„Mamma li Turchi!” – F. Molnár Mónika recenziója

december 17th, 2013 § 0 comments

recenzió

Mustafa Soykut, Italian Perceptions of the Ottomans: Conflict and Politics through Pontifical and Venetian Sources, Frankfurt am Main, Peter Lang, 2011.

Mamma li Turchi! – Ennek a mára már ironikus és vicces jelentéssel bíró olasz mondásnak az eredete az idők homályába vész, az azonban bizonyos, hogy az oszmánoknak a dél-olasz partok menti megjelenése után hamar a közelgő veszély szinonimájává vált. Nem véletlenül, hiszen csak az olasz csizma sarkában található Otranto város elfoglalása során 800 lakost mészároltak le 1480-ban. A Konstantinápoly 1453. évi meghódítása miatt a Hódító melléknevet méltán kiérdemlő II. Mehmed szultán (1444–1446 és 1451–1481) török flottája által elfoglalt várost csak a pápa által meghirdetett keresztes hadjárat során (melyben Hunyadi Mátyás csapatai is részt vettek, mivel a törökök közvetlenül fenyegették apósa, I. Ferdinánd nápolyi király birtokait) sikerült visszafoglalni a következő évben.

A Peter Lang kiadó Italien in Geschichte und Gegenwart sorozatának 33. köteteként 2011-ben megjelent itt recenzeált könyv a török történész-kutató, Mustafa Soykut munkája, aki az ankarai Middle East Technical University történelem tanszékének oktatója. Soykut elismert kutatója Európa és a törökök, valamint Európa és az iszlám kapcsolatának politikai-kulturális szempontból, továbbá India és Ázsia vallástörténetének. Jelen kötet szempontjából az előbbi kutatásai az érdekesek; eredményeiről több tanulmányban és több nyelven is beszámolt, mindenekelőtt az európaiak törökökről (pontosabban az oszmánokról) kialakított és folyamatosan változó képére, továbbá a Pápai Államnak és a Velencei Köztársaságnak az Oszmán Birodalomhoz fűződő kapcsolatára fókuszálva. 1

A kötet Soykut egy évtizedes kutatásainak összefoglalója. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korábbi munkáiban fellelhető tényeket ismerteti újra. Amellett, hogy a legtöbbek számára hozzáférhetően, vagyis angol nyelven ismerteti az itáliaiak évszázados kapcsolatát az oszmánokkal – a kezdetektől egészen a 20. századig, tömören összefoglalva –, külön kiemeli a pápai állam és a Velencei Köztársaság törökökről kialakult és kialakított vélekedését és nézeteit, több fontos új forrást is megismertetve az olvasóval.

Az iszlám civilizáció, vagyis az arabok 8–9. századi terjeszkedésével és mindenekelőtt a spanyol területek és Szicília elfoglalásával párhuzamosan Európa elkezdte önmagát mintegy az iszlám antitéziseként, a kereszténység egyedüli képviselőjeként meghatározni. A 15. század közepétől az oszmánok gyors kelet-európai terjeszkedésének hatására az európai gondolkodás az iszlámot az oszmán törökökkel kezdte azonosítani. A nyugati kereszténységben így hamar felébredt a vágy és a kíváncsiság (sokszor erősen pragmatikus: katonai és gazdasági érdekektől vezérelve), hogy megismerje ezt a tőlük mind vallásilag, mind polgári, mind katonai intézményrendszerét, mind államfilozófiáját tekintve oly különböző civilizációt.

