A Galata-torony árnyékában – F. Molnár Mónika írása

december 6th, 2015 § 0 comments

könyvismertetés

Incontri di civiltà nel Mediterraneo. L’Impero Ottomano e l’Italia del Rinascimento: Storia, arte e architettura [Civilizációk találkozása a földközi-tengeri térségben. Az Oszmán Birodalom és a reneszánsz Itália: Történelem, művészet és építészet], ed. Alireza Naser Eslami, Firenze, Leo S. Olschi, 2014 (Biblioteca dell’»Archivum Romanicum« – Serie I: Storia, Letteratura, Paleografia, 434).

Genova városa – a Velencei Köztársaság és a Pápai Állam mellett – mindig is fontos szerepet játszott az Itáliai-félsziget és az Oszmán Birodalom kapcsolatában. A genovaiak a modern kori kolonizáció előképét valósították meg a térségben: gazdasági terjeszkedésük színhelye Hiosz szigete és a Krím-félsziget mellett Isztambul és Izmir volt, vagyis előbb a Bizánci, majd később az Oszmán Birodalom kereskedelmileg két legjelentősebb városa és kikötője. A Boszporusz-parti genovai kolóniák az Aranyszarv-öböl túlpartján Galatában (vagy más néven Perában) telepedtek le, ahol saját autonómiával rendelkező közösséget alkottak. A városrész szimbólumának számító Galata-tornyot Christea Turris néven Rosso Doria, a városrész első genovai kormányzója építtette 1348-ban. A város oszmán elfoglalása után számos olasz család telepedett meg Isztambulban, ők váltak a későbbi „olasz közösség” alapjává. E családok leszármazottai közül kerültek ki például azok a tolmácsok, akiket az európai követek fogadásakor alkalmaztak. Ennek köszönhetően az olasz nyelv maradt az összekötő kapocs Nyugat-Európa és a szultán területei közt egészen a 18. századig, addig, amíg a nyugat-európai kereskedelmi társaságok túlsúlya miatt azt a francia és az angol háttérbe nem szorította. Nem véletlen, hogy a nyugati keresztények Itáliát tekintették a Kelet kapujának.

2013 októberében Genova városa és Isztambul Beyoğlu kerülete testvérvárosi együttműködési szerződést írt alá, a kétoldalú turisztikai, kereskedelmi és nem utolsósorban kulturális kapcsolatok élénkítése szándékával. (Beyoğlu jelentése az ’Úr fia’. A kerület az elnevezését Alvise Grittiről, a velencei dózse törvénytelen fiától kapta, aki szintén itt, a perai városrészben lakott, és aki 1530–1534 között a Magyar Királyság kormányzója is volt.) A testvérvárosi szellemiség jegyében számos közös kulturális és szakmai program jött létre, mint például az a 2013. november 19-én a Genovai Tudományegyetemen megtartott tudományos konferencia is, amelynek szervezője, valamint az ebből született kötet szerkesztője a Genovában élő, iráni származású Alireza Naser Eslami.

Naser Eslami a Genovai Egyetem tanáraként, a muszlim és bizánci építészet kutatójaként olyan széles érdeklődésre számot tartó könyvek szerzője, amelyek mind időben, mind térben igen széles spektrumot átfogva mutatják be az iszlám világ építészetét, illetve a földközi-tengeri térség kereskedelmének és városainak építészeti sajátosságait.

Az általa szerkesztett olasz nyelvű kötet a bevezetővel együtt összesen tíz tanulmányt tartalmaz. A kötet címe pontosan kijelöli a vizsgált időszakot és földrajzi teret: ez a reneszánsz és a kora újkor időszaka a Földközi-tenger térségében, amely két egymás mellett élő világ (az itáliai és az oszmán) és három vallás (a katolikus, az ortodox és a muzulmán) folyamatosan változó, egymással kölcsönhatásban álló átalakulásának színtere volt.

De nem csupán a különböző civilizációk és kultúrák, valamint ezek egymásra gyakorolt hatása változott az idők folyamán, hanem kutatásuk szemléletmódja is. A reneszánsz Itália és az Oszmán Birodalom közti kulturális határok és hatások vizsgálatakor új nézőpontok bevezetése, új módszerek kidolgozása, mondhatni egyfajta paradigmaváltás vált szükségessé. E szemléletváltásnak köszönhetőek a jelen kötet írásai is, melyek a reneszánsz Itália és az Oszmán Birodalom közti kulturális határok komplex összefüggéseire mutatnak rá, ráirányítva a figyelmet azok átjárhatóságára és kölcsönösségi viszonyaira.

