Katkó Gáspár írása Mirosław Łukomski monográfiájáról

december 19th, 2014 § 0 comments

recenzió

Mirosław Łukomski, Kwestia turecka jako czynnik polityki wewnętrznej Rzeczpospolitej w latach 15871606 [A török kérdés mint a Rzeczpospolita belpolitikájának alkotóeleme 1587 és 1606 között], Zabrze, Wydawnictwo Infort Editions, 2011 (Prace Historyczne, 7).

Lengyelországban, honi léptékkel mérve, évről évre hihetetlen mennyiségű történeti munka jelenik meg. A lengyel könyvkiadás a piac méretéből adódóan sokkal nagyobb és szervezettebb, mint a hazai, amiben nem kis szerepet vállal a zabrze-i Infort Editions is. Az apró sziléziai kiadó az elmúlt tíz évben számtalan sorozatot indított útjára, többek között egy közel hatvan kötetet számláló hadtörténeti válogatást is. Nemcsak neves lengyel professzorok munkáját jelenteti meg, hanem fokozattal még nem rendelkező fiatalok, vagy a szakmában kevésbé jegyzett kutatók műveit is. Ez utóbbiak közé tartozik Mirosław Łukomski, aki mindezidáig egy Stefan Wyszyński-ről szóló monográfiával jelentkezett.

Munkája a tizenöt éves háború történetének egy olyan szakaszát tárja elénk, amellyel itthon szinte senki sem foglalkozott érdemben. Łukomski nagy mennyiségű kiadatlan levéltári forrás felvonultatásával jó áttekintést nyújt arról, hogy 1587 és 1606 között miként hozta meg döntéseit a lengyel-litván nemesi köztársaság, a Rzeczpospolita a legfontosabb bel- és külpolitikai kérdésekben. Mivel a Köztársaság működését szabályozó, 1569-ben megkötött lublini unió értelmében a király egymaga a szejm és a nemesség nélkül semmilyen fontos kérdésben nem dönthetett, ezért a szerző is elsősorban a nemesi közvélemény polémiáin keresztül mutatja be a török-kérdés megítélését. Miután a korabeli törökellenes pamfletek vajmi kevés hatással voltak a nemességre, így ő sem ezeket vette górcső alá. A szejmen és a vajdaságok területi gyűlésein, a szejmikeken készült jegyzőkönyvek alapján rekonstruálta, hogy a döntéshozók hogyan vélekedtek egy esetleges lengyel-török háborúról, és mi módon használták fel ezt egymás ellen a politikai összecsapások során.

A recenzeált munka, a bevezetőt és a konklúziót nem számolva, hét nagyobb fejezetre tagolódik. Az első fejezet a Báthori István halála utáni lengyel-oszmán kapcsolatokkal foglalkozik. A korabeli Európa egyik legnagyobb kiterjedésű országáért szinte minden európai uralkodóház versenybe szállt. A lengyel-litván államban a királyi hatalom nem volt örökletes, hanem a nemesség választásától függött. A királyválasztó szejmeken tehát minden jelentősebb európai állam képviseltette magát, közülük sokaknak megvolt a saját tábora. A Habsburgok fontos támogatókkal rendelkeztek a Zborowski-család vezette kis-lengyelországi nemesek között, míg az oroszok a litván előkelők körében bírtak jelentős számú támogatóval. Bár az Oszmán Birodalom nem állított saját jelöltet, egyáltalán nem volt számára közömbös, hogy ki szerzi meg a hatalmat. Ahogy már korábban, az 1572 és 1576 közötti választásokon is, képviselőjén keresztül a Porta félreérthetetlenül értésére adta a szenátoroknak, hogy amennyiben egy Habsburgot választanának meg, akkor halogatás nélkül támadást indítanak ellenük. Mivel a nemesség nem kívánta felbontani a korábbi békeszerződést, ezért a Habsburgok jelöltje, Miksa, szóba sem kerülhetett, bár ígéretet tett arra, hogy ha kitörne a háború, az ország nem maradna segítség nélkül. Az új uralkodó kiválasztásában döntő szerepe volt Báthori korábbi kancellárjának, Jan Zamoyskinak is, aki a helyzetet felmérve, a törökök számára is elfogadható megoldás, a svéd Vasa-dinasztiából származó Zsigmond (Zygmunt Waza) mellett tette le a voksot. Zamoyski főleg azzal érvelt Zsigmond mellett, hogy általa elkerülhetik a háborút. Az ellentábor azonban nem tulajdonított jelentőséget a kérdésnek, és azzal vádolta meg a kancellárt, hogy csak ijesztgeti az embereket. Mivel sem Miksának, sem pedig a Habsburg-párti nemeseknek nem sikerült meggyőzni a választásra összegyűlteket, ezért 1588 elején megpróbálták erővel megszerezni a hatalmat, de Byczyna mellett Zamoyski csapatai győzelmet arattak felettük.

