Németh S. Katalin írása egy, a 18. században magyarra fordított „Petrarcha Ferenc”-mű mai kiadásáról

január 30th, 2016 § 0 comments

recenzió

Petrarcha Ferenc, A jó szerencsének és a szerencsétlenségnek orvosságairól. Székely László fordítása (1760–1762), s. a. r. és a jegyzeteket írta Bíró Csilla, Lengyel Réka, Máté Ágnes, tanulmány Lengyel Réka, Máté Ágnes, lektorálta és az előszót írta Szörényi László, Szeged, Lazi Könyvkiadó, 2015 (Szövegek és tanulmányok a neolatin filológia köréből).

A Szegedi Tudományegyetem Klasszika-Filológiai és Neolatin Tanszékének műhelyéből olyan vaskos kötet került ki, amely alatt leszakad az asztal. A nem tagadható fizikai tény rögzítésén túl a recenzens feladata annak megvizsgálása, valóban „korszakos, súlyos, jelentős, nehéz” kiadvány-e a legújabb, valójában azonban a legrégibb teljes magyar Petrarca-prózafordítás?

A megjelenés alkalma már önmagában is különleges: a több mint kétszázötven éve készült fordítás a 2015-ös Milánói Világkiállításhoz kapcsolódva jelent meg, közzétéve egy olyan, éppen Milánóban keletkezett művet, amelynek teljes fordítása a 18. században egyetlen más nemzet nyelvén sem került kiadásra. Petrarca feltehetően 1354 és 1366 között alkotott, legterjedelmesebb latin nyelvű műve már nem sokkal létrejötte után sok nyelven olvasható volt, a könyvnyomtatás pedig csak növelte a népszerűségét. A latin szöveget számtalan kiadásban olvashatták Európa-szerte, de az időben utolsó, teljes latin nyelvű kiadásai Magyarországon jelentek meg: 1756-ban Egerben és 1758-ban Budán. A 18. századból azonban sokáig csak kivonatos magyar fordítása volt ismeretes, amelynek legutolsó kiadása 1813-ban Debrecenben került ki a sajtó alól. A most közreadott szöveg kiadástörténeti előélete meglehetősen kalandos, és a 2015-ös kötet ismertetésekor, figyelembe véve, hogy nem elsősorban Petrarcára, hanem a magyar szövegre és annak készítőjére kell irányítanunk az olvasó tekintetét, főleg a fordítóra vonatkozó ismereteket és a jelen kiadás szövegkritikai megvalósításait kívánjuk nagyító alá venni.

Székely László erdélyi gróf kevésbé ismert alakja a magyar művelődéstörténetnek, bár munkássága az első felfedezés után, amelyet Király Pál 1887-es Budapesti Szemle és Vasárnapi Újság-beli közlésének köszönhetünk, 1 éppen száz évvel később újból kiváltotta az irodalomtörténészek érdeklődését. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött terjedelmes önéletírásának (Quart. Hung. 4312) részletei betűhív kiadásban és modern átírásban is megjelentek, 2 és tanulmányok is foglalkoztak tevékenységével.

A szerző által Gróff Székely László élete címen jegyzett vaskos kötet miután 1972-ig magántulajdonban volt, csak később vonta magára többműfajúságával az önéletírások, naplók, alkalmi versek, műfordítások iránt érdeklődők figyelmét. Székely egyéb kéziratairól hosszú ideig nem volt tudomása a kutatásnak, kivéve „kótáskönyvét”, amelyet Benkő András adott ki a Zenetudományi tanulmányok VI. kötetében. 3 Székely László könyvtárát és hozzáférhető kéziratos hagyatékát Jakó Zsigmondnak a székelyudvarhelyi tudományos könyvtár történetét feldolgozó tanulmányából ismerjük. 4 Ezek a szaktanulmányok és szövegközlések azonban csak egy részét ismertették Székely kéziratban hátrahagyott munkásságának és – az anyag hozzáférhetetlensége okán – nem foglalkoztak a csak címleírásból ismert műfordításokkal.