Míg Itália és az olasz reneszánsz mint sok központú entitás újraértékelése már hosszú évtizedekkel ezelőtt megkezdődött, addig az oszmán kultúra átértékelésére csak az elmúlt években került sor. Sokáig uralkodott az a szemlélet, amely az oszmán kultúrára úgy tekintett, mint amely az évszázadok során változatlan maradt. Napjainkban azonban számos új kutatás bizonyítja, hogy az évszázadok során a nyugat-európai fejlődéshez hasonlóan a török kultúra is jelentős átalakulásokon ment keresztül, amit, többek közt, a neki modellül szolgáló kultúrák (így például az olasz) dinamizmusának is köszönhetett. Ahogy a 20. század egyik legjelentősebb francia történésze, Fernand Braudel fogalmazott: „az iszlám mindig magának a változásnak és az ebbe való átmenetnek a kultúrája volt.” (3.) A történelem, az irodalom és a nyelvészet területén már megtörtént a fent említett paradigmaváltás, az általunk recenzeált kötet pedig a művészet- és az építészettörténetben lezajlott szemléletváltást hivatott bemutatni.

Miután az olasz-török kapcsolatok maguk mögött hagyták a keresztes hadjáratok történelmi traumáját, a reneszánsz Itália (ahol mindegyik kis államnak megvolt a maga török politikája) és az Oszmán Birodalom szoros kölcsönhatásban léteztek egymással. A háborús konfliktus – mely leginkább a Velencei Köztársasággal való viszonyt jellemezte – nem volt általános, a földközi-tengeri térség eme két meghatározó kultúrájának a kapcsolata alapvetően más szálak alapján rajzolódott ki.

A kötetet a szerkesztő bevezetője nyitja. Naser Eslami egyértelműen meghatározza a két civilizáció kapcsolatának jellegét, kiemeli a diplomáciai szintű ajándékozás gyakorlatának fontosságát, valamint az egymás kézműves termékei iránt kialakult kereslet (mint például a török szőnyegek, kerámiák és szövetek importjának) fontosságát. Ugyanakkor kitér az egyes épületek építészeti és művészettörténeti vonatkozásainak tanulmányozására is, melyek a földközi-tengeri térség eme két nagy kultúrkörének egymásra gyakorolt hatását bizonyítják.

Az első három tanulmány történeti bevezetést nyújt a téma legfontosabb olasz kutatóinak tollából. Ezeket összegző jellegük miatt egyfajta bevezetőnek tekinthetjük a kulturális egymásra hatást részletesen bemutató tanulmányokhoz. A történettudományi szövegek sorát Gabriella Airaldi, a Genovai Egyetem professzorának, számos Genováról szóló tanulmány és könyv szerzőjének írása nyitja, aki természetesen a genovai-török kapcsolatokat foglalja össze. Ezt követi Giovanni Ricci, a ferrarai egyetem történészének dolgozata, aki az olasz államok és az Oszmán Birodalom közti 15–16. századi kapcsolatokat bemutatva annak a kérdésnek a megválaszolását tűzi ki célul, hogy Itália és a törökök kapcsolata leírható-e egy pusztán ellenséges viszonyként (ez a kép ma is élénken él az emberek fejében), vagy pedig egy sokkal árnyaltabb, szövetségekkel és virágzó, békés időszakokkal tarkított viszonyrendszer volt-e, melynek alapját az azt alakító emberi tényezők: diplomaták, követek, kereskedők, rabszolgák, renegátok (áttértek) alkották, akik a kötetben leírt virágzó kulturális együttműködés fő letéteményesei voltak? Franco Cardini, a keresztes hadjáratok szakértője, az 1683-as bécsi török támadás utáni – Magyarországon a török alóli felszabadító háborúként ismert – eseményeket vizsgálja egészen az 1718-as pozsareváci békéig, melynek következményeként nem csupán a Magyar Királyság szabadult fel a török uralom alól, de a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom közti, immár három évszázada tartó ellenségeskedés végére is pont került.

