigra a kiadó egy harmadik kötettel is jelentkezik, ezzel teljessé téve a firenzei „tre corone”-sorozatát.

Az alábbiakban részletes elemzés helyett az egymással összefüggő fejezetek bemutatására törekszem.

A bemutatott kötet tizenegy nagy részre osztva összesen huszonkilenc, folyamatosan számozott fejezetben foglalkozik Boccaccio életművével, tematikusan, illetve poétikai formák szerint csoportosítva az írásokat, részben időrendben haladva a Decamerontól Boccaccio végrendeletéig.

Ezt és a korábbi Petrarca „critical guide”-ot is szerkesztőként jegyző Victoria Kirkham életrajzi kronológiája (xiiii) után a másik szerkesztő, Janet Levarie Smarr ad személyes hangú képet Boccaccio bankári, írói és tisztségviselői tevékenységéről (Introduction: A Man of Many Turns [25]).

Rögtön ezután a kötet egyrészt letudja a kötelező kört, másrészt erős állásfoglalást tesz a tekintetben, hogyan értékelik a szerkesztők Boccacciónak az olasz irodalomban betöltött szerepét: az első fejezet címe The Vernacular Master. E fejezet két tanulmánya foglalkozik a Decameron felépítésével és jelentőségével (Ronald R. Martinez jegyzi), míg a Cambridge Companion to Boccacccio (The Cambridge Companion to Boccaccio, szerk. Guyda Armstrong, Rhiannon Daniels, Stephen J. Milner, Cambridge University Press, 2015. Ismertetése Máté Ágnestől: Helikon. Irodalomtudományi Szemle, 2016/4, 648–649.) c. kötetben is közreműködő Brian Richardson, aki ott a Boccaccio kiadások történetéről írt, ezúttal a Centonovelle szöveghagyományát tekinti át.

A második rész (The Autodidact) három tanulmánya közül kettő párhuzamba állítható a tizedik rész (Miscellaneis, Lyrics, Letters, Notebooks) két tanulmányával. Giuseppe Velli ír Boccaccio latin Carminájáról a harmadik tanulmányban, míg a huszonötödikben Roberto Fedi foglalkozik a Rime címen fennmaradt olasz nyelvű költeményekkel. Mindkét tanulmánynak fontos következtetése, hogy e „minores” költői alkotások esetében Boccaccio szinte egyáltalán nem törekedett tudatos kötetszerkesztésre, ami a Decameron patikamérlegen kimért arányait figyelembe véve elég meglepő (283). Jason Houston az ötödik fejezetben (A Portrait of a Young Humanist) elemzi Boccaccio első négy latin levelét, amelyekben szerzőnk ifjúkori arcképformálásáról olvashatunk, míg a huszonhatodik fejezetben Todd Boli világosít fel arról a tényről, hogy elképesztően kevés, mindössze 24 prózában írt levél maradt fenn tőle (Personality and Conflict, 283). Az ifjúkori arcformálásnak kuriózuma a második, nápolyi dialektusban írt levél, amelyben Boccaccio megteremti saját alteregóját Jannetta di Parisse (Párizsi János) néven (296). Ez az alteregó már csak azért is érdekes, mert kötődik Boccaccio saját legendájához, aki ifjúkorában egy megesett francia hercegnő, később csak egy polgárasszony törvényen kívüli fiának ábrázolta magát (ez azonban valószínűleg csak a szerzői self-fashioning része volt). Boli azokból a levelekből válogat, amelyek megmutatják, hogyan alakult Boccaccio és Petrarca viszonya közel négy évtizedes kapcsolatuk során. E barátság konfliktusai nem voltak elválaszthatók a két humanistának a patrónusokhoz fűződő viszonyától és az ezzel járó anyagi biztonságnak Petrarca, illetve a biztonság hiányának Boccaccio esetében.

A kötet harmadik részének (Classical Romances) egy-egy tanulmánya foglalkozik a Filostrato, a Filocolo és a Teseida delle nozze dEmilia történetével. Közülük a kötet harmadik szerkesztőjének, Michael Sherbergnek az írását emelném ki (The Girl outside the Window), mivel a Teseida kevés figyelmet kap az olasz szakos egyetemi oktatásban.

