Dorogi Ilona írása a Dzsámik és mecsetek a hódolt Magyarországon című kötetről

november 4th, 2015 § 0 comments

könyvismertetés

Sudár Balázs, Dzsámik és mecsetek a hódolt Magyarországon, Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2014 (Magyar Történelmi Emlékek, Adattárak).

Örvendetes tény, hogy a magyar oszmanisták az utóbbi időben egyre többször jelentkeznek olyan publikációkkal, amelyekben a magyarországi török hódoltsággal foglalkozó különböző kutatási témáikat az összegzés igényével próbálják feldolgozni. Ilyen példamutató munka volt Hegyi Klárának a hódoltság várairól és várkatonaságáról írt könyve, amelyben a szerző az oszmán védelmi rendszer teljes körű vizsgálatát végezte el. (L. Hegyi Klára, A török hódoltság várai és várkatonasága, I–III, Budapest, História–MTA Történettudományi Intézete, 2007.) Ugyanakkor ebbe a körbe sorolhatóak azok a kötetek is, amelyek a szultáni tanács által tárgyalt „fontos ügyek” magyar vonatkozású iratanyagát adják közre. (L. Dávid Géza–Fodor Pál, Az ország ügye mindenek előtt való. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (15441545, 1552). „Affairs of State Are Supreme”. The Orders of the Ottoman Imperial Council Pertaining to Hungary (15441545, 1552), Budapest, História–MTA Történettudományi Intézete, 2005; és Uők, „Ez az ügy fölöttébb fontos”. A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (15591560, 15641565). „This Affair is of Paramount Importance”. The Orders of the Ottoman Imperial Council Pertaining to Hungary (15591560, 15641565), Budapest, História–MTA Történettudományi Intézete, 2009.)

A múlt évben az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének munkatársa, Sudár Balázs jelentkezett egy újabb munkával, amelyben ezúttal a hódoltsági török imahelyekkel, a dzsámikkal és mecsetekkel kapcsolatos ismereteket gyűjtötte egybe.

A magyar kutatók már korábban is foglalkoztak a hódoltság oszmán építészeti emlékeivel, így a dzsámikkal, mecsetekkel is, de ez többnyire a kevés fennmaradt emlék régészeti és művészettörténeti vizsgálatát jelentette. Ebben a könyvben a szerző másfelől közelít a témához. Elsődleges célja egy adattár összeállítása volt, amelyben a lehető legnagyobb teljességre törekedve, a források nyújtotta minden információt igyekezett felkutatni a hódoltságban valaha volt dzsámikról és mecsetekről. Köztük azokról is, amelyeknek mára már hírük-nyomuk sem maradt, mindezzel főleg arra a kérdésre keresve a választ, hogy mennyi lehetett ezen épületek száma a hódoltság területén. A számok tisztázása és az imahelyekkel kapcsolatos egyéb tudnivalók mellett figyelmet fordított más, a témához köthető kérdésekre is, főként a hódoltság muszlim lakosságának életére, társadalmi szerveződésére, a gazdasági életre és városiasodásra vonatkozóan. A tanulmány, amely összegzi Sudár Balázs eredményeit, a kötet elején, az említett adattár előtt helyezkedik el.

A szerző a kutatás során sokféle forrásanyagot használt fel. Az oszmán hivatali bürokrácia minden olyan irattípusát megvizsgálta, amelyekről úgy vélte, hogy bennük a témával kapcsolatos adatokra lelhet. Kézbe kellett vennie a pénzügyigazgatási iratok szinte minden fajtáját, ezenkívül a bírósági feljegyzésekben, a szultáni tanácsban tárgyalt ügyek irataiban és néhány, nem besorolható iratban kutatott adatok után. Az oszmán elbeszélő források közül is megvizsgált számos krónikát, életrajzot és a 16–17. századi oszmán földrajzi irodalom jeles műveit. A hódoltsági imahelyek kiemelt fontosságú, leghasználhatóbb forrásaként Evlia Cselebi Szejáhatnáme (Utazások könyve) című művét jelölte meg a szerző. A keresztény források közül haszonnal forgatott több útleírást, hadjárati naplót, jelentéseket. A török kiűzése utáni időkből származó keresztény hivatalos iratokban is rábukkant akkoriban még létező dzsámik, mecsetek nyomaira, amelyekben ezeknek az épületeknek a további sorsáról döntöttek. Az írott forrásokon kívül az ostromrajzok és a hadmérnöki felmérések mellett nagyon sok régi metszetet, látképeket, vár- és városábrázolásokat is bevont a vizsgálódásaiba. Az épületekkel kapcsolatban a régészet eredményei is hasznos információkkal szolgáltak.

