Sapere aude! Merjetek okosak lenni! – Lengyel Réka recenziója a „Margarita poetica”-antológiáról

szeptember 27th, 2013 § 0 comments

recenzió

Margarita poetica”: A humanista alapműveltség olvasmányai a Kárpát-medencében 1526-ig. Antológia, összeállította Ekler Péter, OSzK – Gondolat Kiadó, Budapest, 2011 (Nemzeti Téka).

Az antikok mindent tudtak. És mindent lenyúltak előlünk!

Titus Maccius Plautus: A hetvenkedő katona

Karsai György és Térey János fordítása

Valaha az emberek szépek és nagyok voltak (most pedig megannyi gyermek és törpe mind), ám ez csak egy a világ elaggásáról tanúskodó tények sokasága közül. Az ifjak többé semmit sem hajlandók tanulni, a tudomány hanyatlik, az egész világ tótágast áll, vak vezet világtalant s taszít a szakadékba, a madár röppen, de nem szárnyal, a szamár lantot penget, az ökör táncot jár… Semmi sem úgy megy, ahogy mennie kéne. Mondassék hála az Istennek, amiért azokban az időkben reám ragadt mesteremről a tanulni vágyás, és hogy mindig érzem, melyik a helyes út, ha mégoly kanyargós is az ösvény.

Umberto Eco: A rózsa neve

Barna Imre fordítása

Az európai és a magyarországi reneszánsz és humanizmus szellemi teljesítményei iránt érdeklődő olvasó, kutató szerencsés helyzetben van, hiszen a korszak irodalmáról és művelődéstörténetéről bőséges szakirodalom áll a rendelkezésére. Ha az eredeti latin vagy magyar nyelvű szövegekre, a reneszánsz és humanista alkotók műveire vagyunk kíváncsiak, némileg nehezebb a dolgunk, de a jelentősebb szerzők írásait nagy valószínűséggel megtaláljuk nyomtatott kritikai vagy egyéb kiadásban, s az utóbbi időben egyre gyakrabban az interneten, illetve online adatbázisokban. Fellapozhatjuk továbbá a korszak irodalmi terméséből gazdag válogatást nyújtó antológiákat is, mindenekelőtt a Magyar Remekírók-sorozat Janus Pannonius – Magyarországi humanisták, illetve Humanista történetírók című köteteit, a Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény első kötetét, a Retorikák a reformáció korából című szemelvénygyűjteményt, vagy Fináczy Ernő közel száz éve megjelent tankönyvét, amely magyar fordításban közöl bő válogatást a neveléstörténet korabeli forrásaiból. 1

Egy újabb humanista-szöveggyűjtemény megjelenésekor tehát óhatatlanul felmerül a kérdés: lehet-e újat mondani a magyarországi humanizmusról, a humanista műveltségről? S ha igen, hogyan? A második kérdésre kézenfekvő a válasz: elsősorban az alapkutatások új eredményeinek vagy új forrásszövegek közlésével. Az itt bemutatandó kötet közreműködői ez utóbbit tették, részben új, eddig nem vagy csak érintőlegesen vizsgált forrásokat közöltek, ami azonban nem eredményezi szükségszerűen azt, hogy első kérdésünkre is igennel válaszolhassunk. Eddig ismeretlen adatokat, tényeket ugyanis e forrásgyűjteményben nem találunk, s nem fogalmazódnak meg újfajta következtetések sem; ez a tény azonban a kötetet nem teszi sem feleslegessé, sem pedig haszontalanná. Az olvasónak arra nyílik lehetősége, hogy korábbi olvasmányaiból, tanulmányaiból már jól ismert tényeket találjon fel újra, s a mások által már vizsgált, leírt jelenségeket magyar fordításban eddig még nem, s eredetiben is csak kevesek számára elérhető szövegrészletek kontextusában szemlélve új összefüggéseket fedezzen fel.

Ekler Péter, aki az elmúlt évek során mind szövegkiadásai, mind tanulmányai révén nagymértékben hozzájárult a reneszánsz és a humanizmus európai és magyarországi történetének kutatásához, 2 ebben a kötetben a studia humanitatis 15–16. századi forrásszövegeiből nyújt válogatást magyar fordításban. Az előszó szerint azon szerzők műveinek részleteit gyűjtötte egybe, akikre igaz az alábbi három állítás valamelyike: 1. a Hungarus kifejezés korabeli jelentésének értelmében magyarok, vagy jártak, éltek, alkottak Magyarországon; 2. írásukat magyarországi személynek ajánlották; 3. nem volt magyarországi kötődésük, de népszerűségük alapján arra következtethetünk, hogy műveiknek hazánkban is voltak olvasói. A tárgyalt művek közül a legkorábbiak az 1410–1430-as években keletkeztek (Guarino, Trapezuntius), a legkésőbbiek kb. 1523 előtt (Valentin Eck, Ludovicus Tubero). A kötetbe huszonöt, többségében itáliai, kisebb részt magyar és Alpokon túli szerző összesen harminc művéből került be egy-egy összefüggő (általában rövidebb terjedelmű, egy-két oldalas, csak néhány esetben hosszabb, öt-tíz lapnyi), vagy több nem összefüggő részlet. A szemelvények – néhány olyan részletüktől (példamondatok, példaszók, nyelvtani terminusok) eltekintve, ahol a fordítás nem adta volna vissza pontosan a latin eredeti értelmét – magyarul olvashatók, a megértést segítő tárgyi jegyzetekkel. A kötet végén, a bibliográfia után található leírásból kiderül, hogy a közölt művek nagy részének kéziratos vagy nyomtatott változata ma is megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében. A szövegközlés, illetve a fordítások alapjául részben az OSZK-ban, részben német és francia könyvtárak internetes archívumában elérhető kéziratok, illetve nyomtatványok, néhány esetben modern kiadások szolgáltak, s a közölt részletek közül legalább három megjelent már korábban új magyar fordításban (Janus Pannonius, Diomede Carafa, Bartholomaeus Frankfordinus).

A kötetben olvasható egy általános bevezető a humanista műveltségről, művelődésről, nevelésről európai és magyar vonatkozásban, további beosztása pedig a studia humanitatis öt ágának felel meg: külön-külön fejezetet kaptak a grammatikai-filológiai, a retorikai, a poétikai, a historiográfiai és a morálfilozófiai szövegek. A szövegrendezés elvéről nem kapunk útmutatást, a kronológiai rendezési elv mindenesetre csak nagyon korlátozottan érvényesül. Ekler Péter a fejezetek elején rövid bevezetőkben ismerteti az adott tudományok humanizmus kori történetére vonatkozó fontosabb adatokat, míg az egyes szemelvényeket az adott szerző szerző életrajza, illetve alkotói tevékenységének rövid összefoglalója kíséri. Noha szöveggyűjtemények esetében ez szokatlan eljárás, a kötet néhány alfejezetében nincs szövegközlés, csupán egy-egy szerzőt, művet, műcsoportot mutatnak be.