Ugyanezen okból figyelem illeti meg a negyedik (Allegorical Terza Rima) és ötödik rész (New Pastorals) összesen öt tanulmányát is, amelyek a hazánkban kevéssé tanulmányozott, Boccaccio mitológiai tudásának átfogó jellegét bemutató „kisebb művek”-et (Caccia di Diana, Amorosa visione, Commedia delle ninfe fiorentine-Ameto, Ninfale fiesolano) és a magyar szempontból Nagy Lajos király elleni kritikája miatt is érdekes Buccolicum carment tárgyazzák. Jonathan Usher írása (Mural Morality in Tableaux Vivants) az Amorosa visione szerkezeti összetettségét részben „az álmában álmodó (és talán azt is álmodó)” narrátori technika miatt egyenesen a francia Oulipo iskola tagjának, Georges Perecnek a munkáihoz hasonlítja (120).

A kötet hatodik része foglalkozik Boccaccio és a nők problémájával. Az Elegia di madonna Fiammetta című költeményt Annalise M. Brody elemzi a tizennegyedik fejezetben, mint az irodalomnak a Decameronban is főhelyen említett vigasztaló erejéről szóló történetet (An Experiment in the Healing Power of Literature). Letizia Panizza és Deanna Shemek tanulmányai a sokat fejtegetett „mizogün Boccaccio” kérdéskörét járják körül új szempontok alapján. Panizza Boccaccio Il corbaccio című művét retorikai mesterfogásként, inkább a szerelem, mint a nők elleni invektívaként értelmezi (bár a kettő egymástól Boccaccio világában nem választható el). Shemek pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy Boccaccio a De mulieribus claris nőéletrajzaival újra meghonosított egy műfajt, amelyben a klasszikus korban alkottak utoljára Európában (195), s a mű száznál több fennmaradt kézirata is igazolja a szerző érzékét az irodalmi divatok alakítása iránt.

A hetedik rész tanulmányai (Devotion to Dante and Petrarch) foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy miként teremtette meg Dante kultuszát egyrészről, és másrészről hogyan próbálta saját ízlésének megfelelően ábrázolni Petrarcát Boccaccio saját műveiben. Giuseppe Mazzotta elemzi Boccacciónak az akkor frissen költővé koronázott Petrarcáról írt életrajzát (A Life in Progress). Állításait érdemes lenne összevetni Petrarca Posteritati levelének új kiadásával (Laura Refe, I fragmenta dellepistola Ad Posteritatem di Francesco Petrarca, MESSINA, Centro Interdipartimentale di Studi Umanistici, 2014), hogy kiderüljön, mennyiben igaz a feltételezés, mely szerint Petrarca Boccaccio célirányos beállítását akarta korrigálni a maga írta autobiográfiával. Elsa Filosa és Robert Hollander tanulmányai a Trattatello in laude di Dante és az Esposizioni sopra la „Comedia” kapcsán együttesen mutatják meg Boccaccio sikeres kultuszteremtő képességét. Különösen Hollander részletes elemzése győz meg arról, milyen hatalmas energiát fektetett bele Boccaccio, hogy Dante Színjátékát szóról-szóra és az elemzés mind a négy szintjén vizsgálja, és bemutassa az őt a Santo Stefano in Badia templomban hallgató firenzeieknek (222), vagyis, hogy tulajdonképpen bibliai exegézist hajtson végre az egykor elűzött firenzei honfitárs szövegén.

A kötet nyolcadik (Historian and Humanist) részében helyet kapott tanulmányok Boccaccio enciklopédikus tudásának különböző megnyilvánulásaival foglalkoznak. Jon Solomon elemzésében (Gods, Greek, Poetry) a Geneologia deorum gentilium tulajdonképpen a költészet apológiája, a Boccaccio korában fellelhető összes mitológiai tudással alátámasztva. Simone Marchesi arra világít rá, hogy a De casibus illustrium valójában Boccaccio Fortuna-könyve, amely a virtus és a szerencse emberi életben betöltött szerepét vizsgálja. Alison Cornish tanulmánya (Vernacularization in Context) Boccacciónak egy szintén kevéssé ismert tevékenységébe, néhány klasszikus szerző (Valerius Maxmus, Livius és Ovidius) toszkánra fordításának műhelytitkaiba enged betekintést, kitérve a tévesen Boccacciónak tulajdonított fordításokra is. Cornish 2011-ben egy egész monográfiát írt a XIV. századi biblikus és klasszikus szövegek „illiterátusok” általi fordításairól (Alison Cornish, Vernacular Translation in Dante’s Italy: Illiterate Literature, New York, Cambridge University Press, 2011), ám az éppen Boccaccio és Petrarca nyomán, a humanisták által újonnan előállított szövegek (például Boccaccio novelláinak latin változatai) nem szent, tehát nemzeti nyelvekre való fordításának korabeli reflexiója még kevés figyelmet kapott a nemzetközi kutatásban.

