Tóth Ferenc recenziója Kovács Eszter monográfiájáról

október 2nd, 2015 § 0 comments

recenzió

Kovács Eszter, La Critique du voyage dans la pensée de Diderot: De la fiction au discours philosophique et politique, Paris, Honoré Champion, 2015.

A párizsi Honoré Champion kiadó könyvesboltja egyike a francia nyelvű nemzetközi humán tudományosság reprezentatív fórumainak. Aki ide betér, biztosan nagy érdeklődéssel forgatja a legújabb bölcsészettudományi termékeket, s olvasói lelkesedésének egyedül a könyvek borsos ára szabhat határt. A rue Corneille-en található patinás bolt kirakatában szerepelni nagy szakmai megtiszteltetés még a neves francia filológusoknak is. Különösen nagy öröm számunkra, ha magyar szerzők műveivel is találkozhatunk a polcokon.Legutóbb ebben az élményben volt részem, amikor e bűvös bolt ajtaján beléptem. Tulajdonképpen reklamálni mentem oda egy régóta elfelejtett tanulmányom tiszteletpéldánya miatt, amelynek a kötete ráadásul azóta el is fogyott… Ekkor akadt meg a szemem Kovács Eszter új kötetének borítóján, s a kiadó sajtóügyeit diplomatikusan egyengető mindig kedves Sylvie Duhamel asszonynak köszönhetően mégsem kellett üres kézzel távoznom, mivel a jelen kötet recenziós példányát kérésemre azonnal a kezembe nyomta.

A kötet témájának előzményei a szerző egyetemista éveire nyúlnak vissza, mivel már akkor elkezdett intenzívebben foglalkozni a 18. századi utazási irodalommal. A téma óriási szakirodalmán belül a 2000-es évek elején elkezdett előtérbe kerülni egy markáns francia módszertani irányzat, amely az utazásról való gondolkodást vizsgálta. Ennek egyik legfontosabb előnye abban rejlett, hogy lehetővé tette a történeti, eszmetörténeti és irodalmi szempontrendszer együttes használatát, amit később regards croisés kifejezéssel szoktak illetni. Daniel Roche Humeurs vagabondes című, 2003-ban megjelent könyve alapmunkának számított ebben a kérdésben. Roche azonban elsősorban Voltaire-rel és Rousseau-val foglalkozott, és csak kis mértékben érintette Diderot munkásságát. A téma érdekességét így éppen azt nyújtotta, hogy hogyan is illik a képbe egy olyan szerző, aki az utazásról és az utazási irodalomról nagyon szkeptikus álláspontot fogalmazott meg, miközben az Enciklopédia szerkesztőjeként vagy A két India történetén dolgozva sokat merített az útleírásokból, útleírás-gyűjteményekből.

A mostani könyv első, jóval terjedelmesebb változata Kovács Eszter doktori disszertációja volt, amely Penke Olga és Catherine Volpilhac-Auger irányítása alatt készült, s amelyet a szerző 2007-ben sikeresen megvédett. Tömörített és átdolgozott változatát 2013-ban nyújtotta be az Honoré Champion kiadóhoz, de a kötet sajnos nem jelenhetett meg az akkori Diderot-évfordulóra, mivel a kiadó hosszadalmas szerkesztési és korrektúrázási gyakorlata ezt nem tette lehetővé.

A mű szerkezete logikus, s a tárgyalt témát a szerző sokoldalú módon mutatja be. Amint Kovács Eszter a bevezetőjében megemlíti, alapvetően szintézisre törekedve nézte végig a rendkívül eklektikus Diderot-életművet, valamint az utazás különböző megközelítéseit és megjelenéseit vizsgálta. Ez módszertanilag nem teszi olyan egységessé a gondolatmenetet, mintha egy konkrét műre, vagy művek egy csoportjára koncentrálna, ugyanakkor igen széles spektrumon keresztül mutatja be a témát.

A kötet négy különböző részből áll, amelyek a kérdésfelvetéstől, a rendelkezésre álló szövegek alapos vizsgálatán keresztül a konklúzióig vezetnek. Az első fontos egységben az utazás hasznosságának problematikáját veszi górcső alá a szerző. A kérdés jogossága kézenfekvő, hiszen már ebben a korban sokan megkérdőjelezték az utazás és az utazási irodalom értelmét, mivel ezek a leírások töredékes és szubjektív jellegüknél fogva csak óvatos elemzésekre és következtetésekre nyújtanak lehetőséget. Amint az utazási irodalom nagy szakértője, François Moureau professzor találóan megjegyezte: a korábbi korszakok legtöbb utazója nem is hagyott maga után semmilyen útleírást vagy beszámolót, ezért ennek a kollektív tudáshalmaznak a jelentős része örökre elveszett az emberiség számára. (L. François Moureau, Le Théâtre des voyages. Une scénographie de l’Âge classique, Paris, PUPS, 2005.) A korban egyébként két fontos utazástípust ismertek el: a felfedező utazást és a tanulási célú utazást. Ez utóbbi klasszikus elnevezése volt a Grand Tour, amely elsősorban az utazást megelőző elméleti tanulmányok megerősítésére és elmélyítésére szolgált. Ennek megfelelően az utazás intézményéről egyaránt napvilágot láttak támogató és kritikus vélemények. A könyvben a felvilágosodás nagy szerzőinek – Montesquieu, Voltaire, Rousseau, Bernardin de Saint-Pierre – véleményeinek ismertetése után terelődik a szó Diderot utazás hasznosságára vonatkozó gondolataira, amelyeket elsősorban a szerző Enciklopédiában publikált szócikke alapján ismerhetünk meg. Diderot egyébként alapvetően kritikával, sőt néha egyenesen megvetéssel tekintett az utazásra, amelyet a szerző számos példán keresztül meggyőzően mutat be.

