Máté Ágnes recenziója

július 22nd, 2015 § 0 comments

recenzió

E. Kovács Péter, Zsigmond király Sienában, Budapest, Corvina, 2014.

E. Kovács Péter 2014 végén megjelent kötete Luxemburgi Zsigmond király életének azt a kilenc hónapját mutatja be grandiózus levéltári munka és sok fantázia használatával, amely során az uralkodó római koronázására várt Siena vendégszeretetét élvezve. A szerző ezt az időszakot apró életképek mozaikjaként tárja elénk. Például megtudhatjuk tőle, milyen szállást kaptak a leendő császár és emberei (60), miért vágták ki a császár egy katonájának nyelvét (136), mit evett-ivott (58), s egyáltalán, hogyan töltötte napjait Luxemburgi Zsigmond a toszkán dombokon 1432–1433-ban.

Jelen recenzió elsősorban irodalomtörténészi szemszögből vizsgálja E. Kovács Péter könyvét, feltéve a kérdést, milyen tanulságokkal szolgál tartalmában és stílusában a Zsigmond király Sienában című munka a (régi) magyar irodalom művelői számára.

A kötet tíz nagy fejezetben s egy-egy, E. Kovács egész írására jellemző személyes hangvételű elő- és utószóban mutatja be a történeti feljegyzések alapján rekonstruálható tényeket. Csupán ízelítőként álljon itt néhány fejezetcím: I. Lenn délen édes éjen édent remélsz, IV. Háború és béke, IX. Topmodell leszek. Úgy vélem, E. Kovács Péter igencsak a hatása alá került annak a műnek, amelynek köszönhetően a 15. századtól az egész művelt Európa ismerte Zsigmond sienai tartózkodásának egy momentumát. Enea Silvio Piccolomini Historia de duobus amantibus (A két szerelmes története) című munkájáról van szó, amelyet a sienai humanista antik reminiszcenciák sokaságát vegyítve s újraértelmezve írt egy Euryalus nevű frank lovag s egy Lucretia néven említett helyi polgárasszony házasságtörő kalandjáról. Az évszázadok során ez a munka a latinul olvasó közönség számára legalább annyi élvezetet nyújtott a klasszikus idézetek szellemes újrahangolásával, mint a korban pornográfnak számító szerelmi jelenetek bemutatásával. E. Kovács Péter írói stílusa is kedveli ezt a „rongyszőnyeg”-technikát: ha csak a fenti fejezetcímeket tekintjük, máris találhatunk utalást a My fair lady című musical dalszövegére, egy orosz klasszikusra, s egy néhány éve hazánkban is futott valóságshow címére. A sor folytatható Szerb Antaltól és Kosztolányi Dezsőtől származó nyílt vagy rejtett idézetekkel, s a szerző stílusába helyezkedve mondhatnánk egy Babitstól vett félsorral, E. Kovács Péter számára részben ő maga „az alany és a tárgy”, aki saját életét is beleszövi művébe. Ilyen megfontolásból Zsigmond és emberei mellett a kötet lapjain újra meg újra visszatér Klári és Béla alakja, akikről a fülszöveg és a dedikáció sejteti, hogy a szerző szülei lehetnek; később ez be is bizonyosodik: „Hosszú idő óta a szerzőnek oly fontos – Klárinak és Bélának köszönhetően – utóbbi dátumot választották a verseny időpontjaként.” (123–124)

Régóta tudjuk, hogy egy könyv ideális olvasója maga a szerző, vagy legalábbis az övéhez nagyon hasonló tapasztalatokkal rendelkező személy. Ebből a szempontból E. Kovács Péter külön is megszólítja azokat, akik hozzá hasonlóan „a Varsói Szerződés haderejében” (62) szolgáltak, s ezért bennük is személyes emlékeket idéz fel a katonai argó használata a sienai kötelékben szolgáló magyar zsoldosok bemutatása során (135). Nemtől függetlenül a futball rajongói is számos belső viccre lelhetnek a kötetben, amelyeknek legtöbbször van is kötődése az éppen tárgyalt témához. A firenzei bankárcsaládok budai megtelepedése kapcsán teszi a szerző a következő megjegyzést: „A király előrelátásának számomra legfontosabb bizonyítéka a firenzei Bene család magyarországi betagozódása. Zsigmond jószívűségének egyedül a fradi [!] és a brazil szurkolók nem örülhettek felhőtlenül.” (96)

