Hajdu Péter recenziója a Jókai-elbeszélések kritikai kiadásának 10. kötetéről

április 3rd, 2014 § 0 comments

recenzió

Jókai Mór, Elbeszélések 1861–1862, 10, s. a. r. Tarjányi Eszter, Budapest, Ráció, 2012.

Jókai Mór elbeszéléseinek 10. kötete jelent meg kritikai kiadásban, de a korábbi arannyal metszett kék vászonkötés helyett halványsárga borítóval. Lehet, hogy ennek a változásnak egészen prózai okai vannak (például hogy a Ráció Kiadónak nem volt joga használni az Akadémiai által kialakított külsőt, vagy hogy a vászon túl drága), de mindenképpen jelzi, hogy az Eisemann György vezetésével működő csapat mintegy újrakezdeni, és nem folytatni akarja a korábbi sorozatot. Ennek az újrakezdésnek van egy kevésbé szembetűnő, de annál jelentősebb jelzése is. Az 1861–62-es elbeszélések közé Tarjányi Eszter beválogatott két olyan szöveget, amelyek 1975-ben már megjelentek a kritikai kiadásban, a Cikkek és beszédek VI. kötetében. 1 Nem egyszerűen arról van szó, hogy a sajtó alá rendező úgy találta, ezek inkább novellák, mint publicisztikai írások, illetve hogy itt is megjelenhetnének: ehhez elegendő lett volna átutalni a korábbi megjelenésre ugyanebben a sorozatban (amennyiben úgy tekinti, hogy ez még ugyanaz a sorozat), nem kellett volna közölni a teljes szövegeket és új jegyzetapparátust írni. Az Elbeszélések 10. kötete azonban úgy tekint a Cikkek és beszédek VI. kötetére mint előzményre, mint feldolgozandó szövegtörténeti adalékra. A Novella egy novelláról keletkezéstörténeti narratívájának adatait többnyire onnan emeli át (természetesen feltüntetve a forrást), Az exequálhatatlan esetében pedig a szövegkritikai apparátus a Cikkek és beszédek által hozott szöveget is feldolgozza. Ez utóbbi azért fontos, mert a két kiadás hét ponton eltér egymástól, minthogy a novella más-más megjelenéseit választották a alapszövegül. Mindenesetre ez a két Jókai-szöveg különösen alkalmas arra, hogy szemléltesse az új és a régi megközelítés közti különbségeket.

Kezdjük Az exequálhatatlan alapszövegének kiválasztásával! Az ultima manus elve alapján leginkább azt várnánk, hogy egy gyűjteményes kötetben is megjelent írás esetében az első kötetkiadás lesz az alapszöveg, minthogy feltehető, hogy azt még átnézte és korrektúrázta a szerző, míg a további kiadásokkal már aligha törődött. Ez az ökölszabály. Tarjányi Eszter idézi Lengyel Dénes és Nagy Miklós elveit az Elbeszélések I. kötetből: „nem tekintjük minden esetben az első kötetbeli megjelenést alapnak, hanem a sajtó alá rendezőtől függ, vajon az esetleges K-hoz, első sajtómegjelenéshez vagy a kötethez kíván-e ragaszkodni. A választást mindig rövid indoklással kell bevezetni.” (194–195.) Ezt Tarjányi még azzal egészíti ki, hogy a kötetek későbbi kiadását is érdemes lehet alapszövegnek választani, „ha a későbbi – még Jókai életében megjelent – kiadások nyilvánvaló szerzői tévedést, illetve a szövegértést nehezítő, pontatlan fogalmazást korrigáltak.” (195.) Ehhez képest a régi kritikai kiadás az Üstököst, az újabbik a Nemzeti Kiadás Életemből című kötetét, vagyis a második kötetkiadást választotta a főszöveg alapjául, az első könyvmegjelenést egyik sem, és a rövid indoklással mindkettő adós marad. Az eltérések közül hat annyira jelentéktelen, hogy aligha indokolhattak ilyen döntést. De ott van az első mondat, amely a Jókai életében megjelent változatokban a következőképpen festett:

1862 (Üstökös): X. gróf egy szép kis hétezer holdas birtok ura az ukrániában.
1887 (Életemből 3. kötet): X. gróf egy szép kis hétezer holdas birtok ura az Ukrániában.
1898 (Életemből. NK 97. kötet): X. gróf egy szép kis hétezer holdas birtok ura a Bánságban.

