Dorogi Ilona írása egy Köszem szultánáról szóló könyvről

február 7th, 2017 § 0 comments

könyvismertetés

Özlem Kumrular, Kösem Sultan: İktidar, hırs, entrika [Köszem szultána. Hatalom, becsvágy, intrika], İstanbul, Doğan Kitap, 2015, 329 p.

Törökországban számos publikáció látott napvilágot az oszmán történelem Köszem szultána néven ismert nőalakjáról, azzal egyidőben, hogy a televízióban sugározni kezdték a szultána életét feldolgozó filmsorozatot. Az ismeretterjesztő kötetek mellett megjelentek tudományos igényű közlemények is, amelyek egyike Özlem Kumrular történész, egyetemi tanár munkája. Ahogy azt a szerző bevezetőjéből megtudhatjuk, a szultána alakjának érdekességére Halil İnalcık, az egyik legelismertebb török történész hívta fel a figyelmét. (İnalcık 2016 nyarán, száz esztendős korában hunyt el).

A hanyatlás jelei az Oszmán Birodalomban a 16. század második felétől kezdtek megmutatkozni. Számos más ok mellett a hosszan elhúzódó háborúk (pl. az iráni hadjáratok és a tizenöt éves háború) is gazdasági nehézségekhez vezettek. Megtorpant az addig folyamatos területi terjeszkedés, és adóemelésekre volt szükség a fogyó bevételek pótlására. Ennek következtében egyre nagyobb társadalmi feszültségek jelentkeztek, amelyek aztán lázadásokhoz vezettek. Ehhez társult még számos természeti katasztrófa is: földrengések, árvizek, aszályok, pestisjárványok és hatalmas tűzvészek sújtották a birodalmat. A központi hatalom erejének gyengülése következtében a helyi vezetők egyre több visszaélést követtek el, terjedőben volt a korrupció, és egyre kevésbé alkalmas emberek kerültek vezetői pozíciókba. A szultánok, akik már katonáik körében is elvesztették tekintélyüket, nem voltak urai a helyzetnek.

Az oszmán történelemnek ehhez a korszakához kötődik a nők szultánátusa elnevezéssel illetett, mintegy száz évet átfogó időszak. A háremben élő, egymással rivalizáló szultánfeleségek, a haszeki szultánák, illetve a szultánok édesanyjai, a válide szultánák közül többen is nagy befolyásra tettek szert, és a hatalom ügyeibe is beleavatkoztak. Kezdő időpontként 1534-et jelölhetjük meg, amikor I. Szulejmán szultán felesége, Hürrem, az anyósa halálát követően átvette a hárem irányítását. A korszak végének pedig 1656-ot tekinthetjük, amikor Turhán Hatidzse szultána ‒ cselekedetével ez esetben jót téve az oszmán államnak ‒ kinevezte Köprülü Mehmed nagyvezírt, akinek vezetése alatt átmeneti konszolidáció vette kezdetét a birodalomban.

A korszak egyik legbefolyásosabb szultánája Köszem volt, aki a 17. század első felében közel ötven éven keresztül “vezetőként” tudott működni egy olyan társadalomban, amely nem szerette a női vezetőket. Élete során hat szultán került trónra, I. Musztafa rövid szünettel megszakítva kétszer is. Köszem I. Ahmednek a felesége, IV. Murádnak és I. Ibrahimnak az édesanyja, IV. Mehmednek pedig a nagyanyja volt. Így először haszeki szultánaként, később pedig ‒ kisebb szünet után ‒, a háremet irányító válide szultána cím viselőjeként élt haláláig. Gyermekei kiskorúsága idején nő létére többször is kormányzóként irányította az oszmán államot.

Köszem egy ortodox görög pap lányaként látta meg a napvilágot az égei-tengeri Kükládok szigetcsoporthoz tartozó Tínosz szigetén 1590-ben és 1651-ben, 61 éves korában hunyt el Isztambulban. Könyvében Özlem Kumrular e két évszám közötti időszakot mutatja be. Bár munkája célja Köszem szultána életrajzának megírása volt, az mégis sokkal inkább a 17. század első felének zavaros, válságba süllyedő időszakának összefoglalója lett, középpontban a szultánokkal, a szultáni palotával, a háremmel és Isztambullal.