A fejezetekbe változatos, az adott tárgykört, ha nem is kimerítően, de jól illusztráló szemelvények kerültek. 3 A tartalomjegyzékből 4 első pillantásra is kitűnik a grammatikai és a retorikai szövegek túlsúlya. Azt, hogy miért ezeket a területeket részesítette előnyben, Ekler Péter az előszóban magyarázza meg: mivel a historiográfiai és a morálfilozófiai művek nagy része már magyarul is olvasható, ő inkább a grammatika, a retorika és a poétika körébe tartozó, Magyarországon kevésbé ismert szövegeket kívánta bemutatni, népszerűsíteni. A válogatás tematikus aránytalanságait figyelembe véve talán célszerűbb lett volna lemondani a studia humanitatis mind az öt fő ágának szerepeltetéséről, s a történetírók műveinek bemutatását, valamint a morálfilozófiai fejezetet teljességgel mellőzve nagyobb teret biztosítani az e két területhez képest valóban nehezebben elérhető szövegeknek, s hosszabb részleteket közölni a kötetbe felvett szerzőktől, vagy rajtuk kívül másokat is beilleszteni a sorba. Így kimaradhattak volna az egyes szerzőket, illetve a korszak műveltségét, irodalmát tárgyaló leíró részek is, melyek informatívak ugyan, de nem terjednek túl másutt is fellelhető adatok újraközlésénél. Ez a megoldás egy ilyen, viszonylag kis terjedelmű kötet esetében is lehetővé tette volna további szemelvények közlését. Mindazonáltal igaz az is, hogy így viszont a téma iránt érdeklődő, de abban nem, vagy csak kevéssé járatos olvasó (például egy egyetemi hallgató) forrásgyűjteményként és kézikönyvként is jól használhatja a könyvet, anélkül, hogy – amennyiben nem szeretne egy-egy témában jobban elmélyedni – további szakirodalom után kellene néznie.

A kötetben közölt szemelvények mindegyike árulkodik valamilyen módon a 15–16. századi Magyarországon élő emberek műveltségéről, annak forrásairól, s általában a művelődés megvalósulási formáiról, folyamatáról, állomásairól, de természetesen és közvetlenül mesél a a korabeli társadalom egy bizonyos csoportjáról, a csoport tagjainak tevékenységéről, életkörülményeiről, mindennapjairól is. Manapság, amikor az emberiség évezredek alatt felhalmozott tudáskincsének egyre nagyobb hányada érhető el egy-két kattintással, másodpercek alatt bárki számára, érdemes belegondolni, hol és hogyan őrizték a tudást a vizsgált korszakban, s milyen természetű volt az a tudás. 5

Tudjuk, hogy a 15. századi Magyarországon a tudás őrzői és átörökítői elsősorban a káptalani iskolák tanárai voltak, akik a középkori gyakorlat és szemlélet folytatóiként javarészt a megelőző századokban használt szövegekhez fértek hozzá, s az ezekben közölt ismereteket adták át tanítványaiknak, a később értelmiségi pályára lépő fiataloknak. 6 A nagyon csekély számú főúri könyvtár összetételéről Vitéz Jánosén és Mátyás királyén kívül nem sokat tudunk. Ezek mindenesetre az abban a korban rendelkezésre álló tudás valóságos kincsesbányái voltak, főként tulajdonosaik nagyszámú és intenzív itáliai kapcsolatainak köszönhetően. Ekler Péter korabeli forrásokból vett idézetekkel tűzdelt bevezetőjében árnyalt képet fest a nagy hatalmú egyházi vezető, illetve a király környezetében, udvarában folyó szellemi életről. De olvashatunk erről az egyik szemelvényben, Bartolomeo della Fonte levelében is, aki 1489-ben így írt Mátyásról:

[…] te, oly súlyos tennivalóid közepette, nem hagyod elpusztulni a régi írók műveit sem régi voltuk okán, az újak alkotókedvét pedig jelentős jutalmak és tisztségek ígéretével ösztönzöd. Ha a korábbi királyok is így cselekedtek volna, nem veszett volna el oly sok jeles szerző, és nem hevertek volna sötétségben oly sokáig az emberhez leginkább méltó tudományok. […] Abból pedig örökké tartó és páratlan dicsőséged származik, hogy udvarodban megadtad a jelet valamennyi tudományszeretőnek, hogy minden országból, városból, népből és nemzetből hozzád, a legbőkezűbb királyhoz gyűljenek a litterátus férfiak. […] Én […] hihetetlenül hevülök azért, hogy erőmhöz képest valamivel hozzájárulhassak a te teljességgel helyénvaló és igen dicséretre méltó tervedhez, amely egy nyilvános könyvtár és egy studio létrehozására irányul. 7

Azt, hogy milyen rendhagyó s fontos gondolat és tett volt egy ilyen kiváló könyvtár összegyűjtése, jól érzékeltetik Galeotto Marziónak szintén a kötetben olvasható sorai, melyekkel Báthori Miklós jellemén túl a közműveltség korabeli helyzetét is bemutatja:

[Báthori] nehogy a semmittevésnek és a fecsegésnek hódoljon, míg a királyi tanács összeül, egy könyvet hozott magával, ha jól emlékszem, Cicerónak azt a művét, melynek Tusculumi kérdések a címe. Sokan nevettek, hogy ez a kiváló ifjú könyvet olvas, szokatlan és új dolog ugyanis a magyaroknál, ahol a fecsegés és a pletykázás járja, hogy a püspökök könyvet olvasgassanak.” (Kardos Tibor fordítása) 8

A királyi könyvtárba bejutni, s az ott megtalálható kódexeket tanulmányozni nagyon kevesek kiváltsága volt. Az egyszerűbb, nemesi, polgári származású emberek számára csak az olcsóbb, nyomtatott könyvek elterjedésének időszakában nyílt lehetőség arra, hogy a korban hozzáférhető tudás egyes területein alaposabban tájékozódhassanak. Tudjuk azonban, hogy szélesebb műveltséget mind a fő-, mind az alacsonyabb rangúak még hosszú ideig csak külföldi tanulmányutak alkalmával szerezhettek. Azt, hogy ehhez milyen nagy szükségük volt családjuk támogatására s elegendő anyagi fedezetre, a „Margarita poetica” szemelvényei közül szokatlan forrásként a levélírási tankönyvek példatárának részletei szemléltetik. Az egyik „szituációs gyakorlatban” a megírandó levelet egy apa írja a fiának, felszólítva őt arra, hogy házasodjék meg.

