Széchenyi Ágnes recenziója Bíró-Balogh Tamás kötetéről

december 9th, 2015 § 0 comments

recenzió

Bíró-Balogh Tamás, Mint aki a sínek közé esett: Kosztolányi Dezső életrajzához, Budapest, Equinter, 2014 (Műút-könyvek, 17).

Kényelmetlen, hogy ne mondjuk, kínos témát választott gyűjteményes kötete témájául Bíró-Balogh Tamás. Kötetében Kosztolányi Dezső élet- és eszmerajzának néhány kérdését elsősorban az Uj Nemzedék körüli évekre koncentrálva vizsgálja. A szerző mestere az igen kiváló szegedi irodalomtörténész, Lengyel András. Döntően az ő ösztönzését, korábbi kutatásainak folytatását látjuk a könyvben.

Ne kerülgessük, Kosztolányi antiszemitizmusa és irredentizmusa a téma, ezt járja körül a szerző a 2007 és 2011 között keletkezett, külön-külön már megjelent tanulmányokban. Bíró-Balogh Tamás filológus, aprólékos nyomkereső. A fókuszban mindvégig Kosztolányi és az ő kéznyomai. Méghozzá elsősorban azok, amelyeket a szerző igyekezett eltávolítani magától, azaz a névtelenül jegyzett cikkei és a sokáig elfelejtett irredenta antológia, a Vérző Magyarország (1920, 1928², valamint egy magát ugyancsak második kiadásként aposztrofáló, 1928-as kiadás, amely szövegében mindenben megegyezik a másodikkal, csakhogy Kosztolányi Dezső neve nélkül).

A kötet élén A legkegyetlenebb műfaj című tanulmány áll, alcíme A Kosztolányi-életrajz kérdései. A mottó itt is az írói életrajzok szükségessége mellett érvelő mestertől, Lengyel Andrástól származik, ahogy a hivatkozások legtöbbje is felé mutat, azaz a szerzőt Lengyel munkái ihlették, Bíró-Balogh az ő kutatási eredményeit veszi alapul. Az élet és a mű egyben látása a fontos Bíró-Baloghnak, ehhez keres történeti és elméleti fogódzókat. Az életrajz, illetve a pályakép évtizedeken át a leszerepelt pozitivizmus (pontosabban a faktográfia) irányzatához sorolódott. Valljuk be, a korábbi pozitivizmus sokszor hamis volt. (Arra is találunk nem egy példát, hogy a tények meghamisítása eszköz volt egy-egy ideologikus állítás alátámasztására. A legrosszabbul talán Móricz Zsigmond járt Nagy Péterrel, egészen addig, amíg Szilágyi Zsófia sok ötlettel teli, új hangsúlyokat kitevő és olvasmányos monográfiája meg nem jelent.) Az irodalomelmélet – egyébként érthető – páratlanul intenzív, az irodalomtörténetet háttérbe szorító térhódításával a hiányok csak nőttek. Kritikai kiadások munkálatai lassultak le megbízható biográfiák (és bibliográfiák) nélkül. És melyik az a biográfiai műfaj, amely napjainkban, az irodalomtörténet elméleti fordulata után is releváns, és amelyet nem övez gyanú?

A mű- és nyelvközpontú, az irodalom autonómiáját középpontba helyező, az utóbbi évtizedekben nálunk nagyot előrelépő, részint megkésve érkező elméleti iskolák (formalizmus, strukturalizmus, hermeneutika stb.) alapvetően elutasították az irodalom referenciális megközelítését. A szerző ezekkel szemben is, bár minden megfontolásukat elismerve Kosztolányit idézi Shakespeare-ről és Arany Jánosról. Továbbá két relatíve késői Kosztolányi szöveget, amelyek az író tartósabb érdeklődését mutatják az általa „pszichofizikai irodalomtörténet-írás”-nak nevezett megközelítés iránt, és amelyekben véleményét ki is fejti: [a pszichofizikai irodalomtörténet-írás] „párhuzamba állítja a testi és lelki jelenségeket. Történelmi materializmus már van, de irodalomtörténeti materializmus még nincsen.” (Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó, Budapest, Osiris, 2004, 107–110.) Csakhogy arra is felfigyel Bíró-Balogh, hogy Kosztolányi 1916–1917-ben kifejtett érdeklődése az emberi dolgok iránt utóbb megváltozott: ahogy írja [Kosztolányi] „korábbi, kettősen viszonyító rendszer[e] helyett egy egységes nézőpontú értelmezési szint” jelenik meg, „minden »terhelő« adat fölösleges és káros, beszéljenek csak a művek” (33.) A szerző idézetet is hoz erre az új Kosztolányi álláspontra, az 1924-es, Nyugatban megjelent Maupassant-esszét, amely szerint kizárólag a mű a fontos. 1934-ben még erősebben kelt ki Kosztolányi az életrajz ellen, amikor Madáchról és Rilkéről írt. Felszólítást intézett az olvasókhoz: „megvesd az úgynevezett »életrajzi adatokat«, melyek fölött döntően ott lebeg a belső, költői valóság” (33. és 35.) Majd mindezek után Bíró-Balogh úgy értelmezi a ma talán legtöbbet idézett, elemzett Kosztolányi művet, az Esti Kornélt – hivatkozva nemcsak arra, hogy annak önéletrajzi olvasatát egy nyilatkozatban a szerző sem titkolta, valamint hogy az önmagukat felismerő megsértett szereplők (Ignotus, Somlyó Zoltán) nyilvánosan is megszólaltak –, hogy a kötetnyi novellafüzér textusa kínálja fel az önazonosítást. Például nagyon is explicite a novellaciklus első fejezetének híres záró beszélgetésében, amikor arról vitatkozik Esti Kornél és Kosztolányi Dezső, hogy ki jegyezze majd a kötetüket, s kinek a nevét nyomják nagyobb betűvel, egy másik novella eredeti szövegváltozatában saját nevét adva meg a szereplő neveként (29–30.) Bíró magyarázatul is szolgál: a kettőződés „az önvédelmi mentalitásnak végső kikristályosodása” (34.) (Ehhez hozzáértendő az Ady-vitával kavart forgószél nyomán megfogalmazódó homo moralis és homo aestheticus megkülönböztetése is.)