A mostani kötettel tehát valóban évszázadokon át rejtőző, mindeddig teljesen ismeretlen Petrarca-fordítás kerül az olvasó asztalára. A Székely-hagyaték könyvanyaga jelenleg a Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtárának gyűjteményében található, de két műfordítás kézirata csak 1919-ben, Dr. Sebesi János alispán ajándékaként került a könyvtárba. Az egyik műfordítás a most tárgyalandó Petrarca-mű, a másik Johann Hübner (1668–1731) Magyar Geographiája, amely, ha hihetünk a könyvjegyzéknek, a Petrarca-fordítással párhuzamosan készült, és az első kötetét Székely 1762-ben fejezte be. Sajnálatos, hogy a rendkívül érdekesnek ígérkező A csehországi ecclesiának […] üldöztetésének históriája (1747–1751) címen ismert Székely-fordítás kézirata manapság is lappang, és csupán annyit sejthetünk róla, hogy a Comeniusnak tulajdonított Historia persecutionum ecclesiae Bohemicae… című mű fordításáról lehet szó, amely 1648-ban nyomdai hely megjelölése nélkül – egyes katalógusok szerint – Amszterdamban jelent meg. Ebből a Comenius-kiadásból ugyanis megtalálható egy példány a székelyudvarhelyi múzeumban Székely László ex librisével és „Ex oblatione ill. Comitis Ladislai Székely” bejegyzéssel (Székely-téka lsz. 620). Ha a Székely-féle Comenius-fordítás előkerülne, ez lenne a legkorábbi magyar nyelvű változata a műnek, hiszen, amint Keserű Gizella bebizonyította, a mostanáig ismert legrégebbi magyar nyelvű fordítás 1765-ből származik Szántay Szabó János tollából. 5

A Székely-féle kéziratok feltárása az utóbbi időben újabb sikerekkel kecsegtet. A kötet végén a Máté Ágnes és Lengyel Réka jegyezte Székely László, Petrarca magyar fordítója című tanulmány arról tájékoztat, hogy remélhetőleg „több erdélyi és magyarországi könyvtár, illetve levéltár őriz belőlük egy-egy darabot”, viszont Székelyudvarhelyre csak a két említett kézirat került. Tudomásunk szerint Magyarországon csak az OSZK Kézirattárában található – korábban említett – önéletírás lelhető fel, az utóbbi években viszont – miként a tanulmányszerzők is hivatkoznak rá – Egyed Emese két rövid Székely-fordítást is közölt a kolozsvári Helikon című folyóiratban. 6 Egy, a kötetben nem említett harmadik szövegközlés szintén a Helikonban található. Székely László Egyed Emese közlése szerint lefordította II. Frigyes porosz király (1712–1796) egy írását. 7 Miután a szövegközlések alatt a kéziratok eredeti lelőhelye nincs megadva, erre csak Egyed Emese egy másik tanulmányából következtethetünk. (Itt köszönjük meg, hogy a Magyarországon nehezen hozzáférhető tanulmánykötetből készségesen rendelkezésünkre bocsátotta A continuatio: Borosjenei Székely László önéletírása című dolgozatát. 8) Egyed Emese tanulmányának jegyzetében azt írja:

Székely László kéziratainak egy részét Székelyudvarhelyt (a Haáz Rezső Múzeum Dokumentációs könyvtárában) őrzik, a másikat az Országos Széchényi Könyvtárban Budapesten, néhány fordítás Kolozsvárt van (az Akadémiai Könyvtárba került anyagban), illetve a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban a Sanssouci filozófusból közvetítő nyelvből fordított kéziratos műve.

Ezek a lelőhelyutalások a jövendő kutatásnak reményt keltő tájékozódási pontokat jelentenek. Meg kell még említeni a Székelyhez köthető, de nem általa, hanem részére készült kéziratmásolatot, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őriz. A katalógusból ismert, de irodalomtörténeti szempontból csak a közelmúltban megvizsgált kézirat a Szigeti veszedelmet tartalmazza, és 1770-ben készült Alamoron Székely László számára (OSZK Quart. Hung. 4348). 9

Székely László Petrarca-fordításából először az önéletírást olvasva kaphattunk ízelítőt. Az életrajztól stílusában különböző szövegben szinte elrejtve található néhány oldal, amelyet „Petrárchának ezen jeles szavai”: Székely László Petrarca-fordítása című tanulmányomban tettem közzé a Szörényi László 60. születésnapjára készült kötetben. 10 Noha ott egy jegyzetben köszönetet mondok Lengyel Rékának, a mostani teljes Petrarca-kötethez felhasznált szakirodalom felsorolásába ez a szövegközlés nem került bele. Igaz, hogy kézirat hiányában akkor még nem lehetett tudni, hogy az önéletrajzba lefordított és betoldott rész és Székely teljes Petrarca-fordítása eltér egymástól, és miként a kísérőtanulmány szerzői a fordításkézirat megvizsgálása után megállapítják, Székely a teljes munka elkészülte után írta önéletírását, és nem belemásolta, hanem újrafordította a jelzett szövegrészt.