A felhasznált források, a kutatások történetének áttekintése és néhány érdekes fogalmi kérdés tisztázása után röviden megismerkedhetünk az imahelyek szerepével a muszlim társadalomban. Az Oszmán Birodalomban kétféle imahelyként funkcionáló épület létezett: a dzsámi és a mecset. Közülük méretét és kivitelezése minőségét tekintve is a dzsámi a jelentősebb. Az iszlám vallás fontos pénteki imájának helyszínéül is ez szolgált, erre a célra a mecseteket nem használták. Egy-egy település meghódítását követően az ún. hutbe is itt hangzott el a pénteki ima során, ami az adott hely iszlám világhoz való tartozását hivatott kinyilvánítani, és egy fontos, szimbolikus mozzanat volt a hódítás folyamatában. Ezért a pénteki ima helyszínének biztosítására az oszmánoknak sietve kellett dzsámikat létrehozniuk. Elsősorban az időhiány miatt alakítottak át számos keresztény templomot muszlim imahellyé. A társadalmi életben betöltött szerepük szerint is fontosabbak voltak a dzsámik, hiszen a köréjük emelt, a hozzájuk tartozó közösségi épületekkel – az iskolával, a szegénykonyhával, a fürdővel és a közkutakkal – együtt alkották egy-egy település vagy településrész központját. A kulturális élet tekintetében viszont a dzsámik mellett a mecseteknek és azok személyzetének is fontos szerep jutott.

Az imahelyek között különbséget tehetünk aszerint is, hogy állami fenntartásúak voltak-e, vagy pedig az oszmán társadalomban fontos szerepet játszó különböző magánalapítványok (vakuf) hozták létre azokat és biztosították működésük feltételeit. Ennek kapcsán a szerző hosszabban foglalkozik a kegyes alapítványok szerepével is.

A rendelkezésre álló források tanúsága szerint a hódoltságban két helység kivételével erődítményekben, illetve erődítményekkel bíró településeken létesültek imahelyek. A szerző összesítése szerint 115 olyan település lehetett, ahol működött minimum egy dzsámi vagy mecset. Ezek többségében, 67 helyen csak egyetlen imahely volt, amelyek többnyire az állami fenntartású, ún. uralkodói dzsámik körébe tartoztak. 48 olyan település volt, ahol több imahely is létezett. Ezek főleg délen, a nagyobb létszámú muszlim polgári lakossággal bíró, vagy északabbra a komolyabb erődítményekkel rendelkező városok közül kerültek ki. Hatvan erődítményben nem tudunk imahely létezéséről, ez azonban nem jelenti azt, hogy ott nem volt, csupán csak azt, hogy a források nem tesznek említést róla. Többféle körülményt végiggondolva Sudár Balázs összességében legalább 450-re teszi a hódoltságban valaha volt dzsámik és mecsetek számát. Arra vonatkozóan, hogy egy-egy időszakban miként alakultak ezek a számok, biztosan csak annyi állítható, hogy az idő előrehaladtával egyre több és több lett az imahelyek száma, tehát a 16. században még minden bizonnyal jóval kisebb volt a számuk, mint később. A legtöbb, húsznál több dzsámival rendelkező település Buda, Eger, Várad és Fehérvár voltak. Az, hogy nem a délvidéki, nagyobb számú muszlim lakossággal rendelkező városok szerepelnek az első helyeken, azzal magyarázható, hogy az északabbra fekvő területeken a muszlim népesség a nagy, komoly erődítményekkel rendelkező, jól védhető településeken koncentrálódott, míg délen, bár arányaiban több volt a muszlim, az északiaknál jobban szétszóródva és kisebb méretű városokban éltek. Elmondható, hogy a magyarországi török hódoltság területén csak ezeken, a több imahellyel rendelkező településeken volt jelen igazán a törökök keleties világa. A Balkánon jóval több volt a muszlim imahely, aAz épületek minőségét illetően viszont úgy tűnik, hogy a hódoltsági területek nem maradtak el az Oszmán Birodalom más területeihez képest. Itt is hasonló épületek épültek, mint a többi tartományban. A szerző az imahelyek számára vonatkozó adatok áttekintése során számos táblázatot és térképeket is közöl, ezzel segítve olvasóját az eligazodásban.

A hódoltságban 96 olyan személyről maradtak fenn adatok, akik a már említett magánalapítványok keretein belül imahelyet alapítottak, közülük negyvennek ismerjük az életét. Volt köztük nagyvezír, néhány évig itt szolgáló, a birodalmi elithez tartozó előkelőség, hódoltsági vezető és értelmiségi. A legjelentősebb közülük Szokollu Musztafa budai pasa volt.

A hódítást követően ugyan sokszor keresztény templomokat alakítottak át dzsámikká, de később az épületek jelentős része már oszmán építmény volt. Az imahelyek személyzetének száma a két fős mecsetektől az ötven főnél is több alkalmazottat foglalkoztató dzsámikig terjedt. A könyvből megismerhetjük a különböző „munkakörök” elnevezését, az azt betöltő személy feladatait, fizetését. Azt is megtudjuk, hogy megérte vallási alkalmazottként a hódoltságban dolgozni, hiszen itt a birodalmi átlagnál magasabbak voltak a bérek. A kötetben szó esik még az imahelyek elnevezéséről, az ezekből nyerhető információkról, és a velük kapcsolatban felmerülő problémákról is.