A kötet következő nagy egysége Diderot szépirodalmi munkáiban található utazásra vonatkozó szövegek szerepére hívja fel a figyelmet. Az Oiseau blanc (Fehér madár) című regényében már megjelenik a hazug utazó figurája, amely a további munkák egyik visszatérő motívuma lesz. A Bijoux indiscrets (Fecsegő csecsebecsék) az utópia eszközével élve egyrészt – hasonlóan a felvilágosodás korának más regényéhez – görbe tükörben ábrázolja kora franciaországi viszonyait, másrészt pedig ironikusan teszi nevetség tárgyává a hasznos utazás, a Grand Tour pedagógiai intézményét. A Bougainville utazásához írt adaléka (Supplément au voyage de Bougainville) szintén megkérdőjelezi az utazás fontosságát, hiszen a filozófus magyarázataival igyekszik helyre tenni a szemtanú útleírását. Diderot egyik legformabontóbb és legtöbbet vitatott regénye a Jacques, le fataliste (Mindenmindegy Jakab) sem kíméli az utazást és az utazókat. Az olvasót a regény elbeszélésétől folyamatosan elidegenítő eszközeivel valójában a regényes útleírásokat és útleírásokban bővelkedő regényeket is ostorozza. Gondoljunk például a korban divatos pikareszk kalandregényekre, amelyek hőseit és kellékeit egyaránt nevetségessé teszi. A mű egyházellenes és vallásellenes elemeiben a korban szintén nagy népszerűségnek örvendő zarándoklatok kritikája is felismerhető (pl. Saint Jacques de Compostelle, el camino). Szintén ebben a részben mutatja be a szerző Diderot szalonok világába kalauzoló kritikai írásait is. Itt az utazás térbeli és időbeli dimenzióit egyaránt megjeleníti a munka Jules Vernet tengerábrázolásain és Hubert Robert romképein keresztül.

A következő tartalmi egységben Diderot néhány saját élményű útleírását mutatja be a szerző, amelyek számos esetben magyarázatot is nyújtanak az utazás témájához való viszonyára. Egyfelől Diderot azon felvilágosodás kori gondolkozók közé tartozott, akik alig utaztak; Gerhard Stenger szerint egyenesen félt az utazástól. A vidéki származású Diderot 1729-ben költözött Párizsba, s ezt követően alig hagyta el a várost. A családlátogatásainak kudarca miatt 1770-től már nem utazott el többet Langres-ba sem és csak a szintén nem túl sikeres hollandiai és oroszországi utazásainak leírásai alapján következtethetünk a saját tapasztalataira. Legérdekesebb módszertani gondolatait a Voyage en Hollande (Hollandiai utazás) című munkájának bevezetőjében fejtette ki, amelyre Kovács Eszter igen meggyőzően mutat rá. Az egyébként számos, máshonnan kölcsönzött szöveget is tartalmazó útleírásban rámutat a holland gazdaság sikerei mellett az ország kezdődő hanyatlására is, s a tükör módszerével összeveti tapasztalatait a hazai viszonyokkal.

