Csonki Árpád recenziója Milbacher Róbert új könyvéről

május 25th, 2016 § 0 comments

recenzió

Milbacher Róbert, Bábel Agoráján: Esszék, tanulmányok a nemzeti irodalomról, Pécs, Pro Pannonia, 2015.

Recenziómmal egy régi adósságot törlesztek, ugyanis pár éve Milbacher Róbert Arany-könyvéről készültem kritikát írni, de részben rajtam kívül álló okok miatt ezzel nem készültem el (Milbacher Róbert, Arany János és az emlékezet balzsama: Az Arany-hagyomány a magyar kulturális emlékezetben, Budapest, Ráció Kiadó, 2009; l. Török Zsuzsa recenzióját a régi rec.itin.). A korábbi könyvvel kapcsolatos meg nem írt észrevételeim megszorításokkal erre a könyvre is vonatkoztathatók, így talán megbocsátható e késlekedés. Milbacher metodológiailag, célkitűzéseiben és szóhasználatában egyaránt a korábbi kötetében kitaposott ösvényen halad tovább: a magyar irodalom kanonikus műveit igyekszik a megszokottól eltérő megvilágításban bemutatni, mindezt pedig új kontextusok hozzárendelésével, illetve a művek kontextuális és biografikus újraallegorizálásával próbálja elérni.

Milbacher Róbert tehát arra tesz kísérletet, hogy a magyar irodalmi kánon szentnek tekintett (I. rész) vagy legalábbis kitüntetett (II–IV. rész) műveit értelmezze új szempontok szerint. Az első nagyobb egység a nemzeti identitásformálás kanonikus szövegeit (Hymnus, Szózat, Nemzeti dal, Nem tudhatom…) és e szövegek nemzetértelmezését veszi górcső alá, és mutat rá arra, hogy a retrospektív szemszögből az egész nemzetet reprezentálni hivatott szövegek, bár más és más módon, de meg is osztják a nemzetet. A kötet második és harmadik egysége egy-egy életmű sarkalatos pontjait értelmezi újra. Ez a Vörösmarty-fejezetek esetében inkább bizonyos művek újrakontextualizálását jelenti, míg Petőfi esetében a költői imázsalkotás néhány kérdését (eredetiség, nemzeti hovatartozás etc.) vizsgálja felül. Az utolsó rész a 19. század második felének magyar irodalmából két fontos regényíró (Mikszáth és Asbóth) műveit elemzi. Milbacher itt arra kíváncsi, hogy e regények milyen módon írják le és teszik problematikussá az általuk megjelenített valóságot. Recenziómban nem térek ki az összes fejezetre részletesen, inkább a számomra leginspirálóbbnak tűnő kérdéseket járom körül, vagyis elsősorban a Vörösmarty-életművet érintő fejezeteknek szentelek nagyobb figyelmet.

A könyv egyik legizgalmasabb része az Előszó filológiai kérdéseit taglaló, és egy lehetséges értelmezését nyújtó két fejezet. Saját előítéleteimet felvállalandó el kell mondanom, hogy köszönhetően a könyvben is idézett Martinkó András-tanulmánynak (Martinkó András, Vörösmarty Mihály: Előszó = Miért szép? – A magyar líra Csokonaitól Petőfiig, Budapest, Gondolat, 1975, 349–366.), soha sem voltam képes a verset valamihez írt előszóként olvasni (bár Martinkó szintén a Három rege mellett áll ki, de önállóan értelmezi a művet). Ennek ellenére mégsem zárkózom el teljesen attól az érdekes filológiai feladattól, amely a szöveg megtalálását tűzi ki céljául. Ugyanis Vörösmarty klasszikus műfaji neveltetéséből következhetne, hogy a költőnek efféle szabályszegés eszébe sem juthatott. (109.) Viszont ezzel összhangban, de egyben tovább gondolva ezt a feltételezést, mindig is úgy láttam, hogy Vörösmarty irodalmi munkásságának egyik meghatározó vonása, hogy valóban a klasszikus műfajelméletre támaszkodik, ám e merev keretet mindig szét is feszíti.