A két időpont, azaz 1924 és 1934 közé esik a később legtöbbször tanulmányozott – természetesen évtizednél rövidebb életű – Pardon-rovat szerkesztése, az ott megjelent névtelen cikkek, azok nem is titkolt antiszemitizmusával. A bevezető tanulmány kegyetlen szava ismét Lengyel Andráshoz vezet vissza, aki fontos, többször idézett tanulmányában (Lengyel András, Az író-életrajz: egy ősi forma mai lehetőségei, Forrás 2010/4, 27–41.) elismeri, hogy van valami „embertelen” az író életének nyomozásában – de a tét mégis több annál, mint hogy hogyan ítéljük meg a tárgyat: a tét az „emberlét önismerete”. A hiányzó Kosztolányi-életrajz közben terebélyesedik: a készülő biográfia fejezeteit Arany Zsuzsanna hónapról hónapra teszi közzé az Alföldben. Ez a munka pedig éppen most érkezik el ahhoz a kritikus életszakaszhoz, amely után Bíró-Balogh Tamás nyomoz és amelynek kapcsán 2009-ben a Kalligramban Lengyel András és Szegedy-Maszák Mihály ismeretes vitája lezajlott. Bíró-Balogh kötete nem reflektál Arany Zsuzsanna munkájának azon részeire, amelyek saját kéziratának a lezártáig megjelentek, pedig később értő recenzense lehetne a könyvnek, s érdemes lenne talán addig is kritikai figyelemmel követnie a publikációkat.

Világos, hogy a szerző Lengyel András megállapításai nyomán halad, nemcsak a kutatási témái inspirálják, hanem ítéletei is szinte mindenütt megegyeznek egykori tanáráéval. Nem kisiklásnak tekinti Kosztolányi csatlakozását az antiszemita Uj Nemzedékhez, hiszen belső munkatársként dolgozott a lap kötelékében.

Néhány apró észrevételem azonban van mindezzel kapcsolatban. Bíró-Balogh a 17. oldalon „a »zsidó« Az Estről” beszél Kosztolányiné életrajzi könyvének „meséjére” hivatkozva, aki szerint nem sokkal korábban érkezett az újonnan indult napilap hívása, mint a bulvárlapé. Természetesen nem igaz a történet, hiszen akkor nem írt volna Kosztolányi oly hosszan antiszemita írásokat lapjába, az Uj Nemzedékbe. A kurzushoz igazodott, kétségtelen, és hogy mekkora belső meggyőződéssel, afelől sem lehetnek kétségeink, van bőven bizonyítottan hozzá kötött szöveg. A kiegészítésem ehhez mindössze annyi, hogy a sok fontos sajtótörténeti apró észrevételt gazdagította volna, ha hozzáteszi a szerző, hogy az Uj Nemzedék első évfolyamának első száma a román cenzúra törléseivel jelenhetett csak meg, mégpedig úgy, hogy a háromhasábos első oldalon két és fél hasáb üres volt. Ennél jobb, azaz a korabeli olvasókat hergelő reklám egy induló nemzeti lapnak nem is kellett. Világos, hogy milyen indulatot s egyben a lap iránti rokonszenvet váltott ki ez a beavatkozás. Továbbá a korabeli sajtóviszonyokat jellemzi, hogy 1921-ben parlamenti interpelláció hangzott el egy titkos, nem iktatandó, valamennyi csendőrkerületi parancsnokságnak megküldött bizalmas rendelet miatt, amely az olvasatlan, tájékozatlan parancsvégrehajtók számára készült. A cél világos volt: megfigyelni az előfizetőket, a vásárlókat. Ebben olvasható Az Est, a Pesti Napló és a Magyarország jellemzéséül, hogy „zsidó, nemzetellenes, mindenképpen üldözendő” sajtótermékek. Az Uj Nemzedék természetesen: „keresztény, nemzeti szellemű” jellemzést kap. (Néhány minősítés még: a 8 Órai Ujság „féldestruktív, szabadkőműves érdekeltségű”, a Népszava mellett csak ennyi áll: „Ismerjük. Veszedelmes.” A Pesti Hírlap „eléggé objektív, de végeredményben zsidó”. A dokumentumot l. Bethlen István titkos iratai, szerk. Szinai Miklós – Szűcs László, Kossuth, Budapest, 1972, 77–78.)