Az áttekintő tanulmány utolsó két fejezetében az imahelyek építészeti jellemzőivel ismerkedhetünk meg. A szerző felsorolja azok különböző típusait. A klasszikus, négyzet alaprajzú, kupolás dzsámikat a 16. századtól kezdődően építették. A hódoltságban ez a típus képviselte a legmagasabb színvonalat. Nagyjából mindössze harminc darab épült belőlük. A régebb óta elterjedt, téglalap alaprajzú dzsámik a kupola hiánya miatt valamivel szegényesebbek, kevésbé látványosak voltak. Tetejük cserép- vagy zsindelyfedésű sátortető volt. Előnyükre szolgált, hogy a sűrűn beépített, városi környezetben könnyebben elhelyezhetőek voltak, és nagyobb belső tér kialakítását tették lehetővé. A hódoltsági imahelyek többsége ebbe a csoportba tartozott. További csoportokat alkotnak az egyszerű kivitelezésű, kis faépületek, valamint a keresztény templomokból kialakított dzsámik. Befejezésül az épületek különböző alkotóelemeinek jellemző kialakításáról olvashatunk, többek között a minaretekről, előcsarnokokról, kupolákról, ablakokról és az épületek díszítőelemeiről.

Az összefoglaló tanulmányt a könyv nagyobb részét kitevő adattár követi, amelyben azok a hódoltsági települések szerepelnek névsorba rendezve, ahol a különféle források tanúbizonysága szerint muszlim imahelyek léteztek. A helységek neve mellett zárójelben található azok mai elnevezése, ha az eltér a korabelitől, és az ország jelölése, amennyiben napjainkban nem Magyarországhoz tartozó településről van szó. Itt jegyzem meg, hogy a szerző délen a Dráva–Al-Duna vonalában húzta meg vizsgálódásainak határát. Az ettől délebbre fekvő területek inkább csak összehasonlításokban fordulnak elő a kötetben. A több imahellyel is rendelkező települések esetében a dzsámik, mecsetek az elnevezésük szerinti ábécé rendbe lettek besorolva, az egy-egy imahelyre vonatkozó adatok pedig azok forrását is feltüntetve, időrendben követik egymást. Az adatok között a szerző különbséget tesz aszerint, hogy szolgál-e részletes, bizonyító erejű információval egy-egy imahely létezésére, vagy csak arra vonatkozó utalásokat tartalmaz. Az utóbbiakat külön csoportba téve az „általános adatok” elnevezés alatt találhatjuk meg. Minden címszó a helység török kori történetével kapcsolatos rövid összefoglalóval végződik, amelyben többek között szó esik az ott lévő erődítményekről, őrségének létszámáról, az imahelyeiről, azok feltételezett kinézetéről, a településsel kapcsolatos ismertebb oszmán személyekről, esetleges régészeti ásatások eredményeiről. Nagyobb városok esetében annak negyedeiről, középületeiről, kapujairól. A nagyjából 450 oldalas adattárban az egyes címszavak hossza a negyed oldal és a leghosszabb, Buda 60 oldalas leírása között változik. A szerző számos rajzot, különféle ábrázolásokat is mellékel.

A komoly kutatás eredményeképpen rekonstruálhatóvá váltak a hódoltságban élő muszlimok hitéletének keretei. Sudár Balázs egy kevésbé kutatott témában hiánypótló munkát végzett. A kötet a hódoltsági élet mindennapjainak árnyaltabb, hitelesebb bemutatása mellett egy igen hasznos adattárral gazdagította a szakirodalmat, ugyanakkor a téma megközelítésében számos új szempontra is felhívta a kutatók figyelmét.

A szerző az MTA BTK
Irodalomtudományi Intézetének segédmunkatársa

Summary

In Mosques in Hungary under the Ottoman occupation Balázs Sudár studies mosques on the territory of the Ottoman occupation in Hungary in the 16th-17th centuries. Using many historical sources he has collected many informations about these buildings and compiled a useful database for researchers of this era related to all mosques built in this area. The data are arranged in an alphabetical order of the settlements. In addition, the author summarizes the results of his research in a longer study, in which he determines the number of mosques in this area as well as their characteristics and deals with many other interesting questions, such as the economy, urbanization and life of Muslims in this region.

Özet

Balázs Sudár çeşitli tarih kaynaklarını tarayarak yaptığı çalışmalarının sonucunda, Osmanlı hâkimiyetindeki Macaristan topraklarında bulunan bütün camiler ve mescitler hakkında eline geçen verileri bir araya toplamış ve böylece dönemi araştıran bilim adamlarına faydalı bir el kitabı oluşturmuştur (Osmanlı hâkimiyetindeki Macaristan’da camiler ve mescitler). Bu çalışmada bulunan veriler yer adlarının alfabetik sıralanmasına göre düzenlenmiştir. Yazar, incelemelerinin neticelerini kitabın başında yer alan bilimsel bir etütte özetlemektedir. Camilerin ve mescitlerin sayısını tespit edip onların özelliklerini sıralamasının yanı sıra başka birçok ilginç soru ile de ilgilenmektedir.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?