Milbacher meggyőzően számolja föl azt az ingatag filológiai alapra épülő, Waldapfel Józseftől származó elképzelést, miszerint a mű a Három rege előszavaként íródott volna 1850–1851 környékén. Amellett érvel, hogy erre semmilyen bizonyítékunk nincs, ellenben vannak olyan nyomok, melyek arra engednek következtetni, hogy a vers a nyéki ház felújítása idején, 1853–1854 környékén születhetett. Ezek a bizonyítékok sem sziklaszilárdak, a szerző maga is csak alternatív, a korábbi koncepciónál valószínűbb elképzelésként mutatja be azokat. Amikor viszont az új datálásból levont következtetéseit továbbgondolja, már kissé ingoványosabb talajra téved. A verset a Lear király fordításával, illetve a sok szempontból hasonlónak tekinthető Vén cigánnyal rokonítja. Az említett szövegek között valóban vannak motivikus hasonlóságok. Viszont korábban a Három regével és a Szent emberrel való rokonítást megkérdőjelezve éppen ő mutatott rá az efféle kísérletek veszélyeire: „vagyis talán csak annyi bizonyos mindezekből, hogy ugyanaz a szerző írta mindhármat, ezzel meg eddig is tisztában voltunk.” (112.) A pusztán a nyelvi hasonlóságokon alapuló hasonlítási kísérletek mindenképpen csak gondolatkísérletek maradnak, amíg megfelelő filológiai bizonyítékokat nem találunk a kérdés tisztázására. Maradhatnak továbbá kételyeink Milbacher azon végkövetkeztetésével kapcsolatban is, miszerint az Előszó a felújított Nemzeti Színházban 1855-ben bemutatott Az áldozat című dráma elé íródott volna. Emellett két érvet hoz a szerző: 1. a két mű azonos verselése (drámai jambus); 2. az Előszóban említett „szétszaggatott népeknek átkai” „az emberiség háborús pusztulásának egyetemessé bővített látomását idézi föl”, és Vörösmarty ezen versével tiltakozott mindenféle háború ellen. (117.) Vagyis a mű kezdősora az épp bemutatása előtt álló műre vonatkozna: a vers szembeállítja Az áldozat megírásának békés és boldog korszakát a szabadságharccal, illetve az általánosan értett háborúval. Bár a szakirodalom a szöveg keresésekor a verselés egyezésére általában nagy hangsúlyt fektet, mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy egy mű verses előszavának és magának a műnek bármilyen metrikus viszonyban kellene állnia. Másrészt erősen kérdéses az is, hogy a Vörösmarty-vers leírása valóban egy háborúra utal-e, vagy inkább egy minden népet elpusztító katasztrófára. Persze – még egyszer hangsúlyozom – Milbacher maga is tisztában van vele, hogy következtetései ingatag talajon állnak, hiszen a két szöveget szerinte is csak nagyon vékony szálak kötik össze.

Milbacher a következő fejezetben két irányból próbálja meg újrakontextualizálni Vörösmarty versét. Egyrészt Széchenyi István A’ Kelet népe című írása lesz a vers intertextusa. Vagyis a vers feladata az, hogy Széchényit A’ Kelet népében szereplő jóslatok megvalósulása utáni önvád alól úgy mentse föl, hogy a Széchenyi-mű képeit fölhasználva újra is értelmezi ezeket a jóslatokat. A másik erre támaszkodó értelmezési irány szerint a vers úgy teszi ezt, hogy leszámol a történelem keresztény teleologikus értelmezésével, helyette pedig az antik világkorszak-elméletre támaszkodva egy körkörös, a mindenféle célelvűséget nélkülöző, (forgandó) vak szerencse hatalma alá rendeli az emberi történelem folyását. A vers apokaliptikus képei az istengenerációk közötti harcot idézik ebben az értelmezői keretben.

Bár Milbacher tisztában van mindkét, egymásra támaszkodó értelmezési irányának gyenge pontjaival, mégis végigviszi azokat. Ez az eljárás tendenciózusnak mondható nála, vagyis soha nem elégszik meg azzal, hogy a kanonizált szövegekhez lufiként hozzákötött értelmezéseket kipukkassza, hanem egyben mindig új értelmezésekkel igyekszik azokat helyettesíteni. Ezek a lufik azonban – és metaforám itt képzavarrá válik – nem pukkaszthatók ki egykönnyen, amennyiben az adott mű recepcióján jó ideje „élősködnek” (ez már Milbacher kedvelt metaforája). Az eljárás bármennyire szimpatikus és izgalmas, mégis megvannak a maga veszélyei, ahogy maga Milbacher is elismeri: „Persze nem nagyon lehet bizonyítani a Széchenyi-mű közvetlen hatását, vagyis elképzelhető, hogy véletlen egyezésről van szó, azaz egy korabeli retorikai, stilisztikai toposznak az eltérő alkalmazásával szembesülhetünk, és ez eredményezi a hasonlóságot.” (124.) Közvetve ezt erősíti Milbacher azon feltételezése is, miszerint Vörösmarty Széchenyi látomásairól többszörös áttétellel Deák Ferenctől értesülhetett. Azt a kérdést megválaszolatlanul hagyja, hogy Vörösmarty pontosan miről is értesült, ha értesült egyáltalán.