A rövid bevezetőt leszámítva öt nagyobb fejezetre tagolódik a könyv. Az első rész elején a szerző Köszem származásával és az ezzel kapcsolatos különféle feltételezésekkel foglalkozik. Ezek értékelése után foglal állást a számára elfogadható verzió mellett. Mivel a szultána életének erről a szakaszáról vajmi keveset tudunk, a szerző Köszem alakjához szülőföldjének földrajzi környezetét és kultúráját bemutatva próbál közelebb kerülni. Mivel a szultána édesapja ortodox pap volt, valószínűsíthető, hogy a vallás fontos szerepet töltött be az életében, amit későbbi levelezése is alátámaszt. A különféle korabeli leírások alapján a legjellemzőbb tulajdonságai az okossága és az alapossága volt. Döntéseit leginkább az észérvek, s nem az érzelmei alapján hozta. Erős volt, szerette a hatalmat, de jó politikai érzékkel többnyire tudta, hogy meddig mehet el, és mikor kell visszakoznia. Nem volt különösebben művelt, de írni-olvasni, ha hibásan is, de tudott. Kumrular érdekes párhuzamba állítja a korabeli európai királyi udvarokban és a háremben élő hölgyek műveltségi szintjét. Sajnálkozva állapítja meg, hogy a török udvar jóval elmaradottabb volt e tekintetben. A korabeli Isztambult, a szultáni palotát és a háremet is megismerhetjük egy apró részleteket is bemutató, színes leírásból, melyet a szerző követjelentések és útleírások felhasználásával állított össze.

A könyv folytatásában a fejezetek a szultánok uralkodásának rendjében követik egymást. A második rész I. Ahmed (1603–1617), a harmadik I. Musztafa (1617–1618), (1622–1623) kétszeri és az ezek közé ékelődő II. Oszmán (1618–1622), a negyedik IV. Murád (1623–1640) és I. Ibrahim (1640–1648), végül pedig az ötödik IV. Mehmed (1648–1687) uralkodásának Köszem szultána haláláig terjedő részét öleli át. Mindegyik bemutatja az adott szultán életének fontosabb momentumait, jellemét, testi adottságait, kedvteléseit ‒ talán még részletesebben is, mint Köszem szultána esetében ‒, és megismerhetjük az időszak fontosabb történelmi eseményeit is.

Az I. Ahmed idejéről szóló fejezetben Kumrular közzétesz egy eddig ismeretlen hivatalos levelet, melyet kutatásai során a velencei levéltárban talált. Az oszmánok írták a velenceieknek IV. Murád trónra lépését követően. A levél jelentősége abban rejlik, hogy egy ebben szereplő mondat az egyetlen adat idáig arra, hogy I. Ahmed törvényesen is feleségül vette Köszemet. Miért is érdekes ez? Az oszmán uralkodók háremében élő ágyasok nem voltak szabad polgárai az oszmán államnak, rabszolgáknak tekintették őket. A szultánok jellemzően nem házasodtak velük. A fiúgyermeket szülő ágyasok ugyan felszabadultak a rabszolga státuszukból és elnyerték a haszeki szultána címet, amely egy magasabb pozíciót jelentett a háremen belül, de ez mégsem volt egyenértékű a muszlim jog szerinti házasságkötéssel. Ebben az időben ritkán fordult elő, hogy az uralkodó hivatalosan is feleségül vegyen egy háremhölgyet. Kumrular is megkérdőjelezi a levél igazságtartalmát, feltételezve, hogy azt esetleg a kiskorú IV. Murád helyett a kormányzó Köszem íratta, és így szépítette a valóságot, végül mégis elveti ennek lehetőségét, úgy gondolván, hogy a szultána egy ilyen hazugságot talán mégsem mert megkockáztatni, hiszen ha lelepleződik, az komoly diplomáciai botrányt okozhatott volna. Ugyanennek a levélnek van egy másik figyelemreméltó mondata is, amely szintén egy eddig ismeretlen információval szolgál. Eszerint Köszem szultánának volt egy Szelim és egy Orhán nevű fia is. Azoknak a fiúknak – Ibrahimnak és Kászimnak – a neve viszont nem szerepel itt, akiknek a létezéséről biztosan tudunk. Erhan Afyoncu történész szerint a levélben Ibrahim és Kászim másik neve szerepel. Ő is úgy gondolja, hogy a levelet Köszem diktálta, és a benne lévő néhány furcsaság a kezdő, diplomáciai nyelvezetet nem ismerő kormányzó szultána számlájára írandó. Ha ez így van, akkor viszont a Köszem törvényes feleség voltára vonatkozó kifejezés is nyugodtan megkérdőjelezhető. Kumrular a két fiút illetően is hajlik arra, hogy hitelt adjon a levélben leírtaknak. Márpedig meglehetősen valószínűtlennek tűnik, hogy a levél megírásának időpontjában Ibrahimon és Kászimon kívül volt még két fia Köszemnek. Ha végignézzük gyerekei születési évszámait, további két gyerek megszülése csak 1607-ben és az 1609–1611 közötti időszakban elképzelhető. A levélben viszont az 1612-ben született Murádnál fiatalabb gyerekekről van szó. Számomra ez így kizárja annak a lehetőségét, hogy Köszemnek lett volna még két fia IV. Murád trónra lépésekor. Afyoncu elképzelése jóval hihetőbbnek tűnik.

