Kis Orsolya recenziója Nonna Benyevolenszkaja monográfiájáról

november 18th, 2015 § 0 comments

recenzió

Беневоленская, Н. П., Русский литературный постмодернизм: Истоки и предпосылки [Orosz irodalmi posztmodern: Eredet és előzmények], Спб., Факультет филологии и искусств СПбГУ, 2010 (Серия «Современный литературный процесс». Вып. 1.)

„Honnan bukkant elő az orosz irodalmi posztmodern?” – teszi fel a kérdést Nonna Benyevolenszkaja, a Szentpétervári Állami Egyetem 20. századi irodalom tanszékének professzora 2010-ben megjelent könyvében. Kötete egy olyan, A kortárs irodalmi folyamat címet viselő kötetsorozat nyitódarabja, amelynek középpontjában orosz posztmodern próza-, vers- és drámaszövegek elemzése és értelmezése áll.

A posztmodern irodalommal foglalkozó legtöbb orosz kutató egyetért abban, hogy az orosz (vagy más néven keleti) irodalmi posztmodern lényegileg különbözik annak nyugati változatától. Nagyon leegyszerűsítve a kérdést az egyik fő különbség abban rejlik, hogy amíg a nyugati változatra sokkal inkább jellemző a posztstrukturalista és posztmodern irodalomtudományból kiinduló analitikus, szövegirodalmi létmód, illetve az a tendencia, hogy ez az irodalom előszeretettel építi be a szövegvilágába a (nyugati) tömegkultúra elemeit, addig a keleti variánsát a totalitárius diktatúra ihlette. Emiatt alakulhatott ki Oroszországban a posztmodern egy egészen speciális, mélyen az orosz kultúrában gyökerező változata.

Boris Groys filozófus úgy véli, hogy mivel Oroszországban soha nem léteztek a nyugati értelemben vett kulturális hagyományok és intézmények, ezért Oroszország kénytelen volt maga megalkotni a saját kulturális kontextusát (Гройс, Б. Россия как подсознание Запада. М., 1993, 245260). Ez a folyamat még a 19. században elkezdődött Pjotr Csaadajevvel, aki szerint Oroszország irracionális, civilizálatlan, „hézagot képez a szellemi rendben” és mindössze abból az okból létezik, hogy a világ számára valamifajta tanulságul szolgáljon (Csaadajev, P. Filozófiai levelek egy hölgyhöz  Egy őrült magamentsége, ford. Fränkel Anna, Budapest, Magyar Helikon, 1981). És bár Csaadajev óta számtalan új, Oroszországot a Nyugattal összevető, ún. összehasonlítási kontextus látott napvilágot, Groys szerint ezek a kontextusok mindig fiktívek, mivel az, amit leírnak (Oroszország), maga is fikciónak tekinthető.

Az orosz gondolkodók a tizenkilencedik században és a huszadik század első felében folyamatosan arra törekedtek, hogy különböző fiktív kontextusokat teremtsenek az Oroszország kontra Nyugat oppozíció leírásához. Ilyen fiktív kontextus a szlavofilek „szobornij”-kereszténysége, Vlagyimir Szolovjov Szophiája, Danyilevszkij elmélete a „kultúrtörténeti típusokról”, Fjodorov „közös ügyekről” szóló filozófiája, Tolsztoj „egyszerűsítése”, a nemzetközi kommunizmus eszméje, Hlebnyikov transzmentális univerzális nyelve, Bahtyin karnevalizmusa és Danyiil Andrejev „világrózsája”. Ezek az összehasonlítási kontextusok azoknak a valódi kulturális intézményeknek a hiányát hivatottak kompenzálni, amelyek egyesíthetnék Oroszországot és a Nyugatot.
(Groys, B. A posztszovjet posztmodern, ford. Sebők Zoltán, Átváltozások, 1999, 1718, 1114.)