A korai oszmán történelemre vonatkozó bizánci forrásokat követően a 15. század közepétől kezdve jelentek meg az itáliai történetírók, utazók, illetve diplomaták írásai az Oszmán Birodalomról. Soykut e széles választékból mindenek előtt a Velencei Köztársaság, illetve a Szentszék alattvalói által írt forrásokat vizsgálta, mivel ez a két állam állt a legszorosabb kapcsolatban a birodalommal, s információikkal, megítélésükkel ők járultak hozzá leginkább az oszmánokról az európaiakban kialakult, az idők folyamán folyamatosan változó képhez. Európa először Konstantinápoly elestekor szembesült a feltörekvő Oszmán Birodalom erejével, s alakította ki róluk a „borzasztó, legyőzhetetlen török” képét. Ez a félelmet, sőt rettegést keltő török-kép a folyamatos földközi-tengeri, s elsősorban az itáliai félsziget ellen irányuló, oszmán zászló alatti kalóztámadások, valamint a balkáni hódítások, vagyis a kereszténység területére szárazföldön való erőteljes benyomulás hatására bő másfél századig fennmaradt, s csak a keresztény győzelemmel végződő lepantói csatát (1571) követően változott át a „legyőzhető törökök” imázsává. Mindazonáltal a „török terror” képe majdnem az egész 17. század folyamán élő maradt, s ennek fenntartásához nem is kellettek újabb hódítások, elegendő volt az állandó katonai jelenlét az európai térségben. A törökökről alkotott kép következő változásához ismét jó évszázad múlva egy, Európa számára szintén meghatározó jellegű oszmán kudarc, az 1683-as sikertelen bécsi ostrom járult hozzá, amikortól kezdve minden pozitív vagy negatív jelző nélkül, egyszerűen csak törökökként emlegették őket. A 18. századra ez ’ártalmatlan törökké’ változott, mígnem a 19. század második felére kialakult a jól ismert mondás: ’Európa beteg embere’.

Ha megnézzük a másik oldalt: az oszmánok saját magukról Európával szemben kialakított képe egészen a karlócai (1699) és pozsareváci (1718) békéig, többek közt töretlen katonai sikereiknek köszönhetően, erőteljes felsőbbrendűségi érzést mutat. Ez utóbbi dátum azonban nemcsak az Oszmán Birodalom hanyatlását jelzi előre, hiszen körülbelül ekkorra tehető az is, hogy a Velencei Köztársaság és a Pápai Állam is megszűnt meghatározó politikai erő lenni Európa színpadán.

Az olaszok mindvégig különleges szerepet játszottak a törökökről szóló információáramlásban és a róluk kialakított kép közvetítésében Nyugat-Európába. Mivel az itáliai félsziget államait közvetlenül érintette az új ellenség fenyegetése, az ebből fakadó természetes érdeklődés, valamint a török iránti hírekre kiéhezett nagyközönség megnövekedett igénye – mely a tudósítók számára együtt járt a hírnév megszerzésének lehetőségével és még némi pénzkeresettel is – azt eredményezte, hogy rendkívül nagy számú és sokrétű olasz forrás áll a rendelkezésünkre. A különböző mesterséget űző szerzők tollából született, változatos műfajú szövegek (diplomáciai jelentések, útleírások, katonai hírek, propagandisztikus írások, irodalmi művek stb.) leírást adnak a törökök életéről, szokásairól, az oszmán udvarról, a szultánokról, a birodalom történetéről és működéséről, valamint az iszlám vallásról. S annak ellenére, hogy az Oszmán Birodalomról készült leírások, könyvek, kéziratok, pamfletek nagy része nem tartalmazott módszeres megfigyeléseket a törökökről, s fő jellemvonásuk az oszmánoktól való félelem és az iszlámellenes propaganda volt, akad közöttük jó néhány igen értékes és érdekes, az európai nézőpontot és az oszmán civilizációt alaposan megvilágító forrás is.

Ezek közül ki kell emelnünk egyrészt a velencei követjelentéseket, 2 másrészt a Soykut által külön bemutatott Historia Turchescát, a vicenzai születésű Giovanni Maria Angiolello munkáját, aki a 15. század második felében az oszmán udvar szolgálójaként először mutatta be őket nemcsak barbár, de erős birodalomként is. Kiemeli továbbá II. Piusz pápa (1458–1464), vagyis Enea Silvio Piccolomini szerepét, aki az egyik legerőteljesebben szorgalmazta a törökök elleni keresztes hadjárat ügyét, s aki az oszmánokat magával az iszlámmal azonosította. (A kötet címlapján egymás mellett látható a két közel kortárs „uralkodó”, II. Piusz pápa és a fent említett II. Mehmed szultán portréja.)