Atyai vagyonod egyetlen örököse vagy, fivéreid meghaltak. Ha korábban azt kívántam tőled, hogy a tudományokkal foglalkozz, most már megváltoztattam [akaratomat]: úgy tetszik tehát, hogy nősülj meg, és vedd birtokba a házat és a földet. Csinos szűzzel fogom összekötni az életedet, akivel igen boldog életed lesz. Ég áldjon!

A példatár közli a fiú válaszát is, melyben az áll, hogy ahogyan eddig, természetesen ez után is követni fog minden atyai utasítást. S bár ebben az esetben nem feltétlenül vagyunk biztosak benne, hogy egy, éppen a boldog és gondtalan diákéveit élő ifjú minden esetben ilyen válaszlevelet küldött volna, a tankönyv következő példája egy másfajta, valószínűleg nagyon is jellemző élethelyzetről tudósít. E szerint egy jóakaró (szülő vagy barát) biztatja az ifjút arra, hogy folytassa tanulmányait, járjon egyetemre. Az erre adott rövid válasz is jól ábrázolja a kor szociális feltételeit.

Kellemes dolog egyetemre menni azoknak, akik gazdagok. De mivel én szegény vagyok, semmi javam sincs, már néhány gimnázium el is utasított. Ne javasolj hát efféle előkelő dolgot, hiszen látod, hogy a szegénység akadályoz. Ég veled! 9

Paulus Niavis tankönyvének további, a kötetben olvasható részletei is árulkodnak a kor emberének mindennapi örömeiről, bánatairól. Van olyan levél, amelyben a legfrissebb híreket adják tovább, másik peres ügyben való óvatosságra int. Más esetben a levélíró, aki épp barátjának gratulál édesapja polgármesteri kinevezéséhez, azt a meglepő választ kapja, hogy az elöljáróság inkább gond, mint öröm, s a fiú inkább szeretett volna ellenkező értelmű híreket kapni. Megint más helyzetben a levélíró tanácsot kér barátjától, vajon adja-e alkímiára a fejét, hiszen állítólag könnyű kitanulni, s biztos jövedelmet kínáló szakma. A válasz azonban kiábrándító (s napjainkban is érvényes) megfigyelést közöl: „igen sokan ’szakértők’, akik hazudva azt hirdetik, hogy ismerik, de sokakat rászednek.” 10

Ahogyan már utaltunk rá, a kötetben a grammatikai-filológiai, retorikai tárgyú művek kaptak nagyobb teret. Az ezekből vett szemelvények olvastán minden bizonnyal eljutunk addig a következtetésig, hogy a nyelvtanulás minden kor embere számára nagy nehézségekkel járt és jár, s a humanistáknak sem ment könnyen a latin nyelv elsajátítása. A 15. században a papírgyártás és a könyvelőállítás technikai feltételei nem adtak sok lehetőséget a gyakorlásra, az ismétlésre, hiszen nyilvánvalóan mind a papírral, mind az íróeszközökkel, mind a fényforrásokkal takarékoskodnia kellett diáknak és tanárnak egyaránt. Természetes tehát, hogy azokban az évszázadokban az emberi emlékezet egészen másként működött, mint manapság, 11 jóval nagyobb szerepük volt a memoritereknek, s az ismereteket igyekeztek egyrészt játékos formában átadni (ld. a kötetben szereplő részletet Andreas Guarna Salernitatus tankönyvéből, melyben az egyes szócsoportokat egymással harcoló ellenfelekként mutatja be), másrészt kézenfekvő módszerekkel segíteni azok emlékezetbe vésését és felidézését. Ilyen kézenfekvő, egyszerű módszer volt felsorolásszerűen versbe szedni nyelvtani jelenségek neveit, szavak csoportjait, ahogyan azt például Valentin Eck tette Supellectilium fasciculus című, a kötetben bemutatott művében. Hasonló módszert figyelhetünk meg a Georgius Trapezuntius dialektika-tankönyvéből idézett részletben is, ahol a létező és nem létező latin (illetve olyan csengésű) szavakból álló, összességében értelmetlen versike dialektikai ismeretek memorizálását segítheti, mivel a szavak magánhangzói logikai alaptételeknek feleltethetőek meg.

Arra a kérdésre, hogy milyen természetű volt a 15. századi értelmiségiek tudása, egészen egyszerű válasz is adható: szinte kizárólag antik eredetű, hiszen az egyes tudomány- és műveltségi területekre vonatkozó ismereteket az ókori görögöktől és rómaiaktól tanulták meg. Ez a megállapítás a különféle tudományokra más-más mértékben igaz, de csupán a teológia tekintetében állíthatjuk, hogy korlátozottan érvényesül. A humanisták szemében az antikok valóban a mindentudás letéteményesei voltak, s éppen ezért irányult óriási igyekezetük arra, hogy e tudás minden morzsáját összegyűjtve a lehető legpontosabban reprodukálják, megértsék és magukévá tegyék azt. Ehhez a gyűjtögetéshez természetesen fel tudták használni középkori szerzők műveit is, akik szintén sokat tanultak az ókoriaktól, hiszen – ahogyan Ekler Péter írja a kötet előszavában – „klasszikus szerzőket a középkorban is olvastak” (16.), s a többi tudományterületre is igaz, amit ugyanitt olvashatunk, vagyis hogy „általában folyamatos átmenetről, a középkori és humanista művek egymás mellett éléséről és nem hirtelen változásról lehet beszélni”. Ezt önmagában is jól érzékelteti azon szemelvények viszonylag nagy száma, melyek antik, illetve kora és késő középkori művek alapján készített, de a legkevésbé sem elavult, a korban s később is sokfelé forgatott kompendiumok részletei. (Az antik szövegek humanista újrahasznosítását jól illusztrálja Augustinus Moravus Olomucensis példája: a levélfogalmazási tankönyvéből vett részletet Ekler a mű forrásául szolgáló Rhetorica ad Herennium Adamik Tamás-féle fordítását alapul véve fordította le, de ugyanezt megtehette volna az Albrecht von Eyb-szemelvény Cicero-idézeteinek esetében is, ha az Epistulae ad familiaresnak nem csak válogatott magyar fordítása állna rendelkezésünkre.)

