„Aut Caesar, aut nihil” – Zabán Márta recenziója

július 20th, 2015 § 0 comments

recenzió

Ki vagyok én? Nem mondom meg…, szerk. Szilágyi Márton, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2014.

A Petőfi-életmű recepciótörténetének paradigmaváltását célozta meg a Ki vagyok én? Nem mondom meg… című tárlat, amely 2011-ben nyílt a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ugyanezt a célt követte a kiállítás koncepciójához, módszertani megoldásaihoz kapcsolódó, azonos című kötet. A kiállítás innovativitását, a Petőfi-kutatás eredményeinek kommunikálásához való hozzájárulását már többen méltatták, amiről Kalla Zsuzsa kötetben szereplő tanulmánya értekezik összefoglalóan. Jelen írás nem ehhez a diskurzushoz kíván hozzászólni, hanem a Szilágyi Márton szerkesztésében 2014-ben megjelent Ki vagyok én? Nem mondom meg… című tanulmánykötet vizsgálatára vállalkozik.

A kötet a Petőfi-kutatás új tendenciájáról tanúskodik, a tanulmányok által kijelölt irány ugyanis a normaszegés társadalomtörténeteként is interpretálható. Az írások jelentős része a Petőfi-életmű olyan aspektusait értelmezi, amelyek kontextusukhoz képest lázadásként, a kánonnal való szembehelyezkedésként értelmezhetők. A norma megszegése olyan módszertani kiindulópontnak mutatkozik, amely jelentéses történeti forrásként kerül a kutatók látóterébe, rekonstrukciója és kontextusba helyezése pedig a Petőfi-kutatásban új értelmezésekhez vezet.

Rajnai Edit Petőfi 1839–1845 közötti színházi próbálkozásait rekonstruálja és elemzi tanulmányában. A szerző az irodalom pragmatikájának történetéhez szolgáltat adatokat, amikor a versek és a színdarabok előadásának korabeli normarendszeréből hozott példák segítségével értelmezi Petőfi versmondói kudarcait. Példaként említi, hogy amikor Petőfi a selmecbányai irodalmi társulatnál előadta Vörösmarty Petike c. versét „[a] gond nem a szereplők akusztikai megjelenítésével volt, hanem azzal, hogy Petőfi nem a szó szavalástani értelmében szavalt, hanem »eljátszotta« a »jelenetet«…” (30) Rajnai Petőfi színpadi sikertelenségét nem pusztán gyenge színészi kvalitásaiból vezeti le. Szerinte Petőfi előadásmódját annak elvi, koncepcionális háttere, a költő normaszegő megoldásai ítélték sikertelenségre.

Kerényi Ferenc posztumusz tanulmányában Petőfi és Császár Ferenc költői szembenállását értelmezi. A tanulmány aprólékosan, lépésről lépésre haladva vázolja fel a Császár és Petőfi közötti ellenszenv kialakulását, irodalmi vitájuk egyre élésebbé válását. Kerényi amellett érvel, hogy Petőfi nem előítéletei alapján ellenszenvezett Császárral és az általa képviselt irodalomszemlélettel. Vitájuk fokozatosan alakult ki, nem személyes jellegű, hanem irodalomszemléletük alapvető összeférhetetlenségének volt következménye.

Paraizs Júlia írása a tanulmányok többsége által felvetett normaszegés kérdését Petőfi poétikájának sarkköveként veszi szemügyre. Gondolatmenete abból a feltevésből indul ki, hogy a Coriolanus-fordítás Petőfi eredeti műveinek poétikai-stilisztikai legitimációját biztosította azzal, hogy a korlátozás-ellenes poétika létjogosultságát hirdető alkotásként kapcsolatba került Petőfi saját műveivel. Ily módon a Petőfi-szövegek irodalmiatlannak, alantasnak ítélt aspektusai mintegy legitimálódnak abban a pillanatban, amikor Petőfi Coriolanus-fordításával Shakespeare-nek egy olyan műve kerül kapcsolatba velük, amely szintén rendelkezik a „a káromkodással jelölt, a kimondás szabadságát hirdető »korláttalan« poétika” (87) jellemzőivel. Shakespeare Coriolanus című drámája így – beemelve Petőfi művei közé – érvként szolgál azokkal a kritikusokkal szemben, akik a Petőfi-művek értékelésekor folyamatosan összemosták a biográfiai én és Petőfi művei lírai alanyának megnyilatkozásait.