Az első kötetkiadás változata nyelvtanilag valószínűleg helytelen, hiszen Ukránia ország, nagyobb terület neve, azok előtt pedig általában nem használunk határozott névelőt. De hogy mit jelentene az „ukránia” szó kisbetűvel, köznévként? Én nem tudom, és arról sem tudok, hogy lett volna valamiféle jelentése az 1860-as évek sajtójában vagy közbeszédében. A Bánság ehhez képest igazán könnyen érthető, talán túlságosan is könnyen. Tarjányi nyilván ezért választotta ezt a szövegváltozatot, mert korrigálja „a szövegértést nehezítő, pontatlan fogalmazást”. Csakhogy a szövegkritika ismeri a lectio difficilior elvét is, hogy tudniillik a nehezebben érthető változat nagyobb valószínűséggel származik a szerzőtől, mert a későbbi másolók, szerkesztők, szedők egyszerűbbé szokták tenni a szöveget, nem bonyolultabbá. Biztos nincs olyan szedő, aki a „Bánságban” szót olvassa Jókai kéziratában, és helyette azt szedi ki: „ukrániában”. De olyan szerkesztőt nagyon is el tudunk képzelni, aki nem érti, mit keres a szövegben Ukránia, és beír helyette valamit, amit ért. A szerző bizony tévedhet, fogalmazhat nehézkesen és pontatlanul, és akkor nekünk azt kéne értelmeznünk, nem a későbbi szerkesztők egyszerűsítő megoldásait. A tévedés, nehézkesség esetleg lehet nyilvánvaló, de ettől még nem lesz mindig nyilvánvaló, hogyan kéne korrigálni. Kerényi Ferenc nem fűzött magyarázatot az ukrániához, Tarjányi Eszternek pedig nem is kellett, hiszen ő a szövegváltozatok közé száműzte, amiket ugye nem kell kommentálni. Én nem akarom és nem is tudom itt megoldani a problémát. A legvalószínűbbnek azt tartom, hogy a szó egy magyarországi tájegységet jelölt, hiszen a hazai közállapotokat szatirizálja, és akkor az ukránok (valójában ruszinok) lakta terület a kézenfekvő jelölt észak-keleten. Ennek nem bevett megnevezése az Ukránia, innen eredhetett a bizonytalanság a kis vagy nagy kezdőbetűt illetően, valamint a szokatlan névelő, amilyet a Székelyföld vagy a Kunság szokott kapni. Ez egy problematikus hely, és a Nemzeti Kiadás szerkesztője mintegy átvágva a gordiuszi csomót egyszerűen egy egészen más szót írt a helyére, és alkalmasint egy másik tájegységre helyezte át a történetet. Hogy Tarjányi Eszter elfogadta ezt a megoldást, az azért különös, mert deklarált elvei szerint azért nem modernizálja teljes egészében a helyesírást (a sorozat hagyományával szakítva), mert szeretné, ha az olvasó szembenézne a szöveg idegenségével, nehezebben fogyasztható jellegével. Itt viszont megóvja az olvasót „a szövegértést nehezítő, pontatlan fogalmazás” értelmezésének feladatától.

Némiképp azért modernizálja a helyesírást is. Például ahol a fenti novellában a régebbi kötet „boulevardon” szöveget hozott, most azt olvassuk: „boulevard-on”. A mai helyesírás azért használ kötőjelet, mert az idegen szó végén a -d néma. A kritikai kiadás korábbi kötete viszont a publicisztikai szövegeknél (a szépirodalmiaknál nem!) a betűhív közlést preferálta. Kérdés lehet azonban, hogy a korabeli olvasóközönség számára is néma volt-e az a -d? A 19. századi sajtó sokszor „borzalmas írásmóddal” hozza az idegen szavakat, amiből a helytelen toldalékolással együtt arra lehet következtetni, hogy a szedőknek (és egyes szerzőknek) fogalmuk sem volt az eredeti kiejtésről, és azt valamilyen magyaros változatban mondták ki. 2

A legfontosabb különbség a Jókai kritikai kiadás régi és új kötete között azonban az, hogy a tárgyi magyarázatok sokkal bőségesebbek lettek. Az információnak ez az örvendetes bősége az egész kötetre jellemző, de a közös cikkeken-novellákon is jól látszik. Tarjányi sokkal több mindenhez fűz magyarázatot, és sokszor az egyes jegyzetek is sokkal részletezőbbek. A történelmi tárgyú novellákhoz írott hosszú bevezetők az ábrázolt események kontextusáról nagyon hasznosak, sőt élvezetesek is. Ezért a jegyzetapparátust nagyon fontosnak és informatívnak tarthatjuk. Apróbb (a Jókai szövegek értelmezését kevéssé befolyásoló) tévedésből is keveset találtam. 3