A művelődés korabeli történetét tágabb perspektívából szemlélve az ókorban felhalmozott tudáshoz való egyre szélesebb körű hozzáférésről beszélhetünk. A „Margarita” számos példával szolgál arra, hogy a korabeli értelmiségi a világ minden jelenségére, a nyelvre, az élet történéseire, az őt körülvevő természetre és saját magára is az antikok szemüvegén át tekintett. Ahhoz, hogy eljuthasson a bonyolultabb kérdések megválaszolásához, az őt (ahogyan már a régieket is) foglalkoztató problémák megoldásához, először a latint kellett elsajátítania antik példaképeihez hasonlóan magas szinten. Igyekezett tehát pontosan megérteni a több száz éves szövegeket (lásd például Valla vagy Perotti szómagyarázatait), másrészt a gyakorlatban alkalmazni a megszerzett tudást, amihez nagy segítségére voltak a nyelvtankönyvek tematikus, illetve egy-egy nyelvtani szabályt számos példával illusztráló részletei, továbbá a fogalmazás-tankönyvek. 12 A számára ismeretlen jelenségek leírásánál sem elégedett meg azzal, hogy csupán saját tapasztalatairól tudósítson: Angelo Poliziano például a „tevepárduc” nevű állatot, melyet 1486-ban személyesen figyelhetett meg Firenzében, Horatius, Héliodórosz, Dión, Plinius és Varro segítségével mutatta be egy nyilvános előadáson. (Ha valaki bizonytalan lenne a „tevepárduc” mibenlétét illetően, nyugodtan idézze fel állattani ismereteit, végső esetben pedig lapozza fel a Margaritát a 61–62. oldalon.) Természetes volt továbbá, hogy ókori források alapján értelmezzék, magyarázzák az ember testi-lelki folyamatait, ahogyan az emberiség sorsát, a történelmi eseményeket, a földön és az égen tapasztalható természeti jelenségeket is. John Gribbin szellemes megállapítása szerint, ha egy, a 10. században élt ember feltámadt volna a 15. században, szinte tökéletesen kiismerte volna magát. 13 Meglátását azonban talán nem túlzás némiképp módosítani: egészen az ókorig visszamenni az időben. A korábbi szilárd világkép ugyanis csak a 15–16. századi tudományos felfedezések eredményeként rendült meg, s az ókorból örökölt alapelveket, a hagyományos nézeteket, hiedelmeket, melyek a Római Birodalom hanyatlásával egy időben szinte csorbítatlanul kerültek át a politeistából monoteistává lett európai civilizációba, csak a világ egyre pontosabb és részletesebb megismerésével párhuzamosan mind jobban megerősödő (s például Kopernikusz, Galilei, Newton vagy Descartes nevével fémjelzett) racionalista-empirista, illetve a jellemzőbben a 18. századtól teret nyerő ateista szemléletmód tudta megingatni; s noha e modern világszemlélet képviselői között nagy számban voltak, akik nem láttak ellentmondást az antik, illetve a keresztény világkép és az új tudományos kutatási eredmények között, nagy részük rendre meg tudta cáfolni a régi elképzeléseket, magyarázatokat. 14

Mindezekre a közismert jelenségekre azért tartottuk fontosnak kitérni, mert a kötet retorikai fejezetének végén helyet kapott helyet egy idézet Melanchton 1518-as wittenbergi beszédéből. Itt olvasható a következő mondat: „Merjetek okosak lenni, tiszteljétek a régi latinokat, a görögöket pedig zárjátok szívetekbe, akik nélkül a latinokat nem lehet helyesen tárgyalni.” A mondat első részlete természetesen a híres horatiusi „Sapere aude!”-felszólítással azonos, melynek két évszázaddal Melanchton halála után – mint tudjuk – Kant is nagy jelentőséget tulajdonított. 15 Ennek kapcsán fontos rámutatni arra, hogy a horatiusi jelmondat humanista, illetve 18. századi értelmezése közötti eltérés kiválóan szemlélteti az európai műveltség- és tudománytörténet valódi nagy fordulatának mibenlétét: míg Melanchton arra buzdította kora emberét, hogy igyekezzék mindent megtanulni az ókori és a keresztény filozófia és teológia legnagyobbjaitól, s legfőbb célja azok minél tökéletesebb utánzása legyen, addig Kant éppen a hagyományos nézetektől való elrugaszkodásra ösztönzött, az egyéni tapasztalás s az abból adódó személyes következtetések elsőbbségét hirdetve. Ez az elsőbbség azonban, s a régit az újjal való felváltásnak a szükségessége, ahogyan a kötetben közölt szemelvények révén is megfigyelhető, amennyire igaz a természettudományok esetében, annyira kevéssé áll a bölcsészettudományokra. Az ókori szerzőknél olvasható ismeretekből építkező, azokat sokszor változatlan formában újraközlő, újrarendező humanisták tankönyvei a mai napig érvényes tudást közvetítenek. Nem értünk tehát egyet Ekler Péterrel, aki az előszóban arra figyelmeztet, hogy a nyelvtani szemelvények nem alkalmasak a latin nyelv elsajátítására. Épp ellenkezőleg, azt gondoljuk, hogy mind az öt, a kötetben tárgyalt tudomány elsajátításában a mai diák vagy tanulni vágyó is nagy haszonnal forgathatná a beválogatott műveket. Ha az azokban közölt adatok olykor elavultak vagy pontatlanok is, ha magyarázataik olykor nehézkesek a hasonló témájú mai szakkönyvekhez képest, a bennük összegyűjtött alapvető ismeretek a nyelvről, az emberről, a történelemről időtállónak bizonyultak. Az ismertetőnk mottójául választott idézetet ennek megfelelően így pontosítanánk: „Az antikok sokat tudtak, és sok mindent lenyúltak előlünk.”

Ezen a ponton nem halogathatjuk tovább, hogy szóljunk a kötet címével és műfaji önmeghatározásával kapcsolatos aggályainkról. A „Margarita poetica” címet, noha első ránézésre találónak tűnhet, azért nem tartjuk jó választásnak, mert nem igazán illeszkedik a kötet tartalmához. Sem abban az esetben, ha a szókapcsolat eredeti jelentésére (kb. „költői gyöngy[szem]”), sem akkor, ha Albrecht von Eybnek az idézőjellel evokált azonos című munkájára gondolunk. Ekler Péter „Margaritá”-jában – von Eyb művétől eltérően – elsősorban nem filozófusok, történetírók, szónokok, költők műveiből vett gondolatok olvashatók (vagy csak többnyire másodlagosan, másodkézből), hanem kevés kivételtől eltekintve tankönyvek, szakkönyvek részletei. S noha a német humanista műve ezek közé sorolható, és egy jellemző fejezete bele is került a kötetbe, címének átemelését, újrahasznosítását pontatlannak és indokolatlannak érezzük.