Szilágyi Márton következtetése is hasonló A hóhér kötele értelmezésekor, hiszen az elemzésből kiderül, hogy a Petőfit ért vádak itt is nagyrészt a regény főszereplőjének és első személyű narrátorának, valamint Petőfi jellemének az összemosásával születtek. Szilágyi a regény recepciótörténetének vizsgálatakor számos példán keresztül szemlélteti, hogy a bosszú és gyűlölet ilyenfajta reprezentációjával nehezen tudtak megbirkózni a 19. századi értelmezők, hiszen eleve atipikus szövegről van szó. A műben érvényesülő egyetlen nézőpont ugyanis egy negatív szereplőé: „A hóhér kötele ugyanis egy amorális narrátort teremt […] Petőfi itt a narrátorral való, önkéntelen morális azonosulás konvenciójának megtörését végezte el”. (314)

Gyimesi Emese Szendrey Júlia naplói szövegváltozatainak vizsgálatával arra keresi a választ, hogy mennyiben befolyásolta a naplók recepciótörténetét utólagos kiadásukkal történt közegváltásuk, valamint Petőfi, illetve Jókai rajtuk végzett szerkesztői munkája. Kiinduló tézise, hogy bár a recepciótörténet főként „a Petőfi-szerelem termékének” tekinti ezeket a szövegeket, ha figyelembe vesszük, hogy a szerkesztők szelekciós tevékenysége, valamint kontextualizációs eljárásai alakították ebbe az irányba a szövegek interpretációit, Szendrey szövegeinek egészen eltérő jelentéseit fedezhetjük fel.

Az Életképekben a Petőfiné naplója címen sorozatban közölt naplórészletek Petőfi és Jókai által gerjesztett marketingje és a szövegen eszközölt szerkesztői eljárások olyan intimitás kifejezőjévé tették a publikált szövegkorpuszt, amely erősen normaszegő volt a korban. Gyimesi Emese amellett érvel, hogy ezek a szerkesztői eljárások elfedték a naplók valódi jelentéseit. A tanulmány szerzője nem csupán ezeknek az elfedett jelentéseknek a rekonstrukciójában érdekelt, hanem egy nagyon meggyőző komparatív olvasatot nyújt az eredeti napló és a Petőfi–Jókai-páros keze alól kikerült marketing-termék jelentéseinek összevetésével. Ily módon nem csupán Szendrey Júlia szövegét menti fel az alól, hogy kizárólag „a Petőfi-szerelem termékének” tekintsék, hanem újabb szempontokat mutat fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan hasznosítható az „irodalmi gépezet” Petőfi általi domesztikálásának értelmezése az irodalomtörténeti diskurzusban.

Hermann Róbert tanulmányában Petőfi katonai karrierjének mikrotörténeti elemzését végzi el: a honvédség feltételeihez alkalmazkodó Petőfi egyéni reakcióit, döntéseit helyezi kontextusba. A tanulmány a Petőfi-irodalom kedvelt sztereotípiáit bontja le: egymásnak ellentmondó visszaemlékezések, több, különböző változatban fennmaradt korabeli dokumentum alakulástörténetének jár utána. Forrásainak értelmezésével keres magyarázatot Petőfi katonai karrierjének viharos alakulására a Bem–Vécsey–Klapka–Görgey alakította kontextusban.

Chikány Judit és Csörsz Rumen István tanulmányai Petőfi költészetének és a populáris kultúrának a viszonyát értelmezik: Csörsz Petőfi műveinek közköltészeti előképeit vizsgálja, Chikány Judit tanulmánya pedig a Petőfi-művek hatástörténetének feltárásában érdekelt, a ponyvában feltalálható Petőfi-szövegek variánsait veti össze.

Csörsz Rumen István abból a felvetésből indul ki, hogy Petőfi költészetében is jelen van a közköltészet hatása, ám gondolatmenete annak vázolásával indul, hogy Petőfi egyéni módon gondolkodott a közköltészet műköltészeti felhasználhatóságáról. Alaptézise, hogy a közköltészeti szövegek formai-nyelvi-műfaji inspirációként szolgáltak Petőfi számára, amelyeket ő újraalkotó módon tudott beépíteni költészetébe. A tanulmány számba veszi azokat a szövegcsaládokat, amelyekkel Petőfi találkozhatott, valamint a ponyvának, a kalendáriumnak, a költő diákéveinek és színházi élményeinek Petőfi populáris irodalommal való találkozásában betöltött szerepét. Lebontja, de legalábbis árnyalja azt az irodalomtörténeti elgondolást, mely szerint Petőfi szövegei főként népköltészeti előzményekre tekintenek vissza. Amellett érvel, hogy nagy valószínűséggel költőnk magyar folklórról való tudásának legjavát közköltészeti közvetítéssel szerezte. Ezek a megállapítások a magyar irodalmi népiességgel kapcsolatos tudásunk újragondolásának szükségességére hívják fel a figyelmet.