A vers értelmezése, amely Vörösmarty történelemszemléletének eltolódására hívja föl a figyelmet, a filológiai kételyek ellenére önállóan is megállja a helyét. Igaz ez annak ellenére, hogy erről az elemzésről is elmondható, amit Milbacher filológiai javaslatával kapcsolatban már említettem: a szerző egy új, bár nem előzmények nélküli értelmezés segítségével igyekszik leváltani a korábbi értelmezéseket. Így válik nála a vers az egymást váltó világévszakok és a titánok lázadásának allegóriájává. A megőszült Föld Gaiával, míg a boldogtalan fiak a lázadó, de elbukó titánokkal válnak azonosíthatóvá. Viszont az már kétséges számomra, hogy valóban a keresztény történelemszemlélet teljes kiiktatásáról van-e szó, vagy inkább a két történelemszemlélet szintéziséről. A bekövetkező apokalipszis ábrázolása sokkal inkább hasonlít egy katasztrófa allegorikus leírására, mint az istengenerációk közötti háborúra. Vagyis én úgy fordítanék egyet az elemzésen, hogy az antik mitológia megidézése teszi leírhatóvá a leírhatatlant egy körkörös történelemfilozófiai keretben, de a szereplők és szüzsék konkrét megfeleltetése másodlagos kérdéssé válik. Nemcsak az kérdéses, hogy a következő világkorszakban milyen helye lesz az emberiségnek, hanem az is, hogy ez a világkorszak vajon valóban egy újabb ciklus kezdete-e. Milbacher ugyanis azt feltételezi, hogy Gaia fölszerelkezése a női attribútumokkal újra nemzőképessé teszi a földet, ebből pedig egyenesen következik az újabb lázadó fiak megszületése. Ezzel szemben én Martinkó Andrással értek egyet, aki szerint az újra tavaszi ruhába öltöző és póthajat vevő Föld nem az anya, hanem a szajha női szerepének feleltethető meg (Martinkó, i. m., 365.). Ez pedig inkább egy meddő korszak felé vezet, amiben már Gaia nem fog lázadó fiakat szülni.

A második Előszó-fejezet Prométheusz-értelmezése talány számomra. Bár kapcsolódik a megidézett mitológiai szüzséhez, a versben mégsincs semmiféle utalás rá. Milbacher elgondolásában Prométheusz Széchenyi maga lenne, aki munkára serkentette az országot, hogy kiemelje tespedéséből, de ennek következményeként pusztulásba is taszította azt. Az érvelés, mivel sehogy sem kapcsolódik a vershez, igencsak tautologikusnak mondható, annak ellenére, hogy érteni vélem a szerepeltetését. A Prométheusz–Széchenyi párhuzam ugyanis a Vén cigány és az Előszó közötti kapcsolatot próbálja támogatni. A Vén cigány a lázadás hiábavalóságát viszi színre a romantika két legfontosabb lázadó motívumával: Prométheusszal és az Elveszett Paradicsom bukott angyalainak segítségével. A vers tanulsága a lázadás fölöslegességének, a Sors kínálta végzet elkerülhetetlenségének állításával még inkább hasonlatossá teszi a költeményt az Előszóhoz. Milbacher ezt a Világos utáni számvetéssel hozza összefüggésbe, amihez hozzátehetjük még azt, hogy Vörösmartyt a valós történelmi helyzeten túl korábban is izgatta a szabad akarat, a Sors és ezeknek a keresztény világ rendjében elfoglalt szerepe. Elég itt például a Zalán futásának és A’ Délszigetnek hasonló képeire és problémafölvetéseire gondolni.