Némi ellenérzéssel talán, de viszonylag gyorsan túl is lépnénk a főcímen, ha nem lenne alatta egy alcím, mellyel kapcsolatban további kifogások merülnek fel bennünk. A humanista alapműveltség olvasmányai a Kárpát-medencében 1526-ig alcím olyan térbeli, időbeli, valamint tudomány-, eszme- és irodalomtörténeti kereteket jelöl ki, melyekkel kapcsolatban a szerkesztői előszó szolgál további magyarázattal. A térbeli keret kijelöléséről fentebb már esett szó, s ez valóban indokolható, azzal a kiegészítéssel, hogy ezeket a szövegeket természetesen nem csak a Kárpát-medence, azaz az akkori Magyarország területén olvasták. A „humanista alapműveltség olvasmányai” tematikai megjelölést az előszó a következőképpen pontosítja: a szerkesztői célkitűzés az volt, hogy a gyűjtemény a studia humanitatis teljes rendszerébe engedjen bepillantást, annak tárgykörén a grammatikát, a retorikát, a poétikát, a történetírást és a morálfilozófiát értve (13.); a beválogatott műveknek szélesebb olvasóközönsége lehetett Magyarországon, taníthattak belőlük (15.); nem az egyetemi képzés vagy az alsóbb szintű oktatás tankönyvei, és nem is kizárólag a korabeli királyi, főúri, városi könyvtárak anyaga képezte a vizsgálat tárgyát.

Itt érdemes megállni egy pillanatra, és végiggondolni, mire számítunk, ha egy kötet borítóján azt olvassuk, hogy a „humanista alapműveltség olvasmányainak” antológiája. Minden bizonnyal eszünkbe jut, hányféle tudományterületen volt jártas egy-egy polihisztor humanista: a studia humanitatis már említett öt ágán kívül, ha csak sommásan foglaljuk is össze a főbb szellemi tevékenységi köröket, értett a matematikához, a logikához, a természettudományokhoz, a filozófiához, a joghoz és természetesen a teológiához. A kötetbe belelapozva s mindezen területek közül csupán az első ötöt találva némi csalódást érezhetünk, de a tematikai szűkítés észszerű indokait el tudjuk fogadni. Elfogadható az is, hogy a gyűjteménybe csak humanista szerzőségű művek részletei kerültek, noha jól tudjuk, hogy a humanisták legtöbbet forgatott, valóban alapvető olvasmányai nem ezek vagy az ilyen jellegű írások, hanem a tárgyalt korszakban egyre nagyobb bőségben rendelkezésükre álló klasszikus görög-római szövegek voltak. 16 Mindezeket fontolóra véve ezen a ponton kérdésessé válik, hogy vajon egy mindössze harminc szemelvényt közlő forrásgyűjtemény kirajzolhatja-e a humanista alapműveltség olvasmányainak jellemző metszetét?

Ezzel kapcsolatosan önkéntelenül felvetődhet bennünk egy további kérdés is: melyik humanista alapműveltségéről van szó egyáltalán? A Mátyás és Vitéz János köréhez tartozóról, vagy a nemesi-polgári származásúról, aki a Corvina-könyvtárnak legfeljebb a hírét ismerte? Ezen csoportok műveltsége sok ponton eltért egymástól, sőt valójában nem is beszélhetünk „csoportokról”, hiszen egységes oktatási intézményrendszer híján, minden humanista más-más utat járt be, a szó eredeti és átvitt értelmében is, az olvasmányaik halmazainak metszetébe eső közös elemek száma csak a 16. századtól kezdett egyre gyarapodni, az egyre olcsóbb, mind szélesebb kör számára elérhető könyveknek köszönhetően. Nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a 15. századi Magyarország területén rendkívül kevés volt az egy főre jutó humanisták száma. 17 (Ráadásul a korszakkal foglalkozó tudósok körében nincs egységes álláspont arra nézve, hogy közéjük sorolhatjuk-e például magát Mátyás királyt, vagy a kötetben szereplő szerzők egyike, Diomede Carafa etikai kézikönyvének címzettjét, Aragóniai Beatrix királynét.) Érdemes idéznünk Klaniczay Tibornak a korszakra vonatkozó, évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de változatlanul érvényes, általános megállapítását:

[…] a humanizmus egyes elemei be is szüremkedtek már mind a kolostori, mind a deák-irodalomba; – évtizedek kellettek mégis ahhoz, hogy a nemesség az igényeivel és az érdekeivel adekvát reneszánsz kultúrát és humanista irodalmat megismerje és elsajátítsa. A 15. század második felében ez utóbbiakat még csak a királyi udvar és a hozzá kapcsolódó elvilágiasodott főpapság ápolta, s csupán a Jagelló-korban kezdődött meg nemesség és humanista műveltség egymásra találása. 18

A „Margarita” alcímének jelentését tovább boncolgatva, az a kérdés sem érdektelen, lehetett-e a vizsgált időszakban olyan magyarországi humanista, aki a kötetbe felvett valamennyi művet olvasta vagy akár címről ismerte volna? Ilyen tudós ebben a korai periódusban szinte bizonyosan nem volt, talán csak később, a közölt szövegek nyomtatott kiadása tette lehetővé egy-egy magánember vagy könyvtár számára, hogy valamennyit a gyűjteményében tudja. S éppen azért, mert ezek az írások 1526 után is forgalomban voltak, olvasták őket, tanítottak belőlük, nem érezzük indokoltnak a felső időbeli határ kijelölését sem. Ez a dátum az ország történelmében sorsfordítónak bizonyult ugyan, s az akkor bekövetkezett események áttételesen, hosszú távon hatást gyakoroltak a kulturális élet folyamataira, de semmiképpen sem jelentett törést vagy éles választóvonalat a Kárpát-medence akkori lakosai művelődésének történetében. 19 Továbbá, mivel a kötet darabjai közül a legkésőbbi szövegek 1519-es keltezésűek, kiadásúak (Valentin, Eck, Jodocus Clichtoveus; a szintén bemutatott Tubero-mű is 1522–1523-as), valóban semmi okát nem látjuk az 1526-os év kitüntetett kezelésének.

Visszatérve az alcímben szereplő, „a humanista alapműveltség olvasmányai” kitételre, a fentieket összegezve tehát azt hangsúlyoznánk, hogy e szóösszetétel jelentése nem egészen azt engedi sejtetni, amit a kötet az olvasó számára kínál. (Ezért egy esetleges új, változatlan vagy bővített kiadás pontosabb alcíme talán a „Szemelvények a humanista alapműveltség olvasmányaiból” lehet.) Ha valaki a „Margarita” anyagánál nagyobb merítést szeretne kapni a korszak irodalmából, az bízvást fordulhat a fentebb említett magyar nyelvű antológiákhoz, valamint az újabban megjelent, Csillag a holló árnyékában – Vitéz János és a magyarországi humanizmus kezdetei című, Vitéz körének humanista műveltségét részletesen dokumentáló kiadványhoz. A hasonló témájú, idegen nyelvű szakirodalomból jól hasznosítható egy Szegeden összeállított olasz nyelvű kötet, mely az Antologia della letteratura del Quattrocento címet viseli, s többek írásait is megtaláljuk benne Ekler „Margaritá”-jának szerzői közül. A korszak grammatikai, retorikai irodalmát jól rendszerezetten mutatja be továbbá a 2011-ben napvilágot látott, A History of Renaissance Rhetoric 1380–1620 című monográfia, 20 melyet érdemes lenne magyar fordításban is közreadni.