Egy másik egyházi ember és humanista tudós, a bizánci születésű Bessarion bíboros (†1472) szintén nagy mértékben hozzájárult az egészen a 18. századig kitartó hagyományos török-kép kialakításához Itáliában, nemcsak az oszmánok brutalitásnak hangsúlyozásával, hanem meglepő módon azzal is, hogy szultánjaikat összefüggésbe hozta az antik hősökkel. Bessarion levelezésben állt továbbá az itáliai és más európai uralkodókkal, és komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy azok – feledve a korábbi ellenségeskedéseket – fogjanak össze és alkossanak egységfontot a közös ellenséggel, a törökökkel szemben. Ugyanez volt a célja később egy jóval kevésbé ismert, de Soykut által hosszan ismertetett szerzőnek, Marcello Marchesinek (†1613) is. Marchesi először a horvátországi Senj (Zengg) püspöke volt, majd Spalatóba helyezték, innen került a Curia Romana levéltárába, majd II. Rudolf császár tanácsadója és a vatikáni kancellária titkára lett. Soykut két kéziratát ismerteti, amelyek a Vatikánban találhatók és a nálunk tizenöt évesnek nevezett háború (1591/1593–1606) időszakáról szólnak (hosszú olasz nyelvű forrásközlésekkel és azok angol fordításaival). Az első egy diplomáciai hadjáratról fennmaradt levelezés Magyarország, Spanyolország, Franciaország, Ausztria és a Szentszék között; a második pedig egy katonai értekezés, mely megoldást keres az oszmánok fegyveres legyőzésének lehetőségére. Míg tehát az első Marchesi diplomáciai erőfeszítéseit taglalja, melyet az európai uralkodók összefogásának érdekében tett az oszmánok ellenében, addig a második a „háború művészetét” felhasználva, az európai és a török harcművészetet összehasonlítva próbál egy új katonai stratégiát ajánlani. Marchesi szentszéki reálpolitikusként tökéletesen tisztában volt vele, hogy egy törökellenes összefogásra csak a Habsburgok kezdeményezésével lehetett remény, ezért keserítette el végtelenül a spanyol Habsburgok érdektelensége, majd az 1606-ban megkötött Habsburg-oszmán béke. 3

A másik, Soykut által Marchesi munkáihoz hasonlóan részletesen bemutatott forrás a ferences Angelo Petricca da Sonnino munkája, aki a Szentszék által missziós célokra alapított Sacra Congregazione de Propaganda Fide szervezetének a képviselője volt: előbb Havasalföldön, majd 1636 és 1639 között Isztambulban mint szentszéki rendkívüli követ. Petricca abban a meggyőződésben próbálta meg a Bessarion bíboros által már korábban szorgalmazott úniót a Görög Ortodox Egyház és Róma között tető alá hozni (s egyúttal elismertetni Róma főségét – primatus papae – a konstantinápolyi pátriárkával), hogy az Oszmán Birodalom nagyszámú keresztény alattvalója megfelelő szövetségest jelenthetne a törökök elleni harcban. Petricca műve Marchesiéhez hasonlóan mind az oszmánok elleni diplomáciai összefogást, mind pedig a katonai megoldást taglalja, s azt sugallja, hogy egy teljes keresztény összefogással az oszmánok könnyedén legyőzhetők lennének.

A pápai ideológusokkal (mint Bessarion bíboros vagy II. Piusz) megindult folyamat Lazzaro Soranzo és Scipione Ammirato műveiben fejlődött tovább, és ez vezetett a Marchesi, Petricca és Da Lagni írásaiban kifejtett praktikus javaslatokig. A gyakorlatban pedig Bécs 1683-as török ostroma mozdította meg annyira a keresztény uralkodókat, ami a Szent Liga megkötéséhez vezetett, és a sok korábbi erőfeszítés után végre valóban megvalósulhatott az oszmánok kiűzése Magyarországról, majd később a Délvidék és a Balkán egy részéről.

Az iszlámot még a legjobban informált, saját megfigyeléseiket alapul vevő szerzők munkái is pragmatikusan, saját céljaik (vagyis a keresztény világ összefogása és az oszmánok elleni keresztes hadjáratra való buzdítás) elérésére használták fel. Ennek egyik módja az volt, hogy az iszlámot nem ismerték el különálló vallásként, hanem csupán a kereszténység egyik eretnek szektájának tartották secta mahumetica néven emlegetve, melynek hívei az ördögöt imádják: „it is not even recognised as a religion but depending ont he range of interpretation, merely as a heresy of Christianity to the adoration of the Devil.” (48). Ez a nézet csak a 17. század második felében változott meg két velencei, Giambattista Donà és később Giambattista Toderini munkái nyomán, akik valóban nyitottan és előítéletek nélkül tanulmányozták és írták le az iszlámot és az oszmán kultúrát. 4 Soykut Marchesihez és Petriccához hasonlóan hosszan idézi és elemzi Donà korszakalkotó munkásságát is, de erről a témáról már korábban is születtek tanulmányai.