A könyv Petőfi-fejezeteinek nagy erénye, hogy minden esetben igyekszik fölhívni arra a figyelmet, hogy mind a szakirodalom, mind Petőfi igyekezete dacára az irodalmi alkotás sosem létezhet mindenféle kontextus vagy előzmény nélkül. Sőt a „legkülönfélébb, zsenialitáshoz kötődő képzetek […] közti válogatás és azok váltogatása már önmagában is arra a szükségszerű kulturális beágyazottságra utal, amely pedig ellentétben áll az egyediség és összehasonlíthatatlanság mitologémájával” (180.), mint azt például a Nemzeti dalt tárgyaló fejezet is kifejti. Milbacher a Nemzeti dalt néphimnuszként értelmezi, olyan néphimnuszként, amely Kölcsey Hymnusának és Vörösmarty Szózatának magyarságképét értelmezi át. Míg Kölcsey műve Milbacher elgondolásában a nemzetet elsősorban felekezetileg, reformátusként határozza meg, addig Vörösmartyé a Berzsenyi-féle nemesi költészet hagyományának átértelmezésével és részleges lebontásával hoz létre nemzeti közösséget. Petőfi pedig erre az értelmezésre támaszkodva átértelmezi a nemzethez tartozás kritériumát, a nemesi önmeghatározás szótárának fölhasználásával a köznépet teszi meg nemzetalkotó elemmé. Bár az elemzés meggyőzőnek látszik, két pontja mindenképp további kutatást igényelne. Egyrészt Milbacher csak egy kortárs emlékezőt hoz példaként az értelmezés alátámasztására. Megérne egy alaposabb recepciótörténeti elemzést, hogy hányan olvasták így a korban a verset, illetve akik nem így tettek, hogyan értelmezték a szerző által kiemelt ambiguitásokat. Másrészt lehetséges, ahogy azt Milbacher is említi, hogy a korban a nemesi szótár efféle köznépi használatát integráló és nem szegregáló aktusként élték meg a kortárs olvasók. Természetesen nem elképzelhetetlen az, amit a szerző sejtet, hogy ezek az értelmezések a mű félreolvasásán alapulnak, ám az általa példaként hozott Arany János egy elég sajátos műfaji meghatározással, a népi eposz megteremtésével kapcsolatban érvel a nép ősisége mellett.

Petőfi előzmény nélküliségével kapcsolatban Milbacher Róbert másik fontos megállapítása a János vitézre vonatkozik. Azt elemezve mutatja be a Petőfi pályakezdésével kapcsolatos tételét, mely szerint Petőfi Vörösmartyhoz mint „erős költőhöz” mérte magát, és Vörösmarty költői életművét próbálta úgy a saját képére formálni, hogy a mintaképet el is törölje, és magát mint az irodalom előzmények nélküli újraalapítóját pozicionálja. Ezt a korban mainstreamnek számító népköltészet segítségével tehette meg, vagyis például a János vitézzel „Petőfi a romántos eposz műfaját a népi közegbe transzponálta, amivel részben a felismerhetetlenségig át is alakította, jobban mondva a maga képére formálta.” (195.) Bár meggyőző a János vitéz népies eposzként vagy népies közegben játszódó eposzként való olvasata, a romántos eposz mint műfaji megjelölés fogalmi zavarhoz vezet. Bitnicz Lajos (Bitnicz Lajos, Magyar nyelvtudomány. Második rész. Az irásbelielőadástermészetéről, Pesten, Trettner-Károlyi nyomtatása, 1837, 227.) az én olvasatomban nem új és régi, romantikus és antik oppozíciójaként érti a megkülönböztetést, hanem sokkal inkább egyfajta témaválasztási, mitológiakezelési kérdésként. Vagyis, ha jól értem, a romántos eposz körébe nem csak a romantikus eposzok (bármik is legyenek azok), hanem a lovagepika (pl. az Orlando furioso) is beférne. Érdemes lenne tisztázni a fogalom hatókörét és pontos jelentését, és bővebben kifejteni, hogy a romántos/románcos eposzokhoz képest miben áll a János vitéz újdonsága a szintén meseszerű Tündérvölgyhöz képest.