Mindezek után szeretném gyorsan leszögezni, hogy kifogásaim ellenére a talán nem eléggé pontos címek semmit sem vonnak le a kötet értékéből. Mind a szerkesztő, mind a fordítók igen értékes munkát végeztek, amikor kiválogatták, a latinul nem (elég jól) tudó olvasók számára is érthetővé tették és közreadták a szemelvényeket, melyek – noha félig-meddig az összeállító Ekler Péter szándéka ellenére, aki a bevezetőben kijelenti, hogy „a Margarita nem irodalom-, nyelv-, nevelés- vagy művelődéstörténeti szakkönyv” – közvetlenül megszólaló forrásokként igen sokat elárulnak a korabeli művelődésről, a nyelvvel és az irodalommal való foglalatoskodásról, a tudás terjedéséről, terjesztéséről, eszmék áramlásáról.

A kötet néhány sajátosságát illető kritikai megjegyzésünk ellenére tehát jó és haszonnal forgatható forrásgyűjteménynek tartjuk a „Margarita poeticá”-át. Az itt bemutatott művek joggal válhatnak további irodalomtörténeti szempontú vizsgálat tárgyává, s a 15. századi magyarországi irodalomról szóló összegzésekben sem lehet majd figyelmen kívül hagyni őket. Fontos felfigyelni arra, hogy míg a készülő új akadémiai irodalomtörténet Bene Sándor és Kecskeméti Gábor által kidolgozott koncepciója 21 alapján a kötetben szereplő művek nagy része könnyen besorolható lesz a majdani kritikatörténeti (grammatika, retorika, poétika), az idő és az emlékezet irodalmát (historiográfia), valamint az egyéniségtörténet-érzelemtörténet-társasmorál megnyilvánulási formáit (morálfilozófia) tárgyaló fejezetekbe, addig az itt csupán néhány példával illusztrált levélirodalomnak, a legsokszínűbb, legtöbbféle funkciót felvenni képes prózai műfajnak (valójában többféle műfaj együttesének) tárgyalása valószínűleg nagyobb fejtörést okoz majd. Az irodalmunk periodizációja kapcsán felmerülő, már Bene és Kecskeméti által is jelzett problémákhoz (vagyis ahhoz a kérdéskörhöz, hogy melyik európai nemzet irodalmában mikor kezdődött és meddig tartott a középkor, a reneszánsz és a humanizmus korszaka) 22 csupán egyetlen megjegyzést fűznénk: örvendetes lenne, ha az Ekler Péter által valószínűleg az angol nyelvű szakirodalom mintájára használt „reneszánsz humanizmus” kifejezés nem terjedne el a magyar szakirodalomban. A korábbi kutatásnak sem volt szüksége arra, hogy a ’humanizmus’ szó két jelentését elkülönítse egymástól, hiszen az irodalomtörténet kapcsán ’humanizmusról’ szólva csak és kizárólag a művelődéstörténeti korszakra gondolhatunk, melyet nem szokás korszakolni, tovább osztani. (Ezzel szemben a ’reneszánsz’ terminust bizonyos esetekben valóban fontos pontosítani, lásd például a ’Karoling-reneszánsz’ szakkifejezést.) Így tehát felesleges, s nézetünk szerint nem is helyes a magyar nyelvű szakirodalomban „reneszánsz humanizmusról” beszélni.

A „Margarita poeticá”-ban bemutatott műveket természetesen nemcsak a humanizmus, hanem az azt követő évszázadok irodalmával foglalkozó kutatóknak is minél alaposabban meg kellene ismerniük. Ezek a szövegek ugyanis a 15. századot követően továbbra is hosszú ideig használatban maradtak, s – noha változó összetételben – alapolvasmányai voltak a 16. századi humanistáknak, majd a későbbi íróknak, költőknek, tudósoknak is. 23 Tudjuk például, hogy Mikes Leveleskönyvének szövegében számos, az ő idejében a jezsuita oktatásban akár már hosszú ideje használatos, részben humanista szerzőségű, de ezeken keresztül többnyire antik és középkori levélfogalmazási tankönyvből vett, tanult sablonos mondatot, például befejező és záró formulákat találunk. 24 Ahhoz, hogy régi és kora újkori magyar irodalmunk 15. századi, humanista forrásait is nagyobb eredményességgel, könnyebben tárhassuk fel, nagy segítség lenne, ha az Ekler Péter kötetében szereplő művek szövege az interneten is elérhető lenne. Remélhetőleg előbb-utóbb az Országos Széchényi Könyvtár is bele tud kezdeni olyan nagyarányú vállalkozásokba, mint azok a külföldi könyvtárak, melyek online elérhető archívumainak a kötet munkatársai is nagy hasznát vették. További lépés lenne a szövegek jól kezelhető és kereshető internetes, digitális adatbázisokban való rögzítése, 25 hiszen így lehetővé válna olyan szövegösszehasonlító vizsgálatok rendkívül gyors lefuttatása, melyet például Nagyillés János végzett az Elisabeth Weston angol neolatin költőnő verseibe beleszőtt antik utalások felderítése érdekében. 26 A „Sapere aude!”-felszólítás ez esetben is jól alkalmazható lenne. Merjünk még okosabbak lenni!

A kötet tartalma

Grammatica

Guarino Veronese Regulae grammaticales
Georgius Trapezuntius De partibus orationis ex Prisciano compendium
Lorenzo Valla Elegantiae linguae Latinae
Niccolò Perotti Cornucopiae; Rudimenta grammatices
Bernhard Perger Grammatices institutiones novae
Angelo Poliziano Miscellaneorum centuria una
Az első nyomtatott görög-latin szótár Budán
Jakob Henrichmann Grammaticae institutiones
Andreas Guarna Salernitatus Grammaticae opus novum
Valentin Eck Supellectilium fasciculus
Bartholomeus Frankofordinus Gryllus; Inter Vigilantiam et Torporem dialogus

Rhetorica

Georgius Trapezuntius Dialectica
Bartolomeo della Fonte levele (1489)
Antonio Mancinelli Carmen de figuris
Augustinus Moravus Olomucensis De modo epistolandi
Keserű Mihály Iszokratész-fordításai
Desiderius Erasmus De duplici copia verborum ac rerum commentarii duo
Albrecht von Eyb Margarita poetica
Paulus Niavis Epistolae breves
Franciscus Niger Venetus Opusculum scribendi epistolas

Historia

Jodocus Clichtoveus De regis officio opusculum
Pietro Ransano
Antonio Bonfini
Buonaccorsi, Ricci, Petancius
Ludovicus Tubero

Poetica

Janus Pannonius Renatus-panegyricus
Konrad Celtis Ars versificandi et carminum
Valentin Eck De versificandi arte opusculum
Raphael Regius ajánlása Csulai Móré Fülöpnek az Ovidius-kiadáshoz

Philosophia moralis

Bartolomeo della Fonte De poenitentia
Giacomo Filippo Foresti De plurimis claris selectisque mulieribus
Diomede Carafa De institutione vivendi
Valentin Eck De reipublicae administratione dialogus
Szent Nilus szentenciái

Summary

„Margarita poetica”. An anthology of texts and textbooks used in the Humanist education in the Carpathian Basin until year 1526. Ed. by Péter Ekler, Országos Széchényi Könyvtár – Gondolat Kiadó, Budapest, 2011.

