Antal Alexandra recenziója

március 21st, 2017 § 0 comments

recenzió

Textológia – filológia – értelmezés: Klasszikus magyar irodalom, szerk. Czifra Mariann, Szilágyi Márton, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2014 (Csokonai Könyvtár: Bibliotheca Studiorum Litterarium, 55).

A Textológia – filológia – értelmezés: Klasszikus magyar irodalom című kötet az azonos című 2013. május 29–31-én megrendezett miskolci konferencia előadásain alapul, amelyet az MTA–DE Textológiai Kutatócsoportja (a Debreceni Egyetem, a Szegedi Egyetem és az ELTE klasszikus magyar irodalommal foglalkozó kutatói), a Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája, valamint az MTA I. Osztályának Textológiai Munkabizottsága szervezett egy konferenciasorozat harmadik, záró eseményeként. (2011 májusában Filológia és textológia a régi magyar irodalomban címmel rendezték meg az első, 2012 áprilisában pedig Filológiai és textológiai kérdések a 20. századi klasszikusok szövegkiadásaiban címmel a második konferenciát.) Az előadások és a tanulmányokká fejlesztett szövegek a 18–19. századi magyar irodalom (nemcsak magyar nyelvű) szövegkomplexumához kapcsolódnak. Kecskeméti Gábor előszava exponálja a „hazai filológiai és textológiai gondolkodás paradigmatikus megújulását” (11.), az új elvek szerint meghatározott textológiai gyakorlatot, a digitális platform nyújtotta szövegkezelési lehetőségeket és változásokat, amelyek a szöveggondozói munkálatok iránti megélénkülést hozták magukkal. Így ez a mostani vállalkozás sem csak a textológiai körkép teljessé tételét tűzte ki célul. A kötet a hazai helyzet felmérésén túl az új szemléleti elvek közvetítését egyaránt szolgálja, és mindeközben – ahogy Szilágyi Márton szövegében olvashatjuk – arra is rá akar világítani, hogy az erre a periódusra jellemző speciális jelenségek, amelyekkel textológiai problémaként csak itt találkozhatunk, ne sikkadhassanak el, foglalkozhasson vele az új filológiaelméleti szakirodalom, hiszen ez szerves részét képezi filológiai elméletünk és gyakorlatunk újrapozícionálásának.

A kötet írásait négy nagyobb fejezetbe sorolták (Teoretikus dilemmák a szerzői kritikai kiadásokban; Kollektív szövegforrások kiadásának kérdései; A nem szépirodalmi szövegek textológiai dilemmái; Textológia és értelmezés), bár ez a felosztás – véleményem szerint – nem feltétlenül lett volna szükségszerű. Egyrészt nem segítette elő jobban az eligazodást és kereshetőséget, mert e válogatás nélkül is tökéletesen követhető a szövegek sorrendje, másrészt helyenként inkább zavaró, hogy az egyes tanulmányok akár más csoportokban is helyet kaphatnának, így vagy egy rendszerezés nélküli, vagy talán egy más rendezőelv szerinti felosztás alkalmazása szerencsésebbnek bizonyult volna.

Mivel a megjelentetett húsz dolgozat egy problémaközpontú konferencia előadásain alapul, így főként esettanulmányokként funkcionálnak, ebből adódóan pedig – a kötet egészére nézve – kevéssé kínálkozik lehetőség az elméleti reflexiók általánosabb és intenzívebb kifejtésére. Az előszón és a két bevezető tanulmányon (Szilágyi Márton, Debreczeni Attila) kívül kimondottan teoretikus szöveg nincs a kötetben, de ennek ellenére nem támad jelentős hiányérzetünk, mert az egyes írásokra viszont az elméleti és gyakorlati részek összhangja jellemző.

A filológiai munkát jó ideig egy reflexióra képtelen szolgálatként határozták meg, a levéltári, szövegkiadói tevékenységet egy „magasabb szempontú irodalmi kutatásnak alárendelve”. (Bakos József, A filológia árnyékában, Szabolcsi Szemle, 1937/1–2, 39–57.) Dávidházi Péter írja egyik tanulmányában, hogy az 1980-as években sem volt ez még másképp, „ahol lényeges kérdésekről akarnak szót ejteni, a textológust nem kérdezik, […] mintha az érdemi munka ott kezdődnék, ahol ő befejezte.” (Dávidházi Péter, A hatalom szétosztása: (poszt)modernizáció a szövegkritikában, Helikon, 1989/3–4, 329.) A kilencvenes években azonban a beáramló és hatni kezdő új szövegkritikai elméletek már felhívták a figyelmet arra, hogy a filológus igenis interpretál, szinte társszerzővé válik a kiadások során. A kötetben Szilágyi Márton írása ad egy alaposabb áttekintést a filológia státuszára vonatkozó nézőpontokról és szemléletbeli módosulásokról, kontextualizálva ezzel a kiadvány egészét is.