Ahogy Mihail Epstejn a Posztmodern Oroszországban című könyvében kifejti, mindaz, ami a nyugati kultúrában posztmodern jelenségnek számít (a szimulákrumok, a jelrendszerek önreferencialitása stb.), az Oroszországban az empirikus valóság része volt már a péteri időktől kezdve (Эпштейн, М. Постмодерн в России. М., 2000. 86). Szilágyi Ákos hasonlóképpen fogalmaz:

Oroszországban 1987-től mindmáig szinte minden, ami látható – szimuláció, kivéve a szimuláció apparátusát, amely viszont láthatatlan. Szimulált volt a forradalom és/vagy ellenforradalom, a puccs és az ellenpuccs, szimulált a restauráció, a polgárháború, a privatizáció, a stabilizálás, a korrupció- és maffiaellenes harc, szimulált a szeparatizmus (talán az egy Csecsenföld kivételével), szimulált a magántulajdon, piac, kapitalizmus, szimulált a parlamentarizmus, a plurális demokrácia és az ezeket fenyegető „fasiszta”, „vörös” és „vörös-barna” veszély, szimulált a többpárti választás, az elnökválasztás és még sok minden más.
(Szilágyi Ákos, Ex oriente post! = Uő., Borisz Sztár és a sztárevicsek: Raszputyintól Putyinig, Budapest, Helikon, 2000, 42–46.)

Szinte minden orosz posztmodernnel kapcsolatos teóriában közös pontnak tekinthető, hogy az az orosz „valóságból”, történelemből, társadalmi jelenségekből (esetleg filozófiából) indul ki. Ugyanakkor a kutatók ritkán vizsgálják az irodalmi előzményeket. A posztmodernt általában irodalmi előzmények nélküli irányzatnak tekintik, és azt állítják, hogy ha meg is jelennek az orosz posztmodern irodalomban a megelőző korok különböző irodalmi irányzatai, poétikai megoldásai stb., soha nem mint folytatandó hagyomány, hanem mint a dekonstrukció tárgyai vannak jelen.

Ehhez képest hoz újat Benyevolenszkaja könyve abban, hogy az orosz posztmodernt összeköti korábbi orosz irodalmi irányzatokkal és teóriákkal: egyrészt az orosz realizmussal, másrészt Bahtyin polifónia- és karneválelméletével. (A posztmodern és a realizmus összekapcsolásának lehetőségére már történtek utalások a Lejderman-Lipoveckij-féle irodalomtörténetben is vagy pl. Karen Sztepanjannál, Natalja Ivanovánál, Vlagyimir Markovicsnál, de a kérdés részletesen egyiküknél sem került kifejtésre). Benyevolenszkaja ugyanakkor visszanyúl az orosz klasszikus irodalomhoz. Dosztojevszkij, Tolsztoj és Csehov szövegeit – Bahtyin elméletein keresztül – posztmodern jelenségekkel rokonítja és azokat a posztmodernizmus előzményeként értelmezi. Ebből a szempontból ez a könyv hiánypótló.

Benyevolenszkaja tehát abból az alapvetésből indul ki, hogy bár az orosz posztmodernről megfogalmazott első teóriák óta elfogadottá vált az a nézet, miszerint az orosz posztmodern teljes mértékben szakított a nemzeti irodalommal, valójában nem tekinthetünk rá másként, mint a nemzeti kulturális kánon fejlődésének egyik törvényszerűen bekövetkező állomására. Amennyiben ezek a korai teóriák mégis vizsgálják az orosz posztmodern eredetét, irodalmi előzményeit, akkor а klasszikus modernséget és a szocialista realizmust említik. A realizmussal mint irodalmi irányzattal azonban szinte soha nem kötik össze, hiszen első látásra mi is állhatna távolabb posztmoderntől, mint az „állandóan végső igazságokat kereső” realizmus? A helyzet azonban ennél bonyolultabb, véli a kutatónő.

Benyevolenszkaja szerint nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy bár a posztmodern látásmód az igazságok és a doktrínák közlését elutasítja, a posztmodern világa mégsem egy közönyös, indifferens világ: épp ellenkezőleg, meghatározó jellemzői az erős érzelmek és a szenvedély. Ezt bizonyítják többek között Venyegyikt Jerofejev, Andrej Bitov, Szasa Szokolov vagy Vlagyimir Szorokin művei. Különlegessége inkább abban áll, hogy minden pro-t contra követ, és ezek együtt vannak jelen: a fekete ugyanaz, mint a fehér, az élet pedig egyszersmind halál is. De új-e vajon ez a teória? Benyevolenszkaja azt állítja, hogy csak részben: ugyanilyen, a pro és contra közötti ingadozást már az orosz klasszikusok nagy részénél is felfedezhetünk. A „moralizáló monologizmus”, amelyet az orosz realista szövegek jellemzőjeként emleget(ett) megannyi irodalomtörténész, a szerző szerint nem több puszta mítosznál. Ugyanis a „hipermoralistaként” elkönyvelt Dosztojevszkij vagy Tolsztoj szövegeiben is folyamatosan ellentmondásokkal találjuk magunkat szembe, amikor a narrátor pozícióját vizsgáljuk. Köztudott, hogy Bahtyin Dosztojevszkij regényeinek elemzésekor nem egyszólamúságot talált, hanem különböző egyenrangú hangok/szólamok sokaságát, dialogicitást. Tolsztojt ugyanakkor, például Bahtyin, kifejezetten monologikus szerzőnek tartotta. Benyevolenszkaja, hogy ennek ellenkezőjét bizonyítsa, Merezskovszkijt idézi, aki szerint „Tolsztoj minden gondolatot keresztényként kezd el és pogányként fejez be” (Мережковкий, Д. П. Толстой и Достоевский. Вечные спутники, М., 1995, 14).