In this anthology Péter Ekler collected some of that texts and textbooks which were wide read and used in Hungary in the 15th-16th century. Among the authors of the texts there are a few Humanists from Hungary, but mainly from other countries (Italy, Germany, The Low Countries). This book shows how the classical rhetoric texts circulated in the Renaissance and how Humanist scholars recovered them. In the essentially international Humanist educational theory was given an important place to these texts, the study of Latin language and literature occupied the years of schooling. The pupils were taught to use the resources of the ancient languages, the first step was learning grammar which conducted to the elegant phrasing and composing Latin prose. Letter writing and the tropes and figures were fundamental parts of rhetoric, a training in which culminated the study of Latin language and literature. Logic remained important to the school syllabus with emphasis on connections between logic and rhetoric. Outside grammar and rhetoric, humanists made important contributions in poetry, history and moral philosophy. The anthology of Ekler can provide a basis for further studies on Humanist and Renaissance education, scholarship and culture.

Notes:

  1. Janus Pannonius – Magyarországi humanisták, vál., szöveggond., jegyz. Klaniczay Tibor, ford. Kardos Tibor et al., Bp., Szépirodalmi, 1982; Régi magyar irodalmi szöveggyűjtemény, szerk. Ács Pál, Jankovics József, Kőszeghy Péter, 1., Humanizmus, s. a. r. Ács Pál, Bp., Balassi, 1998; Retorikák a reformáció korából. Vál., s. a. r., bev., jegyz., utószó Imre Mihály. 2., bőv., átdolg. kiad. Debrecen, Debreceni Egyetem – Kossuth Egyetemi Kiadó, 2000 (Csokonai Könyvtár, Források 5.); Fináczy Ernő, A renaissancekori nevelés története. Vezérfonal egyetemi előadásokhoz, Bp., 1919.
  2. Például a következő publikációkkal: Diomede Carafa, De institutione vivendi: Tanítás az életvezetés szabályairól. Emlékeztető Magyarország felséges királynéjának, szerk. Ekler Péter, ford. Lázár István Dávid, Vígh Éva. Vígh Éva tanulmányával. Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2006; „Newe Zeitung auß Ungern…” Eberau/Monyorókerék, 1587, bev., s. a. r. Ekler Péter, Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 2008. (Margaritae Bibliothecae Nationalis Hungariae. Redigit Stephanus Monok.); Ekler Péter, Georgius Trapezuntius nyelvtani kivonata a priscianusi Institutiones alapján. Szövegközlés és -elemzés. Doktori értekezés. ELTE BTK, Nyelvtudományi Doktori Iskola, 2008, 225 p.
  3. Annak megítélését, hogy vajon az Ekler Péter által egybegyűjtött anyagot mivel lehetett vagy kellett volna kiegészíteni, hogy jobb, szerencsésebb, hasznosabb lett volna-e esetleg más, fontosabb szerzőket (is) beválogatni, vagy a bekerült szerzőknek más, fontosabb műveit elővenni, esetleg a kiszemelt műveknek más, fontosabb részleteit kiemelni, szabadjon a jelen kötet olvasójára bíznunk, részben belátva saját vonatkozó ismereteink esetlegességét, részben pedig azért, mert kedveljük ezt a műfajt, s ezért ha az esetleges olvasó úgy véli, hogy a válogatást másképp, jobban tudná elvégezni, ezúton biztatjuk, hogy tegye meg s munkája eredményét tegye közzé mielőbb.
  4. A kötet tartalmát jelen recenziónknál részletesebben mutatja be két, már korábban megjelent ismertetés, l.: Kertész Balázsné, „Margarita poetica”…, Magyar Könyvszemle, 127(2011), 4, 541–544; Kasza Péter, „Margarita poetica”…, ItK, 115(2011), 6, 728–732.
  5. A műveltség s egyes szövegek megszerzésének esélyeit latolgatva eszünkbe juthat, hogy mindig is voltak hét lakat alatt őrzött, minden áron titokban tartani kívánt források, ld. ehhez fiktív, de megvilágító erejű párhuzamként A rózsa neve cselekményének központi eseménysorát.
  6. L. erről Madas Edit, A középkori könyvkultúra továbbélése Magyarországon az 1430-as évektől az 1470-es évek végéig, in: Csillag a holló árnyékában – Vitéz János és a magyarországi humanizmus kezdetei, Az Országos Széchényi Könyvtár kiállítása, 2008. március 14 – június 15., szerk., Földesi Ferenc, Bp., OSZK, 2008, 7–21.
  7. „Margarita”, 109–111, Zsupán Edina ford.
  8. „Margarita”, 188–189, Kardos Tibor ford. Más, korabeli forrásokban is olvashatunk arról, hogy a magas rangú egyházi vezetők környezetében nem volt általános a széleskörű humanista műveltség. Az esztergomi érseknél időző Taurinus István például ezt írja Joachimus Vadianusnak 1514. október 28-án kelt levelében: „Itt ugyan a megbeszélések vagy ügyintézés közben néhány óra alatt nem csekély haszonra teszek szert, mégis meggyőződésem, sokkal többet ér számomra, ha velem egy fából faragottakkal lehetek együtt, akár pénz nélkül, mint elviselni ezeket a αμουσοτέρους [múzsáktól idegen] félembereket.”, 465. Magyarországi humanisták levelei, XV –XVI. század, közreadja, vál., bev., jegyz. V. Kovács Sándor; ford. Boronkai Iván et al., Bp., Gondolat, 1971, 465. Kapitánffy István ford.
  9. „Margarita”, 130–131, Lakatos Bálint ford.
  10. Egy volt a rászedettek közül Bakócz Tamás, akiről Taurinus fenti levelében így ír: „Mindennap sokat emlegetjük uraságodat [Vadianust] Johannes Nissenus csillagásszal, ki nemrég került főtisztelendő uram udvari emberei közé. Bolondját járatja a vén kriptaszökevénnyel, ki egész lelkével a csillagjósok ostobaságain csügg, s nem kis pénzt zsebel be, ámde egy hónap termését egyetlen rövid nap alatt szétszórja.” Uo.
  11. Petrarcának például részben kiváló emlékezőtehetsége biztosított kitüntetett szerepet a humanista értelmiségiek között. L. erről: Lengyel Réka, Petrarca, a lélekvezető. A De remediis utriusque fortunae újraértékelése. Doktori disszertáció. SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskola, 2011, 25.