A tanulmányokban meggyőzően kerül bemutatásra, hogy milyen komplex problémák merül(het)nek fel a szövegkiadói munkálatok során, és a filológusnak ezek kiküszöbölésére mennyire tudatos és felelősségteljes döntéseket kell meghoznia. Munkája során nem „csak” a szövegváltozatok között kell döntenie, emendálnia, vagy kijelölnie a magyarázatra szoruló szöveghelyeket; már az alapszövegek kiválasztása során szubsztanciális és komplex problémákat szükséges áthidalnia. Nem hagyhatja figyelmen kívül a szerző személyével összefüggő dilemmákat, a szerzői szándék (S. Varga Pál, Biró Annamária, Völgyesi Orsolya) és azonosíthatóság bizonytalanságait (Gábori Kovács József), vagy mű és műfajközpontú bonyodalmait sem (Labádi Gergely, Hajdu Péter, Steinmacher Kornélia, Csonki Árpád, Doncsecz Etelka), sőt, arra is találunk példát, hogy olykor akár a szövegkorpusz pontos körülhatárolása is alapvető nehézséget okozhat (Porkoláb Tibor). Ezeken túl, a szövegfeldolgozás nem mellőzheti az olvasásra és befogadásra való hatást (Orbán László, Hermann Zoltán), a szövegek fordításelméleti kérdéseit (Balogh Piroska), de nem hagyhatja reflektálatlanul a textusok írásmédiumonként való létmódját és a materialitásukból fakadó különbségeket sem (Bodrogi Ferenc Máté, Czifra Mariann, Granasztói Olga).

A filológiai munka megbecsülésének (vissza- vagy inkább) elnyerésére felsorakoztatott érvrendszerben valószínűleg az egyik leghangsúlyosabb elem a digitális szövegkiadások térnyerésének jelensége. Több szövegben is felmerül a korábban megoldhatatlannak tűnő – a még csak nyomtatott formában elgondolható kiadások determinált közegéből adódó – problémák mostanra már elektronikus úton való kivitelezése, a digitális tér által kínálkozó lehetőségek kiaknázása. Debreczeni Attila tanulmánya jelzi talán a legerőteljesebben, hogy „a papír és képernyő különneműsége” (26.) miatti szemléletváltás, a szövegkiadói gyakorlatnak átléptetése az elektronikus közegbe, milyen plusz kihívásokat állít a mai filológus elé. Saját maga, illetve egy kutató közösség – az MTA–DE Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport – által bejárt útnak a példáján mutatja be, hogy milyen „megoldást”, alternatívát és fogalomrendszert alakítottak ki az „új” mediális közegnek és az olvasástörténeti váltásnak megfelelően.

A kötet szerzői közül többen nyomatékosítják az elektronikus kiadás előnyeit, de egyikük sem teszi kizárólagossá azt a nyomtatottal szemben, inkább mindkét verzió szükségességét hangsúlyozzák. A digitális platform jól hasznosíthatónak bizonyul Kazinczy Ferenc műveinek kiadásánál (Bodrogi Ferenc Máté, Czifra Mariann, Granasztói Olga, Orbán László), Csokonai költői életművénél (Orosz Beáta), Mikszáth novelláinak hálózati újrakiadásánál (Hajdu Péter), a felvilágosodás kori episztolák digitalizálásánál (Labádi Gergely), Aranka György levelezésénél (Biró Annamária), vagy akár a kompilációs olvasás kapcsán Paullus Wallaszky historia litterariájánál (Bátori Anna).