Szintén klasszikusokat követve E. Kovács Péter gondot fordít a szerzői én-formálásnak a névvel összefüggő aspektusára is, és közönségét újabb intertextusokkal szórakoztatja: „És nem hagyva az olvasót kétségek között, egy a szívemnek oly kedves jelenetből rájöhetnek, mit jelent nevem előtt az »E.« rövidítés. […] Szülővárosom fehérnépének ajánlom az adatot, ahol ugyan 1552-ben nem élénkítés okán hordták a falakra a Gárdonyi által forró gulyásnak [sic!] megálmodott levest, hanem fegyverként, de a segítő szándék mindkét esetben dicsérendő”. (17–18) A szerző bensőséges viszonyt ápol tárgyával, ugyanakkor gyakran feleslegesen kifelé beszél a könyvből: „Fortuna mellett a filológia szintén segítségünkre sietett. Lám, az oly sokak által alábecsült és korszerűtlennek tartott tudomány egy nemzet becsületét képes megmenteni. Ez utóbbi gondolatot a latin tanszékek bezáróinak figyelmébe ajánlom.” (164) A szerző állandó (ön)iróniája egy helyt saját szakmáját is eléri, de a mintegy húsz sorra terjedő „közostorozást” a recenzió terjedelmi korlátai miatt nem idézem, csak jelzem, hogy a kötet 120. oldalán található bekezdés egy gondos olvasószerkesztő keze nyomán ki is maradhatott volna.

Akárcsak Piccolomini, E. Kovács is szereti előre- és visszautalásokkal ébren tartani olvasói figyelmét; például a kötet borítóján látható tetszetős rajzról csak a 120. oldalon derül ki, hogy honnan származik, s a mű mottójául szolgáló francia idézet is csak a 22., majd a 187. oldalon kap fordítást és magyarázatot.

A kötetnek az irodalomtörténet számára is fontos hozadékairól szólva hangsúlyozni kell, hogy a szerző számos olyan forrásra és szakirodalomra támaszkodik, amelyeket a magyarországi kutatás eddig nem ismert vagy nem használt fel. Gondolok itt elsősorban a 16–17. századi sienai krónikákra, amelyeknek vonatkozó részeit azonban jó lett volna E. Kovács Péternek a Függelékben közölnie eredeti nyelven. Szintén érdekes adatokat várhatunk annak a Petra Perticinek a munkáiból, akinek állításaival E. Kovács többször vitatkozik is, például Piccolomini Lucretiájának személyét illetően (151–152). Pertici és E. Kovács megegyeznek abban, hogy – történészként – referenciálisan olvassák Piccolomini szerelmi históriáját. Ez az eljárás pedig egyáltalán nem hiba, hiszen így tettek már a 15. század olvasói is, akik kódexek széljegyzeteiben is azonosították egymással Euryalust és Kaspar Schlick birodalmi kancellárt. E. Kovács különböző apropókon többször is visszatér a Piccolomini által leírtakhoz, mégis elhárítja magától azt a feladatot (142), hogy belehelyezkedjen abba a pozícióba, amelybe a régi olvasók – értsd ez egy valós történet –, és megkísérelje levéltári adatok segítségével azonosítani a sienai szereplőket. Ez nagyon sajnálatos, hiszen őelőtte egy magyar kutató sem került ilyen közel a sienai forrásokhoz. Az általa összegyűjtött adatoknak hála azért világosabban látjuk például már a Zsigmond által anyja sírjánál lovaggá ütött fiúcska történetét, akit ezután Niccolò Petrucci személyében tisztelhetünk (151–152). Könyve lapjain E. Kovács tíz, tizenöt olyan személyt említ a sorok között, akik a császár sienai tartózkodása alatt szerezték meg a comes palatinus címet. Mint tudjuk, a Historiában is ezt a tisztséget ígéri Euryalus az őt segítő Pandalusnak. Izgalmas lenne többet tudni a fentiek közül legalább a sienai személyekről és rokonságukról. E. Kovács nem tud ellenállni a kísértésnek és végül elmés javaslatot tesz a szerelmi kudarcában megfutamodó magyar lovag, Pacorus személyére. Előbb a 134. oldalon mintegy mellékesen megemlíti, hogy okleveles bizonyítékot talált arra, hogy Hunyadi János részt vett Zsigmond római koronázásán, majd az ötletet továbbfejlesztve ezt arra is bizonyítéknak tekinti (sajnos az oklevél szövegét nem idézve), hogy Hunyadi Sienában is ott volt a császár mellett. S hogy miért nem lehetett mégsem ő Pacorus: „A fiatal katona ugyanis ekkor már nős volt, így nyilvánvalóan hűséges, és ha mégis – természetesen Lukrécia hibájából – megbotlott, nemzeti májunkat hizlalva, Euryalus elől bizton vitte volna a nőt.” (164) A Pacorus nevű lovag a latin szövegben egyszerűen „pannonius eques”, s E. Kovács kötetében szerepel is egy Kopacsovci Tóka Péter nevű udvari lovag (50), aki eltávozott Sienából 1433. február 20. után, de a koronázáson már részt vett. Érdemes lenne megbizonyosodni róla, ő volt-e az a személy, aki a Piccolominitől említett balul sikerült hógolyózás után eltűnt a városból (125). Mindebből látható, hogy E. Kovács Péter munkája nyomán más szempontok szerint az adatok még bővíthetők és bővítendők.