Milbacher könyvének Mikszáth-fejezetei – az eddigiek alapján nem meglepő módon – a recepció különböző értelmezési hagyományait bontják le. Az első fejezet szerint Mikszáth Jókai Mór örököse, vagyis elődjétől örökli a nagy mesemondó címet. Ez a felfogás pedig a recepciót is jó ideig meghatározta. Móricz Zsigmond értelmezésében Mikszáth elsősorban a magyar élet meglátója, a társadalmi visszásságok (például a dzsentrilét) ostorozója. Ebben az értelmezői hagyományban rendszerint Mikszáth realizmusát emelik ki. A szerző végül egy harmadik értelmezői hagyomány mellett teszi le a garast, vagyis értelmezésében – amely megfelel az utóbbi évtizedek Mikszáth-értelmezéseinek – a Mikszáth-oeuvre központi témája az egymással ellentétes valóságtapasztalatok versengése lenne. (Ennek a megközelítésnek a cinikus Mikszáth a hőse.) Noha mindig kiemelkedik a többi közül egy, a regény világában uralkodónak tekinthető valóságtapasztalat (ha jól értem, erre használja Milbacher a „valóságrezsim” kifejezést), az viszont a saját világán belül sem törhet kizárólagosságra. Egyfelől még uralkodása idején is vannak olyan valóságtapasztalatok, melyek szintén alkalmasak egy feltételezett valóság helyes értelmezésére (erre jó példa a Szent Péter esernyője), másfelől a „valóságrezsimek” időbeli hatóköre mindenképpen korlátozott, paradigmaszerűen váltják egymást. Milbacher Mikszáth-értelmezése meggyőző, és utat nyit új irányoknak (például a Jókai–Mikszáth, Mikszáth–Móricz recepciókutatás egy új paradigmájának). Annyit azért megjegyeznék, hogy a két fejezet mondanivalója sokban fedi egymást: mindkettőnek tétje a recepció két korábbi Mikszáth-olvasatának (mesemondó, realista) bemutatása és dekonstrukciója. Ezt a két elemzést szerencsésebb lett volna egybeszerkeszteni, és kiegészíteni a Noszty-fiú esete Tóth Marival allegorikus értelmezésével. Bár a szerző állítja, hogy „nagyon nem vagyok híve az effajta allegorizáló olvasatoknak”, de gondolatmenetének újdonsága épp abban rejlik, hogy Tóth Mihályt Jókai-hősként értelmezi. Tóth Mihály a regény morális világán kívül álló tiszta szerepelő, épp emiatt lesz képes arra, hogy elítélhesse Nosztyt.

Milbacher Róbert általam régóta várt könyve összességében rengeteg új szempontot nyújt a magyar irodalom kanonikus szövegeinek újragondolásához. Az Emlékezet balzsamához hasonlóan sok vitatható megállapítást tartalmaz, de legnagyobb vonzereje számomra pont abban áll, hogy ha néhány megállapítása néha nem is győz meg teljesen, de mindig további gondolkodásra ösztönöz.

A szerző az MTA BTK
Irodalomtudományi Intézet segédmunkatársa

Summary

On Babel’s Agora: Essays, studies about the National Literature contains Róbert Milbacher’s collected writings about 19th century Hungarian literature. The book’s main goal is to reconsider interpretations of Hungarian literature’s canonized or even sacred texts. Some of these texts aren’t just the most important writings of Hungarian literature, but they also demonstrate conditions of nationality. According to Róbert Milbacher, literary history’s former interpretations of the reviewed texts are founded on questionable philological grounds. Therefore, the main goal of the book is to deliver new, philologically accurate context to the poems and novels. Besides contextualization, Milbacher also delivers new interpretations of the canonized texts. In my review I concentrate on the chapter on Vörösmarty’s poems, but I also deal with the chapters about Sándor Petőfi and Kálmán Mikszáth. In the second part of his book, Milbacher tries to find a context to the poem Előszó. On the one hand, Milbacher claims that the poem is not the prologue of Három rege, as its reception has claimed in the past hundred years, but that of Áldozat. On the other hand, he gives a new, independent interpretation of the poem. According to Milbacher, the poem demonstrates a reckoning with the Christian teleological historical view and replaces it with an antique historical view, which is based on the wheel of fortune. In his third chapter Milbacher exhibits new approaches to Petőfi’s career and poetry. Milbacher proves that Petőfi’s poetry is deeply rooted in the Hungarian poetic tradition and reflects on his predecessors’ oeuvre, even if Petőfi claimed total originality and independence from them. In the final chapter Milbacher presents the reception of Kálmán Mikszáth. The reception often claimed that Mikszáth, as the successor of Mór Jókai, is merely a storyteller. On the contrary, Zsigmond Móricz and a large part of literary history considered Mikszáth to be a realist, who shows the wrong sides of Hungarian society. Milbacher presents a third approach: the cynical Mikszáth. In this point of view, Mikszáth’s novels show rival interpretations of reality but never pass judgement as to which one is right or wrong. Milbacher admits time after time that the new contexts he found are as weak or questionable as the former interpretations, and that his interpretations are one-sided and unsubtle. This is a major problem but also a great virtue of Milbacher’s studies: his new approach can be inspiring and ambiguous at the same time.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?