A kilencedik rész (Geographical Explorations) tanulmányai két olyan műről szólnak, amelyek kuriózumnak számítanak nemcsak a szerző saját életművében, de a kortárs literátorok tevékenységét tekintve is. E sorok írójának például nem volt tudomása arról az ismertetett kötet elolvasása előtt, hogy Boccaccio De Canaria című munkája az antikvitás óta az első földrajzi leírása, „újrafelfedezése” volt a Kanári-szigeteknek, amelyet a Bardi bankházhoz eljuttatott genovai beszámolók alapján írt meg latinul 1341 után. A röviden csak De montibus címen említett földrajzi munka pedig a self-fashioningen túl (pédául az Arno egyetlen említésre érdemes tulajdonsága, hogy annak a partján született Dante, Petrarca és maga a szerző is, 278) azért különleges, mert az összegyűjtött adattömegnek Boccaccio nem ad allegorikus értelmezést: a földrajzi leírások pusztán természettudományos célokat szolgálnak. Ebben a tekintetben, mint Theodore J. Cachey Jr. felhívja rá a figyelmet, Petrarca és Boccaccio hozzáállása ismét csak különbözik, hiszen Petrarca számára a külső táj mindig az emberi belső, a psziché változó állapotának leírására szolgáló, önmagán túlmutató eszköz (277).

A tizedik rész utolsó tanulmányáról nem volt szó korábban, bár ismertetésemet azzal is kezdhettem volna, hiszen a teljes Boccaccio-életműhöz kapcsolódik. Claude Cazalé Bérard jegyzi a Boccaccio fennmaradt három jegyzetfüzetét (két zibaldoni és egy miscellanea) bemutató írást, amelyekben jegyzetek, levelek, egyes művek munkafázisai, és Boccaccio saját irodalmi kánonja, az általa legfontosabbnak tartott antik és középkori szerzők listája is megtalálható (313). Ezek a füzetek tartalmazzák például az ifjúkori Allegoria mitologica (ennek elemzését a bemutatott kötet negyedik tanulmányában Steven M. Grossvogel végzi el) című művéhez gyűjtött jegyzeteket, amelyeket még Nápolyban másolt össze (313).

A kötetet lezáró tizenegyedik rész (Epilogue) két tanulmánya Boccaccio személyiségének néhány vonására mutat rá. Victoria Kirkham Boccaccio saját és mások tulajdonában lévő kódexekbe készített illusztrációiról ad körképet, felhívva rá a figyelmet, hogy az egyes ábrák milyen módon értelmezik és kontextualizálják a szövegeket, esetenként hogyan utalnak más kódexekben található képekre. A tizenegy fekete-fehér reprodukción is látszik a műgond és a tudatosság – s esetenként az obszcén humor –, amely a művész Boccacciót jellemezte. Végezetül Michael Papio mutatja be az idős Boccaccio társadalmi státusát és családi viszonyait (testvére családja és egy szolgálólány a közvetlen háznépe) a humanista végrendeletének elemzésével. Boccaccio előrelátóan gondoskodott féltestvére gyermekeiről, külön rendelkezett az egész élete munkájával összeírt és -gyűjtött könyvtáráról és ingóságairól, s bár összességében szerénynek mondható anyagi körülmények között fejezte be életét, Firenze legfontosabb családjaiból kerültek ki végrendeletének végrehajtói, amely megbecsültségének egyértelmű jele.

A Boccaccio: A Critical Guide to the Complete Works hasznos kézikönyv; elsősorban a kevéssé ismert, Magyarországon még az egyetemi oktatásban is ritkán elemzett szövegek hagyományáról és jelentőségéről nyújt különösen hasznos tudnivalókat. Kiemelendők belőle a Dante-kultuszról szóló tanulmányok, és általában azok a gyakorlatilag minden fejezetben előforduló részek, amelyek a másik két firenzei költőóriás, Dante és Petrarca viszonyában világítják meg Giovanni Boccaccio életművét. Ami pedig nem volt e kötet tárgya, Boccaccio nemzetközi recepciója és máig tartó hatása, az részben megtalálható a Cambridge Companion to Boccaccio lapjain, részben pedig egy teljesen különálló kötetet is megérdemelne.