  12. Erasmus a kötetbe is bekerült retorika-tankönyvében számos példát sorol fel arra, hogyan lehet változatosabbá tenni a szöveget epithetonok alkalmazásával. (Ld. „Margarita”, 120–125.) Azt, hogy humanista íróink milyen tökéletesen elsajátították ezt a technikát, jól szemlélteti a következő idézet, mely Erdély 16–17. századi urait, politikusait jellemzi: „Ivászatban felülmúltátok egész Németországot, vedelésben az elefántok minden nemzetségét; ínyeskedésben Apiciust, tékozlásban Caligulát, lustaságban Sardanapalt, naplopásban végül akármelyik kihajított dögöt, vagy ha annál is van haszontalanabb, hát azt is.” Szamosközy István, Erdély története, A VII. hetedből: Gyulafejérvár pusztulása. Erdély romlásának oka, in: Humanista történetírók, szerk. Kulcsár Péter, Bp., Szépirodalmi, 1977, 563, Borzsák István ford.
  13. John Gribbin, A tudomány története 1543-tól napjainkig, ford. Dr. Both Előd, Bp., Akkord, 2004, 22.
  14. A 17–18. századi filozófiai és teológiai nézetekről, vitákról l. pl. Schmal Dániel, Természettörvény és gondviselés, Egy filozófiai és teológiai kérdés a korai felvilágosodásban, Bp., ELTE BTK Filozófiai Intézet–L’Harmattan Kiadó–Magyar Filozófiai Társaság, 2006.
  15. A „Sapere aude”-idézetet a 18. században több író, gondolkodó, illetve értelmiségi csoport is kitüntetetten kezelte, alkalmazta már Kant előtt is. L. erről Franco Venturi, „Was ist Aufklärung? Sapere aude!”, in: Rivisa storica italiana LXXI (1959), 119–128.
  16. Noha időben és térben távolabb esik a 15–16. századi Magyarországtól, nem mondhatjuk, hogy például Petrarca ne rendelkezett volna a humanista alapműveltséggel, erre azonban, mint az köztudomású, elsősorban nem kortársai könyveiből tett szert. Egy hajdan az író tulajdonát képező kódexben fennmaradt saját könyvjegyzéke, mely egyértelműen mutatja az antik szerzők túlsúlyát a keresztényekkel szemben. L. Lengyel, i. m., 20.
  17. Vö. Földesi Ferenc, Tudósok és könyvek társasága. Vitéz János könyvtára, in: Csillag a holló árnyékában…, i. m., 88–100, itt: 88.
  18. A magyar irodalom története 1. A magyar irodalom története 1600-ig, szerk. Klaniczay Tibor, Bp., Akadémiai, 1964, 128.
  19. Gondoljunk csak arra, hogy 16. századi grammatikai irodalmunk legkiválóbb képviselője, Sylvester János, 1526 októberében iratkozott be a krakkói egyetemre, s főbb művei az ezt követő évtizedekben keletkeztek és láttak napvilágot. Sajnálatos, hogy Sylvester munkásságának bemutatása teljes egészében kimaradt Ekler Péter gyűjteményéből, aki sehol nem utal sem a 16. századi grammatikusra, sem Bartók Istvánnak a Sylvester alakját, tevékenységét részletesen tárgyaló, a magyar és az európai összefüggésekre és az előzményekre is kitekintő igen alapos munkájára. L. Bartók István, „Nem egyéb, hanem magyar poézis”: Sylvester János nyelv- és irodalomszemlélete európai és magyar összefüggésekben, Bp., Universitas, 2007.
  20. Antologia della letteratura del Quattrocento, a cura di Eva Vígh, Judit Tekulics, Szeged, JATEPress, 2005; Peter Mack, A History of Renaissance Rhetoric 1380–1620, Oxford, Oxford University Press, 2011.
  21. Bene Sándor–Kecskeméti Gábor, Javaslatok egy új irodalomtörténet elvi alapvetéséhez és régi magyar irodalomtörténeti részének felépítéséhez, ItK, 55(2009), 1–2, 201–225.
  22. Tudjuk, hogy az ilyen jellegű kérdésekre lehetetlen egyszer s mindenkorra érvényes, megnyugtató válaszokat adni. Álljon itt egy szokatlan példa arra, milyen sokféle szempontot kell figyelembe vennünk a periodizáció kapcsán. Egy olasz gazdaságtörténész szerint a művelődéstörténeti korszakolás szempontjából is igen nagy fontossággal bírt az az időszak, amikor Edward király a százéves háború elején, 1340-ben csődöt jelentett be. „A firenzeieknek súlyos veszteség volt ez. Sőt, lélektani szempontból igazi, valóságos sokk érte őket. Ha az üzleti világban már egy angol gentlemanben sem lehet megbízni, akkor ki az ördögben lehet? A firenzeiek levonták a logikus következtetést: fölhagytak a kereskedéssel, a bankügyletekkel, és a festészetnek, a kultúrának és a költészetnek kezdtek élni. Így kezdődött a reneszánsz, a középkornak pedig így lett – vége.” Carlo M. Cipolla, Allegro ma non troppo: A bors, a bor (és a gyapjú) mint a középkor gazdasági fejlődésének meghatározó tényezői, ford. Galamb György, Bp., Európa, 2009, 42.
  23. E megállapítást számos már közölt kutatási eredmény igazolja, s remélhetőleg számos további, átfogó recepciótörténeti összegzés (l. pl. Bartók István, Sylvester János irodalmi öröksége: a nyelvi megformálás jelentősége a magyar poétikai gondolkodásban a 16–17. században, in: Bartók, i. m., 193–269), illetve egy-egy szerző forráskezelését illusztráló tanulmány (l. például Fórizs Gergely, Szerdahely György Alajos Aestheticájának alapelvei, It 94(2013) 2, 187–206.) szolgál majd a jövőben is egyre több és több adattal.
  24. Knapp Éva, A Törökországi levelek retorikájához, in: Író a száműzetésben: Mikes Kelemen, szerk. Tüskés Gábor, a szerk. munkatársai Csörsz Rumen István, Hegedüs Béla, Lengyel Réka, Bp., Universitas, 2012, 169–186.
  25. A korábban készült, ilyen jellegű honlapok (pl. Balassi összes verseinek digitális kiadása mellett előremutató hazai példa erre Kazinczy Ferenc műveinek a Debreceni Egyetemen készülő online kritikai kiadása.
  26. Nagyillés János, Verselési technika vagy allúzió? Antik előképek Elisabetha Joanna Westonia költészetében, (megjelenés alatt).
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?