Vasa Zsigmond trónra lépése nem hozott döntő választást a lengyel államgépezetben: Jan Zamoyski a korábbi pozícióit megtartva megmaradt a lengyel-litván bel- és külügyek legfontosabb irányítójának. Kettejük kapcsolata a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján számos ok miatt megromlott, s ez a lengyel–török kapcsolatokra is kihatott. Zamoyski figyelmeztetése ellenére az ifjú uralkodó nyíltan közeledett a Habsburgokhoz, amit a Portán úgy értelmeztek, hogy a Rzeczpospolita felmondja a korábban megkötött békeszerződést. 1588 és 1590 között több alkalommal fenyegetett a háború veszélye. Noha a két állam között sikerült a vitás kérdéseket rendezni, a szejmen és a vajdaságok területi gyűlésein parázs vita bontakozott ki a közelgő összecsapásról. Nem meglepő módon ezeknek polémiáknak vajmi kevés köze volt az eredeti problémához, amelyeket a különféle politikai csoportosulások csupán fegyverként használták ellenfeleik ellen.

A harmadik fejezetben a szerző azt járja körbe, hogy 1593 és 1595 között miként zajlottak az osztrák-lengyel tárgyalások egy török-ellenes koalíció létrehozásáról, miért feneklettek meg ezek, és hogyan reagáltak rá a lengyel rendek. Annak ellenére, hogy Habsburg Miksa korábbi erőszakos fellépése nem múlt el nyom nélkül, III. Zsigmond egyáltalán nem zárkózott el a közös katonai akciótól. 1592-ben feleségül vette Habsburg Anna főhercegnőt. Tette óriási felzúdulást váltott ki a nemesség körében, sokan emiatt nyilvánosan kritizálták őt. Felháborodásukat csak fokozta, amikor Miksa felfedte előttük, hogy az esküvő szervezésével párhuzamosan tárgyalásokat folytatott a királlyal, aki négyszázezer aranyért cserébe felajánlotta lemondását, és ígéretet tett, hogy keresztül viszi Ernő főherceg megválasztását. A kijelentés valóságtartalmáról nincsenek információk, de ahhoz bőven elegendő volt, hogy belpolitikai válság alakuljon ki a Köztársaságban. A szövetség meghiúsulását jellemzően két okra lehet visszavezetni. Az egyik ok a nemesek Habsburgok iránti bizalmatlansága. Az osztrák ágensek 1593–1594 körül toborozni kezdtek a Rzeczpospolita alattvalói, így a zaporozsjei kozákok között is. Ez a tény már bőven elegendő volt ahhoz, hogy felkeltse a nemesek gyanúját, akik később az 1594-es kozák felkelés kirobbanásában is a Habsburgok befolyását látták. Másrészt nem állt szándékukban a törökökkel háborúzni, legfőképpen azért nem, mert sokba került volna és nem fűződött hozzá érdekük. Sokkal jobban izgatta őket a két román fejedelemség feletti ellenőrzés megszerzése. A XIV. század közepétől kezdve a lengyel külpolitika mindvégig igyekezett Moldvát a saját érdekszférájába vonni. Ehhez előbb a Magyar Királysággal kellett volna megküzdeni, majd az Oszmán Birodalommal.

1595 körül – ez már a negyedik fejezet témája – Jan Zamoyski a Vitéz Mihály-féle felkelés keltette zavart kihasználva Ştefan Razvan vajda (ő még III. Zsigmond protezsáltja volt) helyébe a saját emberét, Ieremie Movilăt ültette. Noha akciójáról a királyt és az udvart egyaránt tájékoztatta, döntését kezdetben nem mindenki fogadta lelkesedéssel. A királyi tanács tagjai hasznosnak ítélték a kancellár lépését, a nemesség egy része, Stanisław Karnowski prímás vezetésével keményen kritizálta őt. Attól tartottak – nem alaptalanul –, hogy Zamoyski beavatkozása maga után vonja a törökök és a tatárok bosszúját. A király csak akkor nyilvánított véleményt, amikor már biztos volt, hogy semmilyen retorzió nem követi a kancellár akcióját. Bár még ugyanebben az évben, 1595. október 19–21. között a lengyel és török csapatok összecsaptak Ţuţora mellett, a szembenálló felek rövid időn belül egyességre jutottak. Ieremie a helyén maradhatott, a siker pedig jelentősen megerősítette Jan Zamoyski hazai pozícióit.