Szintén tanulságos a Diderot szentpétervári utazásából született útleírás. Nem egyedi eset, hogy nyugati értelmiségi írót a távoli orosz földre invitált egy abszolutista uralkodó, s erről útleírás készült. Diderot azonban az orosz viszonyokat a vendéglátó fél figyelmessége miatt csak nagyon felületesen tanulmányozhatta, a vizsgálat eredményei pedig gyakran a franciaországi állapotokat is tükröző módon jelentek meg. Diderot oroszországi utazása érdekes módon kapcsolódik egy ebben a korszakban zajló filozófiai vitához, amelynek témája a keleti despotizmus volt. Ebben a vitában a filozófusokon kívül kiemelkedő szerepet játszottak azok az utazó írók, akik bejárták a keleti országokat, és ismerték azok nyelveit és szokásait, vagyis akiket a korai orientalisztika szakértőinek tartottak. A keleti despotizmus létének bizonyítása a gyarmatosítást megelőző ideológiai viták részét képezte. Diderot egészen más megközelítésben, de szintén eljutott a központi hatalom despotizmusáig, amelynek gyakorlatáról igyekezett az orosz nakazról írt feljegyzéseiben II. Katalin cárnőt is meggyőzni! Így vált az utazás és az utazók kritikája összetett filozófiai és politikai koncepcióvá, amelynek végső kidolgozására a Raynal abbé neve alatt megjelent A két India történetében került sor. Raynal abbé tízkötetes munkájában a kereskedelem és a gyarmatosítás történetét kívánta megírni az első felfedezésektől a mű kiadása előtti utolsó eseményekig. A Diderot-nak tulajdonítható részekben megjelenik a felfedezések hasznosságának megkérdőjelezése mellett a hódító gyarmatosítások éles morális kritikája is. Az általa lefestett utazó képe leginkább a kétes hírnevű kalandorokhoz hasonlítható. Ennek továbbgondolására egyébként az Enciklopédia Kalandor címszava és Alexander Stroev monográfiája (Les aventuriers des Lumières, Paris, 1997) is igen érdekes adalékokkal szolgálnak. A két India történetében közölt Diderot-szövegek alapján szépen kirajzolódik a korabeli európaiak duális képe a világ más tájairól. Ez alapján a civilizált Európán kívül létezett a Kelet (Oriens = origo = origines) világa, amely szintén rendelkezett egyfajta civilizációval (pl. Kína vagy India), s ezen kívül maradt még a civilizálatlan vademberekből álló világ. Ez utóbbiak lehettek jó vagy rossz vademberek is a felvilágosult filozófusok művei alapján…

A gyarmatosítás kritikája feltétlenül Diderot utazásra vonatkozó gondolatainak legérdekesebb vonulatát alkotja. Egyes véleményei még a mai posztkoloniális olvasó számára is egészen modernnek hatnak (pl. commerce sans usurpation = fair trade). Természetesen történészként fontosnak tartom, hogy e gondolatokat a történelmi kontextusba helyezve is értékeljem. A korszak mindenképpen fontos változásokat hozott a francia külpolitika számára. Franciaország 1763-ban elveszítette legjelentősebb gyarmatait, így új területeket (pl. Afrika, Indiai- és Csendes-óceán stb.) próbált meg szerezni. A francia kormányzatot megosztották a gyarmatosítás és a hatalmi terjeszkedés új irányait taglaló viták. A gyarmati versengésben a legfőbb ellenfél a máskülönben csodált Anglia volt. Diderot sommás ítélete sokat mond erről a viszonyról: „Az angol otthon a zsarnokság ellenfele, de amint kiteszi a lábát hazulról a legvadabb despotává válik.” (Denis Diderot: Réfutation suivie de l’ouvrage d’Helvetius intitulé l’Homme. Idézi Kovács Eszter: La Critique du voyage... 259. )

Hasonlóan markáns Diderot véleménye az új feltörekvő nagyhatalommal, Oroszországgal kapcsolatban. Az orosz expanzió egyszerre fenyegette a hagyományos francia szövetséges Lengyelországot, illetve a francia monarchiával különösen virágzó kereskedelmi és politikai kapcsolatokat ápoló Oszmán Birodalmat. A tárgyalt időszakban hatalmas változások zajlottak le Kelet-Európában is. Az 1768–1774-es háború során az Oszmán Birodalom sorozatos vereségei nyomán látványosan meggyengült, Lengyelországot pedig 1772-ben első ízben osztották fel a környező hatalmak. E változó kor lenyomatát természetesen ott találjuk Diderot munkáinak lapjain is.

Kovács Eszter könyvében jól láthatjuk, hogy az utazás (felfedezés, gyarmatosítás, kereskedelem stb.) felértékelődését hogyan szemlélte egy felvilágosult filozófus. E kötet rendkívül gazdagon dokumentált és figyelemre méltó filológiai alapossággal elkészített jegyzetapparátusa és bibliográfiája segítségével hasznos kézikönyv lehet a téma iránt érdeklődő olvasók számára.

A szerző az MTA BTK
Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója

Résumé

La première version de La Critique du voyage dans la pensée de Diderot. De la fiction au discours philosophique et politique était préparée et soutenue en 2007 sous forme de thèse de doctorat par Eszter Kovács sous la direction d’Olga Penke et de Catherine Volpilhac-Auger. Le texte revu et retravaillé fut publié dans la collection «Les dix-huitièmes siècles» dirigée par Colas Duflo, Antony McKenna et Jean-Paul Sermain. Selon la conception présentée par l’auteur, Denis Diderot était sceptique en ce qui concerne l’utilité des voyages et la crédibilité des récits de voyages. Toutefois le sujet du voyage est omniprésent dans ses ouvrages, malgré le fait que Diderot a peu voyagé. Dans cette monographie brillante, Eszter Kovács présente d’une manière convaincante l’évolution de la pensée critique de Diderot à partir de ses premiers romans jusqu’à l’Histoire des deux Indes, ouvrage synthétique. Outre la richesse des références bibliographiques, le livre présente une lecture agréable aux lecteurs intéressés par la littérature française des Lumières

Tagged , , , ,

Vélemény, hozzászólás?