Tanulságos dolog tanulmányozni I. Ahmed gyermekeinek a listáját. Rögtön szemet szúr, hogy a lányok jóval tovább éltek, mint fiútestvéreik. Az Oszmán Birodalomban nem volt irigylésre méltó a szultán trónra esélyes örökösének lenni. Fátih Mehmed szultán idejétől kezdve törvény írta elő a trónra lépő szultán számára testvérei megöletését, hogy ezzel megakadályozza újabb trónkövetelők felbukkanását. A szultán megfelelő korú gyermekeit szandzsákokba küldték, hogy azok igazgatása során szerzett tapasztalataikkal készülhessenek fel az esetleges későbbi uralkodásra. I. Ahmed volt az első olyan szultán, aki nem végeztette ki testvérét. Ekkortól megváltoztatták a trónöröklés rendjét. A testvér is trónra léphetett, nemcsak a fiúgyermek, amennyiben idősebb volt a legidősebb fiúgyermeknél. A többi lehetséges örököst pedig nem ölték meg, hanem egy erre a célra fenntartott zárt helyen házi őrizetben tartották őket. Így a világtól elzárva, teljes bizonytalanságban várakoztak arra, hogy miként alakul majd további sorsuk. Nem csoda, ha nem maradt köztük lelkileg egészséges ember. Az új rendszer neve oszmánul kafes lett. A szó jelentése kalitka, ketrec. Gyermekei életének védelmében ennek a bevezetését Köszem szultána is támogatta.

Ahmed korán bekövetkezett halálát követően legidősebb fia, Murád trónra lépéséig Köszem a Régi Palotában élt. Bár volt még két uralkodójelölt a sorban a saját fia előtt, mégsem kellett túl sokáig várnia arra, hogy visszaköltözhessen a szultáni palotába. Musztafa, Ahmed testvére az éveken át tartó elzártságnak köszönhetően eddigre megbolondult, így három hónapig tartó uralkodást követően leváltották. Ezután Oszmán, I. Ahmed Mahfiruz szultánától született, legnagyobb fia került a trónra. Mielőtt elindult lengyelországi hadjáratára, a törvények ellenére legidősebb testvérét, Mehmedet kivégeztette. A sikertelen hadjárat következtében a katonaság körében zavargások támadtak, a szultán iránti tisztelet megszűnt. II. Oszmán a régi hagyományokkal szembe menve próbált új szabályokat bevezetni a válságos időszakban, ezzel sokak ellenszenvét kiérdemelte. Intézkedéseivel elérte, hogy ő lett az oszmán történelem első olyan padisahja, akit a lázadó janicsárok nemcsak eltávolítottak a trónról, de ezt követően ki is végeztek. Ebben persze valamelyest a fiai jövőjét biztosítani akaró Köszem szultána keze is benne volt. A bábként újra trónra kerülő elmeháborodott Musztafát alig több, mint egy éves uralkodás után, a helyzettel egyre elégedetlenebbé váló hittudósok és egyházi vezetők segítségével újból eltávolították a trónról.