Chikány Judit ennek a folyamatnak épp a következő fázisát értelmezi, érdeklődése a Petőfi-szövegek populáris közegben való megjelenése felé irányul. Aprólékosan elemzi, hogy a ponyvára került Petőfi-feldolgozások hogyan aktualizálják az eredeti szövegeket, valamint számba veszi a feldolgozások archaizáló eljárásait. Az eltérések okait a ponyva sajátos közönségigényeket kielégítő funkcióinak tulajdonítja.

Margócsy István tanulmányának kiindulópontja, hogy sürgető szükség van a recepciótörténet Petőfi-versek szerelemfogalmát illető megállapításainak revideálására. Úgy véli, hogy mivel eddig az irodalomtörténet az életrajzi szerelemmel azonosította Petőfi verseinek szerelemfogalmát, így bizonyos költemények többes jelentésű szerelemfogalma elsikkadt. A Petőfi-művek szerelemfogalmának sokarcúsága nem csupán abban nyilvánul meg Margócsy szerint, hogy a biedermeier erkölcs és a romantikus, mitikus szerelemfelfogás egyaránt megjelenik költészetében, hanem benne rejlik a szerelem tárgyának bizonytalanságában is. Margócsy elgondolásában, ha szétválasztjuk Petőfi „szerelmi beállítottságát” és szerelmi költészetét, a szerelemnek nagyon komplex jelentésárnyalatait tudjuk szétszálazni költészetében.

Vaderna Gábor tanulmánya A Tisza című vers apropóján azokat a poétikai tradíciókat veszi számba, amelyek Petőfi természetábrázolásaiban munkálnak. A Tisza című verset olyan költeményként mutatja fel, amely „különböző műfaji tradíciókkal játszik: egyfelől a tájleíró költemények klasszikus formájával, majd a bukolikus költészettel, s végül a természeti katasztrófák fenséges poétikáját idézi fel.” (339) A vers utolsó versszakainak – korábbi elemzők által elvitatott – legitimitása mellett érvel. Vaderna az elemzett költemény kapcsán egy másfajta hagyományba helyezhetőség lehetőségét veti fel: az ekphrászisz műfaji tradíciójával való rokoníthatóságát.

T. Szabó Levente a Vas-úton című Petőfi-vers értelmezésére fűzve vizsgálja az utazás motívumának jelentésrétegeit Petőfi költészetében. Amellett érvel, hogy a vers innovatív módon épít „az utazás élményéből poétikai látásmódot és egyben társadalmi-politikai víziót” (345). Azt állítja, hogy amennyiben a költeményt visszahelyezzük Petőfinek az utazás motívumát feldolgozó szövegei közé, a kirajzolódó kulturális mintázatok különböző irodalmi, politikai, eszmetörténeti hagyományokban gyökereznek. Az utazás, az elmozdulás képi világa számos tapasztalat megjelenítéséhez bizonyult termékenynek: a Vas-úton című szöveg környezetében íródott versek esetében például a személyiség vagy a szerelem időben való változását, a sors kiismerhetetlenségét az utazás kognitív metaforáinak segítségével érzékeltetik az egyes szövegek.

T. Szabó amellett érvel, hogy a Vas-úton című vers alapvetően pozitív modernségtapasztalatot jelenít meg, a vasutat ugyanis technikai vívmányként, örömteli, felszabadító tapasztalatként láttatja. A tanulmány zárlatában a szerző a vizsgált költeményt és a Petőfi-szövegek hozzá kapcsolódó korpuszát az irodalmi modernségnek abba a vonulatába illeszti bele, amely láthatóvá teszi, hogy „az utazás egyre demokratikusabbá és intenzívebbé váló élménye hozzájárult a költészeti modernizációhoz”. (366)

A kötet utolsó két, Borbély Szilárd és Gerold László által jegyzett tanulmánya a Nemzeti dal értelmezéseit nyújtja. Borbély Szilárd posztumusz tanulmánya olyan szerepversként értelmezi a költeményt, amelyet az önmagát szabad kiskunként értelmező költő „sem saját céljaival, sem eszméivel nem tudott összhangban tartani”. (379)

Gerold László a Nemzeti dal keletkezésének körülményeit és a mű recepciótörténetét vizsgálja. Arra a megállapításra jut, hogy a művet az irodalomtörténet folyamán kevésbé az esztétikai vagy kulturális, sokkal inkább a nemzeti kánon részeként tartották számon.