A kötet további részében a majolikákkal, porcelánokkal foglalkozó Marco Spallanzani a késő-reneszánsz Firenzében fellelhető török kerámiákról értekezik, Anna Contadini pedig az iszlám-török világ és a reneszánsz Itália díszítésvilágának elterjedését, egymásra hatását vizsgálja. A szerző megállapítja, hogy a két terület közti kereskedelemben nagy szerepet játszó szövetek mintázatában a díszítőművészet mindig az aktuális ízléshez igazodva „vette át” és „adta vissza” a másik kultúrából kölcsönzött különböző motívumokat. Az eltérő világoknak megvolt a maguk szabadsága a különböző minták és anyagok felhasználásában, ami nagymértékben hozzájárult a reneszánsz kreativitás kibontakozásához. Giovanni Curatola dolgozatában az oszmán-török szőnyegeknek és a török viseleteknek a Nyugat-Európában megtalálható képzőművészeti ábrázolásait követhetjük nyomon olyan művészek munkáiban, mint Gentile da Fabriano, Piero della Francesca, Domenico Ghirlandaio, Giovanni di Paolo, Paris Bordon, fiatalabb Holbein, Pier Francesco Pucci, Vittore Carpaccio és Gentile Bellini, egészen Tizianóig. Emellett kiemeli a velencei zsidó közösség szerepét az oszmán textilek Itáliába történő behozatalában. Luigi Zangher a kultúrtörténet egy izgalmas szegmensét, a boszporusz-parti török kertművészetet vizsgálja. A szerző olyan növényfajták, virágok, fűszerek, zöldségek terjedésének ered a nyomába, melyek ma már ugyan elterjedtek Európában, de az adott korban valódi újdonságnak számítottak (pl. a tulipán, jázmin, jácint, vadgesztenye, Júdásfa, az orgona vagy a pisztácia). Aygül Ağir az oszmán fővárosba kalauzolja el olvasóját, ahol a velencei és genovai építészet Galatában fellelhető nyomait fedezhetjük fel vele kartográfiai (Piri Reis, Cristoforo Buondelmonti) és irodalmi (Pietro della Valle) források segítségével.  Végül a kötetet a szerkesztő tanulmánya zárja, aki gondolatébresztő párhuzamot von egyes oszmán építészeti alkotások és a római Szent Péter Bazilika, valamint a firenzei Sacrestia Nuova között. Figyelemre méltó megállapítása, hogy Leonardo da Vinci és Michelangelo is dolgoztak a szultánnak. Ezt többek között annak a hídnak a tervrajzai is bizonyítják, amely a keresztények által lakott Galatát kötötte volna össze Konstantinápollyal.

Az olasz reneszánszra természetesen felfigyeltek a szultánok is, ennek egyik legláthatóbb jele, hogy folyamatosan érkeztek a török megkeresések és felkérések az olasz művészekhez, építészekhez, kőművesmesterekhez, kézművesekhez. A megélénkült kereskedelem révén azonban nem csupán a legmagasabb körökhöz juthatott el az olasz kultúra, a különböző kézműves termékek, formák, motívumok, hanem mindez a török világ alsóbb szintjeire is beszivárgott. Emellett sok ismert művész, mint Piero della Francesca, Mantegna, Gentile Bellini vagy éppen Michelangelo és Leonardo da Vinci figyelte érdeklődéssel és meglehetős nyitottsággal az oszmán kultúrát.

Fontos megállapítása a kötetnek, hogy ahhoz, hogy a két világ között megszülethessen egymás elfogadása, elismerése, és ezen túlmenően az egymástól való tanulás vágya, jelentősen hozzájárult a reneszánsz kori kézművesek, kereskedők és a hozzájuk kapcsolódó eszméknek és kultúrának a mai szemmel nézve is rendkívüli mobilitása.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézetének
tudományos munkatársa (Turkológiai Kutatócsoport)

Summary

The volume contains the proceedings of an interdisciplinary conference (Genoa, 19.11.2013) that dealt with the interactions between the Ottoman world and Renaissance Italy. The articles concentrate on historical, artistic and architectural topics and argue that the Ottoman world was more changing and dynamic and its interactions with Italy more multiform and harmonic than it is traditionally seen.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?