A terjedelmes és bőségesen megjegyzetelt szöveg és kísérőtanulmányai szinte minden felmerülő kérdésünkre választ adhatnak, Székely fordítástechnikájának behatóbb megismeréséhez azonban az eredeti – vagy letisztázott –, fennmaradt kéziratot mégiscsak hasznos lenne megismerni. A kötet szerkesztői erre tettek is kísérletet, és a modern átírásban közölt szöveg mellé kilátásba helyezik, hogy „kötetünk megjelenésével nagyjából egy időben digitális fotómásolatok formájában az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtárának honlapján bárki számára elérhetővé váljék az eredeti kézirat”. Sajnos a recenzió készültekor (2015. december 1.) a digitális változat még nem található meg sem az OSZK, sem a Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára digitalizált gyűjteményében.

A Petrarca-fordítás hatalmas munkát igénylő kiadását a kötet munkatársai mesterüknek, Szörényi Lászlónak ajánlották, aki nemcsak lektorálta, hanem rövid bevezetővel is ellátta a kötetet. Szörényi László, aki mindent tud Petrarcáról, amit tudni lehet, nagy önfegyelemmel csak néhány érdekességre, a fordítással kapcsolatos új feltevésre korlátozza mondandóját. Például felveti, hogy Székely esetleg „a latinul nem vagy alig tudó olvasóknak, tehát elsősorban asszonyoknak, illetve a hagyományos képzésben az alsóbb osztályoknál megrekedt polgároknak is szánhatta művét.” Szörényi azt is feltételezi, hogy a mű kinyomtatását Székely hirtelen halála akadályozhatta meg, ami elgondolkodtató, mivel Székely életében és az őt túlélő kortársai életében sem törekedett senki arra, hogy a gróf terjedelmes munkásságából bármit is közreadjon nyomtatásban. A fordítás datálása körül is vannak ellentmondások. Székely a Keresztény Olvasóhoz címzett ajánlása végén ezt írja: „Írtam szederjesi jószágomban lévő lakóházamban, áprilisnek 16-dik napján, 1760. esztendőben. Gróf Székely László királyi kamarás”. Az önéletírásból tudjuk, hogy Székely 1743–1744-es bécsi utazásának fő mozgatója volt, hogy a kamarási címet elnyerhesse, azonban, mint ezt hosszasan panaszolja, Gyulaffy László kancellár személyes okokból ezt akkor megakadályozta. Szörényi László némi iróniával meg is jegyzi: „Egyébként, hogy megnyugtassuk az olvasókat, a mű ajánlólevelének a végén már büszkén úgy írja alá magát, mint királyi kamarás.” A kamarási méltóságot azonban Székely csak 1764-ben nyerte el, a Petrarca-fordítást pedig 1763-ban fejezte be és utána kezdte el írni önéletírását. Miként írhatta akkor az 1760-as keltezésű ajánlás alá, hogy „királyi kamarás”? Vagy a fordítás befejezése után egy évvel írta az előszót (legalábbis az ajánlását), vagy megelőlegezte magának a királyi kamarási címet? A kérdésekre jelenlegi ismereteink szerint nincs válasz.

A keresztény-sztoikus szemléletet megtestesítő Petrarca-mű magyarországi recepciójáról a mostani kötetben korábbi kutatások kiérlelt összefoglalásai olvashatók. A sajtó alá rendező és a bőséges jegyzetanyagot készítő szerzők maguk is több tanulmányban foglalkoztak mind Petrarcával, mind a magyarországi utóélettel. Máté Ágnesnek köszönhetjük, hogy Székely László kéziratát mostani őrzési helyén, Székelyudvarhelyen alaposan megvizsgálta, és kutatása eredményeit szakdolgozatában összefoglalta (Francesco Petrarca De remediis utriusque fortunae című művének 18. századi változatai, SZTE BK, 2007). Többek között munkája eredményeit is felhasználva készült Lengyel Réka Petrarca, a lélekvezető: A De remediis utriusque fortunae átfogó bemutatása című Phd dolgozata, valamint ugyanő írta a Petrarca De remediis utriusque fortunaejának recepciója a 16–18. századi magyar irodalomban című összefoglaló tanulmányt is. 11 A mostani fordításkötetben tökéletes szakmai korrektséggel közösen jegyzik a Székelyről szóló tanulmányt, a jegyzetanyag pedig a Bíró Csillával kiegészült csapat munkája. A 110 oldalnyi apparátus egyesíti a szövegkritikai és tárgyi jegyzeteket, felhasználja a mérvadó Petrarca szövegkiadásokat. Természetesen összevetették Székely fordítását az általa használt 1613-as kiadással, amelyből kitetszik, hogy Székely miként magyarázta meg a feltételezett olvasóközönség számára kevéssé érthető latin helyeket, vagy szúrt be az értelmezést segítő név-, helynév-magyarázó kiegészítéseket. Az 1613-as kiadás használata a fordítástörténetben azért is érdekes, mert ez a kiadás tartalmazza Petrarcának az Utókorhoz címzett levelét is, amelynek – a közreadók megállapítása szerint – ez az első magyar fordítása, valamint Paolo Lentulónak, a nyomtatvány szerkesztőjének szintén csak ebben a kötetben megtalálható összeállítását Boccaccio és Erasmus Petrarcáról szóló dicséreteivel.