Benyevolenszkaja a klasszikus szerzők közül a posztmodernhez legközelebb állónak Csehovot tartja, aki rendkívüli tehetséggel tudott egyazon jelenséget egymásnak szögesen ellentmondó, mi több, egymást gyakorlatilag kizáró oldalakról ábrázolni, mindeközben tudatosítva az olvasóban, hogy egyik pozíció sem tekintendő „igazságnak”. Ennek bizonyítására Csehov Egres című novelláját elemzi, majd a kapcsolódó szakirodalom ismertetése során arra jut, hogy mindez olyan, mintha nem is egy múlt századi klasszikusról, hanem egy kortárs szerzőről lenne szó. Így arra a meglehetősen merész következtetésre jut, hogy bizonyos posztmodern tendenciák, amelyek megfogalmazását, leírását sokan Derrida és/vagy Baudrillard munkásságához kötik, Oroszországban már jóval a két nyugati író, filozófus színre lépése előtt léteztek.

Az Orosz posztmodern előzményei (szocialista realizmus) című fejezetben azt állítja, és ebben mond újat (Epstejnhez vagy Groyshoz képest), hogy miközben a posztmodern kifordítja és parodizálja a totalitárius kultúrát, egyúttal paradox módon valamiféle rokonságot is mutat vele. A posztmodern és a szocialista realizmus fontos közös elemének tartja továbbá azt is, hogy mindkettő kételkedik az empirikus valóságban – a szocialista realizmusnak azért van erre szüksége, hogy őszintén tudja képviselni a szocialista ideákat. Ezt a szerző Makszim Gorkij Anya és Nyikolaj Csernyisevszkij Mit tegyünk? című művein keresztül mutatja be.  Emellett felhívja a figyelmet arra is, hogy az orosz posztmodern mind a mai napig jelentős mértékben épít a szocialista-realista irodalmi kánonra – ennek erőssége azonban valószínűleg (a szocializmustól való időbeli távolodásunkkal együtt) fokozatosan csökkenni fog. Hogy a jövőben az orosz posztmodern milyen irányba fog fordulni, az egyelőre még nem látható.

Az Oximoronisztikus eklektika a posztmodern esztétikában című fejezetben Benyevolenszkaja kifejti, hogy természetesen igaz az, hogy a posztmodern soha nem áll valamilyen érték vagy idea szolgálatába, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ennek ellenkezőjét sem teszi, azaz egyértelműen nem utasít el semmit – ehelyett polifóniát teremt, dialógust alakít ki. A posztmodern „koordináta-rendszerében” kiemelt helyen áll az oximoron. Szerinte a posztmodern fő ismérve nem a játékosságában vagy az írástechnikájában áll, hanem sajátos, mindig jelenlévő belső „oximoronisztikusságában”.