Az ötödik fejezet az 1596–1598-as Habsburg–lengyel törökellenes szövetség körüli bonyodalmakat vizsgálja. A lengyel nemesi közvéleményt mindig is érdekelte, hogy mi folyik tőlük délre, ezért végig figyelemmel kísérték a magyar hadszíntéren zajló összecsapásokat. Amikor az oszmán csapatok 1596-ban elfoglalták Egert, ez komoly aggodalmat váltott ki köreikben, hiszen az elesett város közel feküdt Kassához, ahonnan már csak egy karnyújtásnyira volt a lengyel határ. Az új keletű fenyegetettség komolyan gondolkodóba ejtette őket, számtalan korabeli pamflet és kiáltvány boncolgatta a lehetséges következményeket. III. Zsigmond 1597-ben ezért összehívta a szejmet, ahol a legfontosabb napirendi pontok között ott szerepelt a törökellenes szövetség kérdése is. A szejm ülésezése előtt minden szejmik megvitatta a király előterjesztését. Annak ellenére, hogy a pápai nuncius és a Habsburg-pártiak igyekeztek minden eszközzel meggyőzni őket a szövetség előnyeiről, a szenátorok ismét elutasították a háborút, ugyanazokra az okokra hivatkozva, mint korábban: nem állt érdekükben egy feltehetőleg hosszan elhúzódó összecsapás, és ehhez nem akartak új adót megszavazni. A szultáni tanács tagjai valószínűleg tisztában lehettek a lengyel udvarban zajló eseményekkel, ezért hosszas tárgyalások után 1598-ban III. Mehmed, Ieremie Movilăt a helyén hagyva, megerősítette a korábbi lengyel–oszmán békeszerződést.

A hatodik fejezet Jan Zamoyski 1600-as moldvai hadjáratának előzményeit és eseményeit tárgyalja. 1599. október 28-án Szeben mellet, a sellenberki csatában Vitéz Mihály havasalföldi vajda csapatai hatalmas győzelmet aratnak Báthori András erdélyi fejedelem és a warmiai püspök felett. A püspököt nem sokkal később a feltüzelt székelyek Csíkszentdomonkos közelében brutálisan meggyilkolták. A bevonulása után a vajda erdélyi fejedelemmé választatta magát, majd hozzákezdett Moldva meghódításához. Egy percig sem kételkedett benne, hogy mi lesz a lengyelek reakciója, ha Moldvát is megszerezi, éppen ezért igyekezett kihasználni a nemességen belül dúló ellentéteket. Tervei megvalósításához fontos szövetségesre lelt a kancellár egyik legnagyobb ellenfelében, Konstanty Ostrogskiban. 1600 májusában Vitéz Mihály kozákokkal megerősített seregével behatolt Moldvába, elűzte Ieremie Movilăt, aki csak Szucsáva környékén tudta megőrizni hatalmát. Vitéz Mihály lépése több szempontból is veszélyt jelentett a lengyel érdekekre. Mivel a vajda csapataiban sok volt a kozák, ezért a lengyelek attól tartottak, hogy a Porta a lengyel felet teszi majd felelőssé tetteikért. A királyi udvart azonban sokkal jobban aggasztotta a Habsburgok egyre fenyegetőbb keleti térnyerése. Moldva bekebelezése után Jan Zamoyski nagyon hamar hozzákezdett egy katonai akció megszervezéséhez. Mielőtt még 1600 nyarán csapataival megindult volna, III. Zsigmond levelet küldött a krími kánnak, II. Gázi Girájnak, amelyben tájékoztatta őt Zamoyski készülődő moldvai támadásáról. Zamoyski 1600. augusztus 4-én húszezer ember élén átlépte a Dnyesztert, és röpke néhány hét alatt teljesen kisöpörte a vajdát Moldvából és Havasalföldről. Moldvában ismét Ieremia Movilă került hatalomra, Havasalföldön pedig III. Mehmed beleegyezésével Ieremie testvére, Simion Movilă szerezte meg a trónt. Miután Zamoyski sikeresen elrendezte a két román vajdaság kérdését megpróbált Erdélyben is rendet teremteni.

Az utolsó, hetedik fejezet némileg kilóg a többi közül. 1605-ben Ál-Dimitrij (Dymitr Samozwaniec) megszerezte az orosz trónt, és a lengyel–orosz kapcsolatokat új alapokra helyezve, követei útján felvetette egy lengyel–orosz törökellenes koalíció tervét. Paradox módon, a Portán sokkal jobban fel tudták mérni ennek az ajánlatnak a jelentőségét, mint a szejmben. A lengyel szenátorok csak egy elenyésző része látta meg a javaslatban a soha vissza nem térő alkalmat: a törökökkel és a tatárokkal való végleges leszámolás lehetőségét. A többieket, jellemző módon, hidegen hagyta a cár ajánlata. Ők továbbra is a béke megőrzésében voltak érdekeltek. Dimitrij tervének az sem tett különösen jót, hogy még ugyanebben az évben meghalt Zamoyski, aki közel harminc évig irányította a lengyel külpolitikát. Halála után III. Zsigmond érdeklődése is megváltozott, és a figyelmét egyre jobban lekötötte a Balti térségért folytatott küzdelem. Zamoyski halálával megszűnt a lengyel külpolitika addig többé-kevésbé egységes irányítása. A török–tatár és a moldvai ügyek intézése a határvidéken élő nagy nemesi családok, a Wisniowieckiek, a Potockiak és a Koreckiek kezébe került, akik a saját érdekeik mentén alakították az eseményeket. Ekkor Dimitrij a Szentszék felé fordult és felvette a kapcsolatot VI. Pál pápával, de a szövetségből nem lett semmi, mert a cár 1606-ban meghalt.