Székely fordítástechnikájához, a beékelt magyarázatok elhelyezéséhez érdekes adalékul szolgálhat továbbá Vogel Zsuzsa tanulmánya, 12 amelyben a könyvolvasó Székelyről mutat be a szerző tényekkel alátámasztott példákat. A székelyudvarhelyi Székely-tékában megtalálható ugyanis a Faludi Ferenc Nemes ember és Nemes asszony című műveinek első kiadását tartalmazó kolligátum (1764; leltári szám: 365), amelyet figyelmes és véleménnyel rendelkező olvasóként Székely éppúgy aláhúzogatott, illetve marginálisokkal látott el, mint a Petrarca-kötetet. Székely folyamatos korrekcióra hajlamos fordítói módszerére jó példákat ad a Petrarca-szöveg tartalomjegyzékének vizsgálata is. Nagy számban találunk ugyanis olyan fejezetcímeket, amelyeket Székely a kötet elején található tartalommutatóban és a tényleges szövegben (ezt a variációt adják közre a sajtó alá rendezők a kiadvány végén) eltérő megfogalmazásban alkalmaz, pl. A feleségnek elragadtatásáról – A feleségnek elvesztéséről; A közönséges gyűlölségről – A köznépnek haragjáról; A visszaverettetésekről – A kérésnek megvetéséről és a kívánt dolognak megtagadásáról; A tanulni nem akaró, buta elméjű büszke tanítványról – A kevély és buta elméjű tanítványról – és sorolhatnánk még az eltéréseket.

A Bíró-Lengyel-Máté tudós trió által gazdag jegyzetanyaggal közreadott terjedelmes kötet sajnos nagyon megdolgoztatja az olvasót, hiszen a petrarcai szöveg és a magyarázatok együttes olvasásához két könyvjelző és folyamatos lapozás szükséges. Mivel a jegyzetutalók a szövegben nincsenek bejelölve, a szerkesztők az olvasóra bízzák, hogy érti-e, amit olvas, vagy a számára magyarázatra szoruló résznél megkeresi-e a kötet végén a magyarázatot? Ott a jegyzetanyag szintén nincs számozva, az csak az eredeti fejezetcímekkel tagolt.

Kiemelten dicsérni kell a kötet annotált névmutatóját, amely nemcsak az eredeti szövegben szereplő névanyagot magyarázza és adatolja, hanem a rendkívül gazdag magyarázó jegyzetekben szereplő összes nevet is. Hiányoljuk viszont az egész kötetre vonatkozó egységes szakirodalom-jegyzéket, ugyanis valamennyi tanulmány (beleértve az Előszót is) után külön van feltüntetve a felhasznált irodalom, Szörényi László pedig még nyilván azt sejthette, hogy lesz egy rövidített szakirodalmi mutató, ezért használ a hivatkozásoknál csupán évszámmal jelölt adatokat.

Kissé zavaró ugyan, hogy a művet a kísérőtanulmányok hol De remediis, hol Fortuna-könyv, hol orvosságos könyv” megjelöléssel emlegetik, de elismerjük, a cím valójában minden megnevezést megenged. Ezt a nagyvonalúságot azért sem róhatjuk fel a szerzőknek, mert maga Székely is többféleképpen említi munkáját: a kötet gerincén Magyar Petrarcha jó és rossz szerencse orvosságairól…” szerepel, a belső címlapon szerencsének és szerencsétlenségnek orvosságairól ír, az 52. lapon pedig a jó és a gonosz szerencse orvosságairól” van szó.