A bemutatott kötetnek átfogó, de további kutatási irányokat is felvillantó jellege miatt helyet kellene kapnia a hazai felsőoktatásban, akár angol nyelven, akár egy esetleges magyar fordításban.

Az ismertetett mű tartalomjegyzéke

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos segédmunkatársa (Reneszánsz Osztály)

Summary

The reviewed book was published for the 700th anniversary of Giovanni Bocaccio’s birth. It is the second volume of the promising “critical guide”-series by the University of Chicago Press, which was started in 2009 with a book dedicated to Francesco Petrarch’s works. The world will celebrate the 700th anniversary of Dante Alighieri’s death in 2021. The University of Chicago Press will hopefully complete its mini-series in 2021 by also dedicating a critical guide to the oldest member of the “tre corone” of Tuscan literary history.

Boccaccio: a Critical Guide … discusses all the works by Giovanni Boccaccio in a more or less chronological order from the Decameron to Boccaccio’s last will and testament. The book is divided into eleven parts containing altogether twenty-nine chapters.

As the book is available to international readership in English, instead of its thorough analysis, I would like to call attention to four of its main elements. The first element is about Boccaccio’s reputation in international scholarship. The other three elements are connected to issues which in my opinion are less known in Hungarian research.

Part I of the volume is entitled The Vernacular Master. This part fulfils a twofold task: on the one hand it honours Boccaccio as the author of Decameron. On the other hand, its title expresses what the volume’s editors think about Boccaccio’s position in Italian – and European – literary history. Thus, the editors seem to agree with the old stereotype which celebrates Giovanni Boccaccio as vernacular author of his main work, the Centonovelle while undermining his activity as a Latin humanist.

Despite the excellence of Part I, in my opinion, the most interesting chapters of the volume are those discussing Boccaccio’s “opera minora”. For instance, the chapters pertaining to Part II (The Autodidact) and Part X (Miscellaneis, Lyrics, Letters, Notebooks) are to be read parallel, as they deal with similar subjects. In Chapter Three Giuseppe Velli analyses Boccaccio’s Latin Carmina, while in Chapter Twenty-Five Roberto Fedi deals with Italian Rime by the Certaldese. An important conclusion of both chapters is that Boccaccio did not dedicate much attention to organizing his poems into an authorial collection, a book of poems or a canzoniere. This is surprising, if one considers the diligence with which Boccaccio composed his Decameron, a balanced and harmonious work almost to the extremes (283).

My personal favorites are the three chapters pertaining to Part VII (Devotion to Dante and Petrarch). These chapters, on the one hand, present an exhaustive panorama about Boccaccio’s activities as first cultor and devotee of Dante. On the other hand, they also draw attention to the fact how tireless Boccaccio was during his whole life in trying to convince Petrarch about Dante’s literary values (although with limited effect). These three chapters also contextualize Boccaccio’s ideas on the figure of an ideal writer.

Parts VIII (Historian and Humanist) and IX (Geographical Explorations) shed some new light on Boccaccio’s encyclopedic knowledge on history and geography, sharing a series of new information not regularly taught even during university training in Hungary. For instance, I was not aware of the fact that after antiquity it was Giovanni Boccaccio to write in Latin the first account of Canary Islands, De Canaria some times after 1341.

The volume Boccaccio: A Critical Guide to the Complete Works is altogether a very useful handbook. It not only summarizes the most important issues about Giovanni Boccaccio’s each and every work, but it also gives ideas for future research, e.g. philological uncertainties, doubtful sources used by the humanist, and similar issues. It is an indisputable advantage of the reviewed volume, that its authors regularly reflect on Boccaccio’s relationship with and considerations on the two other crowns of Trecento Tuscan literature. The only disadvantage of the handbook is due to its literary genre. Writing a critical guide, the volume’s authors could not dedicate much attention to the reception of Boccaccio’s works in Italy or in other languages and geographical areas. Some information about such questions as translations, editions worldwide of Boccaccio are available, for instance, in the Cambridge Companion to Boccaccio published in 2015 (The Cambridge Companion to Boccaccio, edited by Guyda Armstrong, Rhiannon Daniels and Stephen J. Milner, Cambridge University Press, 2015, 256. reviewed by Ágnes Máté in print in: Helikon-Irodalomtudományi Szemle 2016/4, 648-649.). Nevertheless, a future handbook or critical guide on Boccaccio’s reception in European and/or popular culture would be much appreciated in international scholarship.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?