A recenzeált munka legnagyobb gyengéje abban rejlik, hogy a szerző a külpolitikát is érintő, nagy horderejű döntések belpolitikai összefüggéseire koncentrál csak. Nyilvánvaló, hogy a téma kereteit nem kívánta túllépni, így viszont számtalan apróság felett elsiklik. Ezt egyetlen rövid példával szeretném illusztrálni. A könyvet végigolvasva az a benyomás alakulhat ki az olvasóban, mintha a lengyel állam azidőtájt csak és kizárólag Moldvára tartott volna igényt. Ez a benyomás azonban nem felelne meg a történelmi tényeknek. A szerző Łukomski egyáltalán nem említi, hogy a Habsburgokkal folytatott tárgyalásokkal egy időben a lengyel diplomaták titokban a Porta képviselőjével is konzultáltak. Megbeszéléseik során a Moldvai Fejedelemség sorsán kívül Felső-Magyarország jövője is szóba került. III. Mehmed egy 1597-ben keletkezett leveléből világosan kiderül, hogy a lengyelek nemcsak Moldvát akarták megszerezni, hanem Kassát, Husztot és Munkácsot is. Márpedig e nélkül az apró, ám felettébb fontos részlet nélkül nehezen érthető meg, hogy mi vezetett a lengyel–osztrák törökellenes koalíció kudarcához. Érdemes lett volna tehát ezt a kérdés is alaposabban körbejárni. Mindazonáltal Mirosław Łukomski műve számos értékes adalékot kínál a lengyel bel- és külpolitika, valamint a diplomácia tárgyalások hátterének jobb megértéséhez.

Summary

The Turkish Question as a Factor of the Polish-Lithuanian Commonwealth’s Politics between 1587 and 1606

Based on rich unpublished archival materials, the author sketched how the Turkish question influced the internal politics of the Polish-Lithuanian Commonwealth at the turn of the sixtenth-sevententh centuries. The internal affairs of Poland were very closely connected to the question of peace or war with the Ottoman Empire. Not only European states, but also the Ottomans followed Polish royal elections with keen interest. Although they never had candidates to the Polish throne, their word weighed strongly with the electors’ decesions. For the Ottoman court electing Habsburgs to the Polish throne was entirely unacceptable, hence before the elections envoys of the sultan often threatened the nobles in the Sejm. The leaders of the state were surely motivated by their will to avoid a war with the Turks and Tatars when they elected the most suitable candidate from the Swedish ruling dinasty in 1587. At the end of the sixteenth century the Habsburgs tried to draw Poland into an anti-Ottoman league, but despite of the assurances given by the Pope and the Emperor, the estates rejectedconsistently to get involved. The Turkish question also played an important role at the territorial noble assemblies, where it was used by the participants as a rhetorical weapon against their opponents.

Streszczenie

Autor tej pracy opierając się na bogate żródła niepublikowane próbuje przedstawić jak kwestia turecka potrafiła oddziaływać na polytikę wewnętrzną Rzeczypospolitej w końcu XVI wieku i na początku XVII wieku. Wewnętrzne sprawy Polski koniecznie połączyły się z kwestią wojny i pokoju z Turcją. Z tego powodu nie tylko europejskie państwa były zainteresowane elekcją króla na tron polski, ale osmańscy sultanowie też. Chociaż oni nie mieli swoich kandydatów, ale zdecydowanie chcieli mieć wpływ na wybór szlachty. Osmanom kandydat z rodu Habsborgów na tron polski był zupełnie niedopuszczalny, dlatego właśnie turecki poseł wiele razy groził szlachcie obiecując napad na tereny Rzeczypospolitej. W rezultacie uczestnicy sejmu elekcyjnego chcąc umykać wojnę z turkami i tatarami, w 1587 roku wybrali Zygmunta III z szwedskiej dynastii Wazów. Na końcu XVI wieku Habsburgowie chcieli przyciągać stany polsko-litewskie do wojny przeciw Turkom, ale pomimo zapewnienia papieża i cesarza oni odmówili tej sprawie. Kwestia turecka w tym czasie stała się częścią sceny polityki wewnętrznej, wykorzystanej przez szlachtę wobec swoich przeciwnikom.

Tagged , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?