Petrarca keresztény-sztoikus morálfilozófiai munkájának 21. századi értelmezését Lengyel Réka végezte el, jellegzetesen a mai kor szakkifejezéseit használva, „önsegítő kézikönyv”-nek nevezve azt, Székely életművébe illesztve pedig az „önterápiás eszköz” kifejezéssel élve. Megállapítását alátámasztja, hogy Székely éppen az önéletírás számára újrafordított szövegrészben is bizonyítékát adja annak, hogy származása igazolására, kisebbségi érzésének legyőzésére végezte el a fordítás hatalmas munkáját. Mint Szörényi László bevezetőjéből kiderül, a 18. századi fordításirodalom jelentős teljesítményének hamarosan modern „versenytársa” is lesz, hiszen készül a mai nyelven megfogalmazott, korszerű újabb magyar fordítása. Székely László irodalmi helyének pontos kijelölésére sem kell sokáig várni, a jegyzetekben idézett Fehér Andrea-tanulmány 13 mellett az Erdélyi Múzeum-Egyesület 2014. évi jelentéséből arról értesülünk, hogy készül Székely László Élete […] s ez idők alatt lött világi viszontagságainak leírása című emlékiratának átírása és kiadásra való előkészítése, ugyancsak Fehér Andrea munkájaként.

A szerző az MTA BTK Eötvös Könyvtárának
nyugalmazott vezetője

Resümee

Es wird hier eine bisher unbekannte ungarische Übersetzung von Francesco Petrarca aus dem 18. Jahrhundert rezensiert. Der siebenbürgische Memoireschreiber, Graf László Székely (1716–1772) übersetzte das monumentale Werk des italienischen Humanisten, Francesco Petrarca De remediis utriusque fortunae… (1353–1366), die ungarische Übersetzung ist aber bisher im Manuskript geblieben und nicht erschienen. Die Forschungsgruppe unter der Leitung von Professor László Szörényi (Budapest–Szeged) gab eine modernisierte Ausgabe mit textkritischen Notizen und Erklärungen aus. Die Nachworte von Réka Lengyel und Ágnes Máté beschäftigen sich mit dem moralphilosophischen Werk von Petrarca und mit der bisher vernachlässigten Übersetzungstätigkeit von László Székely. Das in Mailand entstandene Werk von Petrarca wurde anlass des ungarischen Programms der Weltausstellung in Mailand 2015 vorgestellt, die neue, moderne Übersetzung ist in Vorbereitung.

Notes:

  1. Király Pál, Gróf Székely László élete, Budapesti Szemle, 128(1887), 224–258; Uő., Udvari szokások Mária Terézia idejében, Vasárnapi Újság, 1887, 385–386, 414–415, 566, 582–583.
  2. Székely László, Bétsi utazásomról, kísérőtanulmánnyal közreadja Németh S. Katalin, Szeged, 1989 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 24); Bécsi utazások = 1718. századi útinaplók, s. a. r. S. Sárdi Margit, Székely László naplóját feldolg., jegyz. Németh S. Katalin, Budapest, Tertia Kiadó, 2000, 105–200.
  3. Budapest, 1957, 345–406
  4. Jakó Zsigmond, Írás, könyv, értelmiség, Bukarest, 1976, 219–251
  5. Keserű Gizella, Comenius történeti munkájának magyar fordításai és a kora újkori protestáns mártirológia = Emlékezet és devóció a régi magyar irodalomban, szerk. Balázs Mihály, Gábor Csilla, Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó–Bolyai Társaság, 2007 (Egyetemi füzetek, 3), 313–332.
  6. Boros-Jenei Székely László fordítás-munkáiból [1765–1769]: 1–2 levél Volterhöz, Helikon, 21[2010], 4, 546; Az megcsalatott csudáról való beszéd, Helikon, 21[2010], 16, 558.
  7. Ének az északi nyughatatlanságról, Helikon, 21(2010), 20, 18.
  8. In: „Kit érdekel az irodalom-rizsa” (Esti), szerk. Berszán István, Selyem Zsuzsa, Kolozsvár, 2012 (Egyetemi Füzetek), 121–128.
  9. L.: Nagy Levente, Zrínyi és az erdélyi literátus körök, Erdélyi Múzeum 62(2000), 1–2, 1–13.
  10. In.: „Nem sűlyed az emberiség!” Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, szerk. Jankovics József, Császtvay Tünde, Csörsz Rumen István, Szabó G. Zoltán, Budapest, MTA ITI, 2007, 191–197.
  11. In: Prózai kegyességi műfajok a korai újkorban, szerk. Bitskey István, Imre László, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2013 (Studia litteraria, 3–4), 58–66.
  12. Faludi Ferenc munkáinak erdélyi olvasóiról, Erdélyi Múzeum, 68(2007), 94–112.
  13. Székely László Önéletírása, Erdélyi Múzeum, 74(2013), 4, 65–75.

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?