Immáron szabaddá vált az út Köszem és fiai számára. IV. Murád uralkodását nagy várakozások előzték meg. Mivel trónra lépésekor még kiskorú volt, kilenc éven keresztül anyja kormányzott helyette, aki a fel-fellángoló lázadások leverésével próbált rendet tenni a birodalomban. Murád ténylegesen csak 1632–1633 táján vette át a hatalmat édesanyjától. Úgy tűnt, hogy végre olyan szultán került a trónra, aki megfelel az elvárásoknak, de idővel róla is kiderült, hogy egy részegeskedő, zsarnoki hajlamokkal rendelkező ember, aki sokakat kivégeztetett. Ibrahim kivételével – akit Köszem az elmeháborodottságára való hivatkozással meg tudott menteni – a többi testvérét is megölette a fennálló törvények ellenére. Hamarosan megbetegedett és váratlanul, fiatal korában elhunyt.

A szultána Ibrahim nevű fiának uralkodása ismét Köszem uralmát hozta el. A legkisebb fiú is komoly pszichés problémákkal küzdött. A pazarlóan költekező, kéjsóvár szultánt is a vele elégedetlen katonák végezték ki anyja hallgatólagos beleegyezésével.

A könyv utolsó fejezete az unoka, IV. Mehmed szultán uralkodásának Köszem haláláig tartó részét taglalja. A szultán édesanyja, Turhán Hatidzse szultána hamar komoly befolyásra tett szert a palotában, így természetesen szembekerült Köszem szultánával. Kettejük párharcából az előbbi került ki győztesen. Köszemet a szultáni palotában megfojtották. A gyilkosságról szóló korabeli leírások is olvashatók e fejezetben. Ezenkívül szó esik még Köszem vagyonáról és az utolsó éveiben erőteljesebben megnyilvánuló, talán bűnbánattól vezérelt jótékonysági tevékenységéről.

Az I. Ahmed után trónra lépő szultánok között nem volt egyetlen valóban jó uralkodó sem. IV. Murád az, aki kiemelkedett a többiek közül, bár zsarnoki természete sokat ront megítélésén. Köszemmel kapcsolatban mindenhol szóvá teszik a hatalom iránti vonzalmát, de az is lehet, hogy 1623 után, amikor igazán aktívvá vált a politikai életben, nem is nagyon tehetett mást, minthogy megpróbált helytállni fiai mellett, illetve helyett. A korábbi, férfiközpontú történetírás a nőket tette felelőssé a birodalom válságba jutásáért. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a birodalom kormányzójaként Köszem az, aki a legjobb vezetője volt a 17. század első felében az oszmán államnak.

Könyvének megírásakor igen nehéz feladatra vállalkozott a szerző. A kor levéltári forrásaiban kevés a nőkkel kapcsolatos információ. A szerző a munkája során kisebb részben a spanyolországi Simancas levéltárából, a Velencei Állami Levéltárból és két isztambuli levéltárból összegyűjtött iratokat használt fel. Alaposan megvizsgálta Köszem szultána saját kézzel írott leveleit is. Ugyanakkor az információk legtöbbjét a korabeli követjelentések, útleírások, krónikák szövegéből gyűjtötte össze. A török történeti munkák zömével ellentétben inkább külföldi irodalmat használt, és a könyv számos pontján megkísérelte párhuzamba állítani a korabeli oszmán és európai viszonyokat. Ez a 17. század első feléről szóló áttekintés nem annyira eseménytörténeti leírás, sokkal inkább egy sokszínű korrajz, amelyben Kumrular törekedett a benne szereplő alakok minél alaposabb jellemábrázolására is. Ugyan túl sok újat nem tudunk meg Köszem szultánáról, mégis egy újszerű, érdekes munka.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet
tudományos segédmunkatársa (Turkológiai Szakcsoport)

Summary

In her book Kösem Sultan. Power, passion, conspiracy the Turkish historian Özlem Kumrular writes about the life of Kösem Sultan, one of the most powerful, ambitious and intelligent women in Ottoman history. She lived in the first half of the 17th century, in the period of the so-called “Sultanate of Women”, which was a chaotic, troublesome era after the golden age of the Ottoman Empire. She saw the reign of six Ottoman sultans, Ahmed I, Mustafa I, Osman II, Murad IV, Ibrahim I, and Mehmed IV. Kumrular has compiled an interesting overview about the lives of these sultans, with many colourful details mainly related to their personality and the life of the Harem, Topkapı Palace and Istanbul. We can find comparisons between European and Ottoman cultures in the book. In her work the author used archival documents, many published sources – such as the descriptions of travelers, chronicles, reports of diplomats – and historical literature in several different languages.

 

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?