Hasonló kontextuális észrevétel a Vérző Magyarország-antológia második kiadásáról szóló kitűnő elemző tanulmányhoz. Itt a kiindulópont, Lengyel András idézete a kérdéses, amely szerint Kosztolányi „hatásos művet produkált, s ezzel elindított egy folyamatot, amelyet a magyar irredentizmusként lehet leírni” (115. Kiemelés tőlem – Sz. Á.). Nem egészen világos Bíró-Balogh szövegéből, hogy az idézet az első vagy második kiadásra vonatkozik. Ez mindössze szerzői, szerkesztői és kiadói ügyetlenség, hiszen visszakereshető az eredeti Lengyel András-szöveg és akkor feleletet kapunk a kérdésre: az első kiadásra. Csakhogy már arra sem igaz az antológiának tulajdonított kezdő hatás. S ez megint a kontextus kérdése. Már 1918-ban a polgári demokratikus forradalom alatt (!) tele van a Vasárnapi Ujság a „Nem! Nem! Soha!” jelszavakkal, amelyeket mint egy hirdetést, úgy tördelik az oldalakra. Jóval később, Száraz Miklós György 2005-ben jelentetett meg egy igen gazdagon illusztrált képes kultúrtörténeti kötetet Jaj, hol a múltunk? A Trianon-jelenség címmel, benne megelevenítve az akkori korszak jelszavait és az irredenta feliratokat viselő mindennapi tárgyait: hamutartókat, konyhai falvédőket, képeslapokat, emlékérmeket, bélyegzőket, zászlókat, sőt az elveszett ország alakjára igazított frizurákat is. A recenzens birtokában is van egy korabeli kirakós játék, amolyan korai puzzle, a hatvannégy vármegyét lehet kirakni belőle. Száraz Miklós György antológiája bőven közölt irodalmi szövegeket is, Babitstól Móra Ferencen, Cs. Szabó Lászlóm, József Attilán és Móricz Zsigmondon át Karinthy Frigyesig, és tovább. Annak az elementáris fájdalomnak a megértését, megérteni akarását hiányolom Bíró-Balogh tanulmányából, ami akkor eltöltötte az embereket.

Viszont valóban másként áll a helyzet a Vérző Magyarország második kiadásával. Akkor az új szereplőkkel kiegészített antológia, mint ezt a szerző kiválóan és aprólékosan elemzi, erős áthangolódással már közvetlen politikai célokat szolgált.

A Bíró-Balogh-kötet függelékben közli Kosztolányinak A magyar irodalom és az ő irodalmuk című, névtelenül közölt, de azonosíthatóan hozzá kötött cikksorozatát. Az ő, az ők ez esetben a zsidó írókra vonatkozik. Kosztolányi megkülönböztető kategóriákkal él, gyilkos indulattal és igazságtalanul elutasítja az asszimilációt, kiközösít, még akkor is, ha némely érték-megállapítása önmagában nem vitatható.

Igen, az életrajz a legkegyetlenebb műfaj. Nehéz szembesülnünk Kosztolányinak ezzel az oldalával.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos főmunkatársa

Summary

Tamás Bíró-Balogh analyses the period after the 1918–1919 revolutions in the life of Dezső Kosztolányi, a highly esteemed author in today’s literary canon. During this period Kosztolányi joined a newly launched newspaper of the Christian-nationalist political regime Uj Nemzedék [New Generation] to write anonymous articles both in the renowned and notorious column ’Pardon’ and elsewhere, probably because he was scared of the events of the revolution and maybe of his own accountability. Following the Trianon Peace Treaty, Kosztolányi was the editor of an anthology entitled Vérző Magyarország [Hungary Bleeding], which had a second, extended edition in 1928 for political purposes. Bíró-Balogh follows the method of close reading in his book.

Tartalom

Tagged , ,

Vélemény, hozzászólás?