Adrovitz Anna tanulmánya Petőfi 1845-ös, 1846-os és 1848-as portréit olyan ikonográfiai sorként elemzi, „amely az érzelmes művésztől a tudatos, elszánt alkotó figuráján keresztül a hazát kardjával és tollával egyaránt védelmező nemzetőr költő alakjához vezet”. (231–232)

Kalla Zsuzsának a kötet végére kívánkozó, az egész vállalkozást és módszertanát bemutató, értelmező tanulmánya annak a kiállításnak a háttérmunkálataival, szakmai megalapozásával, logikájának legfőbb elveivel, technikai megoldásaival kapcsolatban vet fel kérdéseket, amelyhez maga a tanulmánykötet kapcsolódik. A kiállítás konceptualizálásakor érvényesített szempontrendszer értelmezésével irodalomtörténet-írás és irodalmi muzeológia viszonyát vizsgálja.

Nagyon jól látható, hogy Kerényi Ferenc munkássága, és a tanulmányokban leggyakrabban hivatkozott Petőfi-monográfiája (Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete: Kritikai életrajz, Budapest, Osiris, 2008.) mellett Margócsy István értelmezései látszanak leginkább meghatározni a Petőfi-kutatás új irányait (Mindenek előtt: Margócsy István, Petőfi és az irodalmi gépezet: Petőfi mint modern polgári író, in: Uő, Petőfi Sándor: Kísérlet, Budapest, Korona, 1999). A kötet számos szövegének kiindulópontjaként szolgáló Margócsy-tézisek visszhangjai fedezhetőek fel abban az értelmezési tendenciában, amely a költő tudatos, karrierépítő stratégiáit látja költészetének normákat sértő aspektusaiban. A kötetben ugyanakkor találhatók olyan tanulmányok is, amelyek ennek az érvelésmódnak a logikájától némiképp eltérve, Petőfi költészetét éppen abba a hagyományba igyekeznek visszaírni, amellyel szembenállását a többi tanulmány mutatta ki nagyszerű elemzésekben. Ily módon a kötet tanulmányai kiegészítik egymást: megmutatják, ahogyan Petőfi költészete szakít a hagyomány bizonyos elemeivel, ugyanakkor felmutatják azokat az aspektusokat is, ahol és ahogyan éppenséggel különféle hagyományok folytatója is egyben.

A szerkesztő az orientációkeresés fórumaként határozza meg a kötetet. (13) Ha ezt a szempontot szem előtt tartva vesszük szemügyre az itt megjelent tanulmányokat, markánsan szembetűnik a tanulmányok nagy részének kettős tétje: Petőfi költészetének hagyományba helyezése, valamint az életmű nóvumainak számba vétele, azoknak az aspektusoknak az értelmezése, amelyek e hagyománnyal való szakításként értelmezhetőek.

Miközben az egyes szerzők Petőfinek a hagyományhoz való viszonyát tárgyalják, ők maguk is igyekeznek meghatározni saját viszonyukat a Petőfi-kutatás eddigi irányaihoz – láthattuk, főként Kerényi Ferenc és Margócsy István kutatásaihoz –, és kísérelnek meg javaslatokat tenni az ettől a hagyománytól való elmozdulásra.

Az egyes tanulmányok Petőfi költészetében és pályájának alakulásában a hagyománykövetés-normaszegés kettősségére fókuszálva a „Ki vagyok én?” kérdésre hangsúlyosan az „aut Caesar, aut nihil” imperatívusza által vezérelt momentumokra, a normaszegés mozzanataira, vagy a hagyomány termékeny újragondolására tett kísérletekre figyeltek. A kötet a Petőfi-szakirodalom mai irányainak foglalata, amelyek újszerű módszertanait és szempontjait szintén a hagyományhoz való fent említett kettős viszonyulás jellemzi.

Summary

This paper reviews the latest trends in Petőfi-research on account of Who am I? I won’t tell you…(Ki vagyok én? Nem mondom meg…), published in 2014. This edited book defines itself as the frame of the actual state of the Petőfi-researches. The present paper offers an overview of the new perspectives and new applied methodological directions described in the book, and discusses how the studies therein collectively and individually see the future of Petőfi-research.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?