A könyv végén Soykut röviden összefoglalja Olaszország és az oszmánok kapcsolatát a 18. századtól egészen a 20. századig. Megállapítja, hogy az európai felvilágosodás korában a törököket valamiféle a birodalmon kívüli világtól való félelem, elzárkózás jellemezte, melyet csak tetéztek sokasodó belső problémáik. Az olaszokkal azonban megmaradt a kapcsolatuk, amit az is mutat, hogy egészen a 19. század végéig az olasz maradt a legismertebb európai nyelv az oszmánok között. Az éppen a francia forradalom kitörésének évében, 1789-ben trónra kerülő energikus és nyitott III. Szelim szultán modernizációs törekvéseinek következtében egy mérsékelt diplomáciai nyitás is elkezdődött: 1792-ben érkezik Európába az első állandó oszmán követ, a rendszer azonban csak később, 1834-ben alakul ki véglegesen.

Az európaiakban a hanyatlóban levő Oszmán Birodalomról, mivel nem jelentett többé katonai fenyegetést, a „kereszténység ellenségé”-ből a felvilágosodás korára a romantikus despota képe alakult ki, s ez az orientalizmus megjelenésével és fejlődésével egyre inkább tetten érhető volt. Az első világháború után széthullott multietnikus birodalmak – mint a Habsburg és az Oszmán Birodalom – utódállamainak aztán az egyik nagy feladata az lett a 20. században, hogy hajdan volt dicsőséges történelmük árnyékával több, kevesebb sikerrel megbirkózzanak.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Mustafa Soykut hiánypótló munkája sikeresen végigvezeti olvasóját a két különböző vallás (az iszlám és a kereszténység) és kultúra (oszmán és európai) hosszú és küzdelmes egymás mellett élésének és egymásra hatásának történetén. Emellett nekünk magyaroknak is fontos adalékokkal szolgál a nyugati kereszténység, a Habsburgok és a balkáni térség, Itália államai és az Oszmán Birodalom sok szállal összefonódó, és a magyarokhoz is köthető történelméhez, melynek diplomáciai és katonai csatározásaiban (elég ha csak a tizenöt éves, a harminc éves és az 1683-at követő török kiűzéséhez vezető háborúkra gondolunk) mi is mindig érintettek voltunk.

Soykut a „másság” (az oszmán-törökök és az iszlám kultúra) leírásán keresztül eljut ’önmaga’ (a Velencei és a Pápai Állam és az egész nyugati kereszténység) reprezentációjához. Az Európában az iszlámról és a hozzájuk szorosan kapcsolódó oszmánokról kialakított vélekedésnek három alapvető elemét ismerteti: egyrészt az offenzív katonai jelenlétet, másrészt a feloldhatatlannak tűnő teológiai problémát – mivel az iszlám, a kereszténységhez hasonlóan az egyetlen, vagyis az univerzális vallás szerepére törekedett –, harmadrészt pedig az európai ’keresztény egység’ kialakulásának a jelentőségét, mely önmagát nem csupán vallási, hanem földrajzi értelemben is meghatározta: Európa vált az iszlám antitézisévé. Ezért egészen a 17. század végéig – néhány pragmatikus velencei szerzőtől és útleírótól eltekintve – teljességgel negatív kép élt az európaiakban az oszmánokról, s ezt a római katolikus egyház csak fokozta, mivel a hagyományos török ellenségkép fenntartásának segítségével, a keresztény összefogás hangoztatásával igyekezett visszaszerezni Európa feletti hatalmát.

Soykut, miután végigvezet a kereszténység és az iszlám több évszázados történetén, megállapítja, hogy éppen a fent ismertetett előítéletekkel és félelmekkel teli negatív kép volt az egyik felelőse annak, hogy a két kultúra között kialakuló egyre szorosabb kapcsolatok nem érkezhettek el egy pozitív fordulóponthoz.