A Karnevál és változatai a posztmodern kultúrában című fejezetben Bahtyin karnevál-elmélete és a posztmodern közötti „híd” felépítését kísérli meg. Szerinte a karnevál és az orosz posztmodern egyértelmű rokonságot mutatnak a világ érzékelésében: mindkettő dialogikus természetű és elutasítja a világ hierarchikus felépítését. Ezt azzal támasztja alá, hogy Bahtyin szerint a karnevál világában együtt van jelen „szent és profán, magas és alacsony, kiváló és jelentéktelen, bölcs és bolond stb.” (Бахтин, M. Проблемы поэтики Достоевского. М., 1972, 209). A koronázást trónfosztás követi, majd újabb koronázás. Az élet és a halál folyamatosan váltakoznak, a születés után eljön a halál, a halált pedig ismét a születés követi. A bahtyini karnevalizációban megjelenő „terhes halál” képe a szerző szerint posztmodern természetű, csakúgy, mint a mélyen ambivalens karneváli nevetés. Két, a korai orosz posztmodernhez kapcsolható művet is összekapcsol a karnevalizációval: Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski című poémáját és Bitov A Puskin Ház című regényét. A karnevál ambivalens logikáját véli felfedezni Venyicska alakjában, aki bár moszkvai, de soha nem volt még a Vörös téren és nem látta a Kremlt. Ezt azzal magyarázza, hogy bármikor indult is el a Vörös tér felé, valami miatt mindig a Kurszki pályaudvaron kötött ki. Ennek tudatában Venyicska, amikor csak a Kurszki pályaudvaron volt dolga, mindig a Vörös tér felé vette az irányt. Azonban a poéma vége felé az ijedt Venyicska elkövet egy hibát, és a Kurszki pályaudvarra akarván eljutni, a Kurszki pályaudvar felé indul. Így, életében először, a Vörös téren köt ki. Ugyanezen logika alapján úgy gondolja, hogy ahhoz, hogy helyesen éljünk, helytelenül kell viselkednünk, illetve ahhoz, hogy megtapasztaljuk egy „felsőbb és igazi” józanság állapotát, a sárga földig le kell inni magunkat, amit nem is késlekedik megtenni minden adódó alkalommal. Hasonló logikát érhetünk tetten A Puskin Ház hőse, Odojevcev gondolkodásában is: „a józan ember valójában részeg – és amikor elkezd inni, józanodik” (Битов, А. Империя в четырех измерениях. Пушкинский дом, Харьков-Москва, 1996, 81). A szerző úgy gondolja, hogy ez a fajta posztmodern logika a karnevalizációban gyökerezik.

A könyv elméleti része itt véget ér, a továbbiakban műelemzések következnek, amelyek során Benyevolenszkaja igyekszik párhuzamokat vonni a realizmus és Abram Terc, Venyegyikt Jerofejev, Andrej Bitov, Vladimir Nabokov, Szása Szokolov, Tatyjana Tolsztaja, Ljudmila Petrusevszkaja, Vlagyimir Szorokin és Viktor Pelevin művei között, gyakran a karnevál-elmélet bevonásával. Benyevolenszkaja szerint levonhatjuk a következtetést, hogy a realizmust az orosz posztmodern előzményeként kell kezelnünk, illetve hogy az orosz posztmodern a kezdeteitől fogva a karneváli világérzékelés erős befolyása alatt áll.

Summary

Russian Literary Postmodernism: Origins and Background by N. P. Benevolenskaya examines origins and possible roots of Russian postmodernism, with particular attention to realist and social realist literature. The author considers postmodernism not as a completely new phenomenon, but as a logical consequence of the national canon’s progression. Considering Russian realist literature as a substantially dialogical literary trend, Benevolenskaya creates an interface between Russian realism and postmodernism: this is Bakhtin’s polifony and carnivalesque. The theoretical introduction is followed by analyses of Abram Terts’s, Ven. Yerofeyev’s, Nabokov’s, Sasha Sokolov’s, Tolstaya’s, Perushevskaya’s, Sorokin’s and Pelevin’s works, aiming to draw parallels between these and Russian realism. The author concludes that Russian realism must be considered an important antecedent of Russian postmodernism and that Russian postmodern has been influenced by a carnivalistic attitude from its very beginning.

Аннотация

Книга Русский литературный постмодернизм: Истоки и предпосылки Н. П. Беневоленской рассматривает вопрос генезиса и возможных предпосылок русского постмодернизма, уделяя особое внимание реалистической и соцреалистической литературе.  Автор считает постмодернизм не совершенно новаторским явлением, а закономерным этапом национального культурного развития. Понимая русский реализм как существенно диалогическое направление, она создает связующее звено между реализмом и постмодернизмом – это полифония и карнавализация М. Бахтина. После теоретического введения она анализирует тексты Абрама Терца, Вен. Ерофеева, Набокова, Саши Соколова, Толстой, Петрушевской, Сорокина и Пелевина, пытаясь проводить параллель между ними и реалистическими произведениями. В итоге она делает вывод, что русский реализм является важной предпосылкой русского литературного постмодернизма, и русский постмодернизм с самого начала развивается под сильным влиянием карнавального мироощущения.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?