A Textológiai Munkabizottság honlapjának Helyzetértékelés menüpontjában Kecskeméti Gábor idézi Benke Gábor egy 2003-as tanulmányát, amelyben a szerző az irodalomtudósok informatikai képzésének hiányosságait ismerteti, mely szerint „az informatikai »analfabétizmust« éppolyan alkalmatlansági tényezőnek kell tekintenünk, mint amilyen a »valódi« írástudatlanság lenne a bölcsészettudományi kutatásban”. (Benke Gábor, Informatikai alkalmazások az irodalomtudományi kutatásban: Módszertani és gyakorlati problémák, Literatura, 29(2003), 98–106.) Tíz évvel a Benke-tanulmány után elmondható, hogy sajnos az oktatási rendszer egészének átalakítása továbbra sem kedvez a digitális kompetenciák széleskörű terjesztésének, és az irodalomtudomány informatikai helyzetében beálló pozitív változások is kizárólag néhány sokoldalú és kiemelkedő teljesítményű kutatónak köszönhetőek, de a konferenciakötet egészét nézve jól kivehetőek az irodalomtudományban megfigyelhető szemléleti elmozdulások, és néhány dolgozatban már a digitális technika tudományos nézőpontokra gyakorolt hatásai is.

A konferenciakötet egyik érdekessége és talán újszerűsége, hogy az irodalomról való gondolkodásban egyre inkább megjelenni látszik a hálózattudomány szemléletmódja, ami már minden bizonnyal a digitális technika által formált szemléleti változások egyik következménye. Orbán László A szövegváltozatok öröme. Kapcsolatépítési stratégiák a Kazinczy-levelezésben c. tanulmányában hangsúlyozza, a „Kazinczy-levelezés hatalmas mennyisége teszi érthetővé, hogy a papíralapú kiadás a digitális technikák előtt miért volt képtelen áttekinteni és összevetni ezt a számos változatban létező hagyatékot.” (114.), és a szerző a szövegváltozatok hálózatba rendezésére érvényesíti a hálózatelemzés néhány fogalmát. Biró Annamária Aranka György: Titoknok és magánember. Szerepértelmezési problémák az Aranka-levelezésben c. dolgozatában többek között arra keresi a választ, hogy Aranka „hogyan volt képes egy korabeli jelentős kapcsolatháló központi ágensévé válni. (303.) Bátori Anna pedig Kompilációs olvasás. Hivatkozások és keresőeszközök Paullus Wallaszky historia litterariájában c. tanulmányában kifejti, hogy a „historia litterariákban közölt tudáselemeket érdemes egy nagyobb tudományos rendszerben működve elgondolni” és „bekapcsolni […] más lexikonok és tudományos munkák hálójába”. (286.) Mindhárom tanulmány jó példája annak, hogy a digitális technika hogyan módosítja, írja át a tudományról való gondolkodásmódot, a dinamikus felület alkalmazásával a dinamikusabb elgondolásoknak is teret engedve.

A kiadványban – a filológiai munka újrapozícionálásának érdekében – jól felsorakoztatott és érdekes, problémaorientált szövegeket olvashatunk, a kötet minden egyes tanulmánya hozzáteszi témaspecifikus érveit és bizonyítékait a korábbi szemlélet cáfolására. A textológiai, filológiai munka respektálása mellett azonban nem jelentéktelen érdeme még a konferenciakötetnek, hogy a magyarországi szövegkiadások helyzetéről is átfogó körképet ad, érzékelteti az irodalomtudományban lezajló újszerű elmozdulásokat, ami remélhetőleg további szakmai együttműködésekre, együttgondolkodásokra inspirálja a kutatóközösségeket.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet segédmunkatársa
(XIX. századi Osztály)

Summary

The volume entitled Textológia – filológia – értelmezés: Klasszikus magyar irodalom (Textology – philology – interpretation: Classical Hungarian literature) is based on the lectures of the conference entitled Textology – philology – interpretation: Hungarian literature in the 18th – 19th century, held in Miskolc between 29-31 May, 2013. The conference was organized by the MTA-DE Textological Research Group (researchers of classical Hungarian literature from the University of Debrecen, the University of Szeged and ELTE), the Doctoral School of Literary Studies at the University of Miskolc, and the Textological Research Group of MTA Department I.

The twenty studies published are based on the lectures of a problem-centric conference, functioning as case studies relating to the text complex of Hungary’s 18th-19th-century literature (and not only in the Hungarian language).

Besides demonstrating the textological-philological work, the conference volume gives an overview of the current state of text publishing in Hungary, and the changing approaches in literary scholarship.

The texts show what complex problems may arise during the process of publishing, what solutions are available, and in some of the studies we can see excellent examples of the opportunities offered by digital space and the ways they can be utilized.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?