S sajnos ez a megállapítás máig érvényes mindkét vallásra és civilizációra: nem ismerjük s talán nem is igyekszünk eléggé megismerni egymást.

Riassunto

Mustafa Soykut, professore della Middle East Technical University di Ankara, dopo aver studiato per lungo in Italia (Trieste, Bologna) ed in Germania (Hamburg) e ha avuto diverse occasioni di fare ricerche a Roma, a Venezia e a Padova è diventato un esperto nel tema delle relazioni tra l’Italia e l’Impero Ottomano. Il suo libro uscito nel 2011 sulla percezione italiana degli Ottomani è praticamente frutto di una lunga ed approfondita ricerca di un decennio. Soykut, pur avendo pubblicato precedentemente parecchi studi e libri su questo tema, nel libro recensito riassume in inglese tutto ciò che possiamo sapere dell’immagine formata dagli italiani sui ’turchi’ partendo dal Rinascimento arrivando praticamente ai nostri giorni, dove rende noto anche dell’attività dei turcologi italiani moderni e contemporanei. Oltre poi ad analizzare le opere dei più noti autori del tema come p. es. Giovanni Maria Angiolello, Enea Silvio Piccolomini (Papa Pio II.), il cardinale Bessarion, Lazzaro Soranzo, Scipione Ammirato e del periodo successivo le opere di Giambattista Donà e Giambattista Toderini, la vera novità del presente volume è che Soykut trascrive in italiano, traduce in inglese e commenta alcuni testi finora inediti di due autori molto meno noti. Il primo è Marcello Marchesi, diplomatico pontificio e consigliere dell’Imperatore Rodolfo II durante la cosiddetta Guerra Lunga in Ungheria (1591/1593-1606), il secondo è Angelo Petricca da Sonnino, vicario apostolico in Istanbul e capo della Propaganda Fide.

Soykut presentando la diversità che Europa sentiva verso la cultura ottomana e l’Islam arriva all’autopresentazione ed autodefinizione della cristianità. La presenza offensiva degli ottomani e il problema teologico delle due religioni che pretendevano di essere entrambi universali infatti rafforzarono il processo della formazione di un’unità cristiana europea che cominciava ad autorappresentarsi anche nel senso geografico così che Europa sarebbe diventata l’antitesi dell’Islam.

Notes:

  1. Hogy csak a legfontosabbakat említsük: Image of the ’Turk’ in Italy: A history of the ’other’ in early modern Europe, 1453–1683, Berlin, 2001; Avrupa’nın Birliği ve Osmanlı Devleti (1453–1683) (Papalık ve Venedik Belgelerinde Avrupa’nın Birliği ve Osmanlı Devleti (1453–1683), İstanbul, 2007; Historical Image of the Turk in Europe 15th century to the present political and civisational aspects, ed. ~, Istanbul, 2003, 2010; Das Osmanische Reich und das Papsttum im Prozeß der europäischen Identitätsbildung: ein politikgeschichtlicher Blick auf das Zeitalter des Westfälischen Friedens = „Europa” im 17. Jahrhundert: ein politischer Mythos und seine Bilder, Hrsg. Klaus Bußmann-Elke, Anna Werner, Stuttgart, 2004, 79–94; The Development of the Image ‘Turk’ in Italy through Della Letteratura de’ Turchi of Giambattista Donà, Journal of Mediterranean Studies, 1999, 175–203; Noti sui rapporti tra Italia, Islam e l’Impero Ottomano (secoli XV–XVIII), Archivio Storico Italiano, 2011, 221–240.
  2. Ezek nagy része Eugenio Alberi, Nicolò Barozzi-Guglielmo Berchet és legújabban Maria Pia Pedani munkáinak köszönhetően megjelent modern kiadásban is.
  3. A Habsburg-oszmán békekötések történetéről a legújabb szakirodalom: Frieden und Konfliktmanagement in interkulturellen Räumen: Das Osmanische Reich und die Habsburgmonarchie in der Frühen Neuzeit, hrsg. von Arno Strohmeyer, Norbert Spannenberger, Stuttgart, Franz Steiner-Verlag, 2013.
  4. Giovanni Battista Donado, Della Letteratura de’ Turchi, Venetia, 1688; Giambattista Toderini, Letteratura Turchesca, Venezia, 1787.

Tagged , , ,

Vélemény, hozzászólás?