Összességében ezt a sorozaton belüli hagyománytörést, ezt az újrakezdést mint intellektuális bátorságot kell méltatni. Túl sok minden történt az elmúlt félszáz évben a textológiában, túl sok minden változott meg a filológiai gondolkodásban ahhoz, hogy a befejezetlen kritikai összkiadásokat régi elvek szerint folytassuk. Tarjányi Eszter például azt állítja, felesleges a népszerű kiadások céljaira modernizált helyesírású szöveget szolgáltatni, hiszen a szövegszerkesztő programokkal ezt a kiadók ma már gyorsan és egyszerűen megcsinálhatják (210). Ugyanakkor a betűhív közlés feleslegesen megnehezítené a befogadást olyasmikkel, mint a cz vagy az „a ki” / ”a mi” alakok. Ő tehát egy köztes eljárást alakít ki, amely mérsékelten modernizálja a helyesírást. Ez a szemléletmód, tehát az elfordulás a modernizálástól, s így a történeti távolság érzékeltetése a helyesírásban, terjedni látszik a 19. századi szövegek kiadásában. Hasonlót látunk a Kalligram Krúdy összkiadásában és Petelei István összes novellái 4 esetében is. Ezek azonban szövegközlések, nem kritikai kiadások, valahol a (következetesen modernizáló) népszerű és (a modernizálás/betűhív közlés dichotómiájához ragaszkodó) kritikai szövegközlések között helyezkednek el. A Jókai kiadásnak itt akár úttörő szerepe is lehet.

Végezetül felvetődhet a kérdés, mennyire „jók” maguk az 1861–62-es Jókai-novellák, mennyire érdemes olvasni őket, noha egy kritikai életműkiadás természetesen nem válogat, hanem értelemszerűen minden szöveget tartalmaznia kell. Tarjányi a novellák minőségét illetően így fogalmaz: „Jókai valószínűleg erősen túlzott, amikor – szerénységének betudhatóan – azt állította magáról, hogy »Novellen sind meine schwachte [! HP] Seite« (a novella a gyönge oldalam)” (196). 5 Ha valaki csak ebből a kötetből ismerné meg a novellisztikáját, úgy vélem, hajlana arra, hogy (szerénység ide vagy oda) teljes mértékben igazat adjon Jókainak. A szövegek többsége annyira igénytelennek látszik, mintha pusztán napi újságírói rutinból íródott volna. Ökölszabályként az látszik, hogy minél hosszabb a novella, annál jobb.

Summary

The volume, which contains Mór Jókai’s short stories of 1861–62, is rather a new beginning than a continuation of the critical edition of the author’s complete work. Among others, it contains two pieces which have already been published in a previous volume of the critical edition, although in the series of journalism, not in that of short stories. Tarjányi’s edition offers different text (based on different variations), a more modernised spelling method, and an extended set of comments. The reviewer celebrates this as a brave strategy.

Notes:

  1. Jókai Mór, Cikkek és beszédek VI (1861. január 7.–1865. június 24.), s. a. r. Láng József és Rigó László, jegyzetek Kerényi Ferenc, Budapest, Akadémiai, 1975, 90–95 és 158–161.
  2. Bezeczky Gábor, Jegyzetek = Krúdy Gyula, Elbeszélések 1, Pozsony, Kalligram, 2005 (Összegyűjtött művei 3), 381.
  3. 275: a briliáns „58 egyforma lapocskára (fazettára) csiszolt gyémánt”, pedig a fazetták nem egyformák; 293: a bakacsin nem szín („fekete”), hanem fekete posztó vagy vászon; 320: Bacchus „Dionüszosz görög isten római változata”, pedig a Bakkhosz ugyanúgy görög neve az istennek, mint a Dionüszosz, legfeljebb a görög szó latin átírásáról beszélhetnénk, ha kéne, de nem kell, mert Jókai ráadásul magyaros Bakhus alakot használ; ugyanott a beamter nem feltétlenül adószedő, hanem bármilyen hivatalnok.
  4. Petelei István Összes novellái 1–2, s. a. r. Török Zsuzsa, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2005.
  5. Tarjányi a kritikai kiadás Levelezés II. (s. a. r. Oltványi Ambrus, Bp. Akadémiai, 1975) kötetéből idéz, hivatkozva a 340. és 784. oldalra. Az idézett mondat a 341. oldalon található meg, azonban nem „schwachte”, hanem „schwache” alakkal, aminek van értelme. A 784. oldalon a magyar fordítását találjuk a következő formában: „A novellák az én gyönge oldalam.”
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?