Nem csak a magyar közönség számára lenne hasznos például egy olyan külön album összeállítása, amely tartalmazza az E. Kovács könyvének IX. fejezetében felsorolt Zsigmond-ábrázolásokat, s amelyekhez kiegészítések is tehetők például a cassone- és spalliera festészet remekeiből. Euryalus és Lucretia története ugyanis, többször a trónon ülő császár alakjával együtt, gyorsan helyet kapott a 15. századi iparművészet e darabjain is.

A kötet bibliográfiáját tanulmányozva sajnálattal láttam, hogy a szerző szinte nem idéz irodalomtörténésztől jegyzett szöveget. Magyar részről ilyen hiányként kell említenem legalább Kőszeghy Péter Balassi Bálint – Magyar Amphión (Balassi, 2014) című kötetének az Euryalus és Lukrécia széphistóriájáról szóló részét, amely részletes bibliográfiát is tartalmaz a magyar kutatások állásáról. Az olasz tanulmányok közül pedig Arsenio Frugoni Enea Silvio Piccolomini e l’avventura senese di Gaspare Schlick című cikkét (Rinascita 4(1941), 229–249), s Donato Pirovano legalább egy írását hiányolom: Letteratura e storia nell’Historia de duobus amantibus di Enea Silvio Piccolomini, Giornale Storico della Letteratura Italiana, CLXXXIII(2006), fasc. 604., 540–555.

A tudományköziség időszakában joggal várható el, hogy egy adott témát több oldalról is vizsgáljon a szerző, már csak azért is, mert ugyanaz az adat más asszociációkat kelt egy irodalomtörténészben, mint egy történészben. Hogy csak egy példát említsek: a Zsigmond és kísérői rendelkezésére bocsájtott falikárpitok (78) amelyek Vergiliust, Nagy Sándort és Salamon királyt ábrázolták, éppen azokkal a figurákkal ékesítettek, amelyeket Euryalus követendő példaként említ, amikor saját magát biztatja a szerelmi kalandra. Talán Piccolomini épp egy ilyen, általa is jól ismert sienai belső térbe helyezi hősét? Ritoókné Szalay Ágnes kutatásaiból egyébként tudjuk (Eleink szórakoztató olvasmányairól, ItK 84(1980), 654), hogy ilyen fali szőnyegek a 15–16. századi Magyarországról is adatolhatók.

A kötet erényei, többek között a benne közölt számos fontos új adat és az egyéni ízléstől függően szerethető írói stílus, valamint a jól megválasztott illusztrációk ellenére sem mehetünk el amellett, hogy a szöveg megformáltsága az olvasószerkesztő teljes hiányára utal. Sajnos sajtóhiba van már az olasz nyelvű köszönetnyilvánításban is, a betű- és szóközhiányok, sorokkal vagy egy teljes oldallal elcsúszott életrajzi dátumok, az olasz és latin egyes/többes számú kifejezések helyesírása körüli zavar és a sokszor nehezen értelmezhető mondatszerkezetek jelentősen csökkentik a Zsigmond király Sienában című könyv élvezeti értékét. Egy ilyen hatalmas vállalkozás esetében, mint amilyen E. Kovács Péter évekig tartó kutatása volt, s amelyhez a Nemzeti Kulturális Alap is a nevét adta, kár elrontani a végeredményt olyan hibákkal, amelyek több kiadói odafigyeléssel egyszerűen kiküszöbölhetők lettek volna.

A szerző az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete
Reneszánsz Osztályának posztdoktori ösztöndíjasa.

Summary

The volume King Sigismund in Siena presents one of the most interesting periods of Sigismund of Luxembourg’s (reigned 1387–1437) life. Based on newly discovered archival materials and using carefully chosen secondary literature, the author investigates a nine-month period in 1432–1433, during which the Emperor was in Siena and tried to arrange his coronation with Pope Eugene IV. One particular event of this period, a love affair between a certain Euryalus (according to tradition, an alter ego of Kaspar Schlick, chancellor of Sigismund) and an unknown Sienese lady, called Lucretia, has been known to the European public since the 15th century, thanks to Enea Silvio Piccolomini’s (later Pope Pius II) short story, the Historia de duobus amantibus. In his volume Péter E. Kovács combines historical facts with information found in Piccolomini’s text, in order to shed new light on two questions: (1) to what extent and in what way did the presence of the Emperor change everyday life in Siena, and (2) what kind of memories of the events can be found after approx. 600 years (information recorded in chronicles or transmitted by gossip, commemorated by pieces of art)? Besides uncovering a lot of new “merely historical” facts about Sigismund’s stay in Siena, the novelty of this work is that it offers new material to literary historians for better understanding the circumstances in which Piccolomini’s love story was born and the reasons why the two lovers, Euryalus and Lucretia conquered the whole European public in a century’s time.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?