Hajdu Péter recenziója

október 6th, 2008 § 0 comments

recenzió

Túl minden határon: A magyar irodalom külföldön, szerk. Józan Ildikó, Jeney Éva, Budapest, Balassi, 2008 (Pont fordítva, 5).

Úgy látszik, a magyar irodalom külföldi jelenléte fontos téma pillanatnyilag, hiszen a 2003-ban Szegeden megjelent hasonló témájú tanulmánykötet után (Bernáth Árpád−Bombitz Attila [szerk.]: Magyar irodalmi jelenlét idegen kontextusban) most újabb könyvet olvashatunk róla. A két könyv közt vannak átfedések, de a különbségek sem elhanyagolhatóak. A korábbi kötet szinte kizárólag a kortárs magyar irodalom külföldi jelenlétéről szólt, és legfeljebb bevezető megjegyzésekben tért ki a múltra, míg a frissebbik igyekszik a magyar irodalom külföldi fogadtatását történetileg megragadni. A 2003-as kötet viszont térben fogott át nagyobb területet: az újabbikban hiába keresnénk a szerb, lengyel, orosz, bolgár, norvég, holland, portugál kapcsolatot.

A kötet tizenkét tanulmányt tartalmaz a magyar irodalom külföldi recepciójáról, illetve jelenlétéről. Szegedy-Maszák Mihály nyitószövege mintegy elméleti bevezetésül szolgál a fordítás és a célkultúrában elérhető hatás viszonyának vizsgálatához; részben Shakespeare magyar fordításainak, részben magyar versek angol fordításainak vizsgálatából adódik az eredmény: ha ilyen rosszak a fordítások, ha a költőiségből annyi minden vész el az átültetés során, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a magyar irodalom nem tud külföldön olyan rangra szert tenni, mint amilyet a magyar olvasók jogosnak tartanának. Különösen olyan olvasók, akik a világirodalmat magyar fordításokból ismerik, mert azokkal a magyar művek legalább egyenrangúak.

A további tanulmányok egy része nagy ívű áttekintést ad a magyar irodalom recepciójáról egy-egy országban, más részük csak egy-egy szerző, egy-egy mű fogadtatásával foglalkozik. Györffy Miklós a német, Sárközy Péter az olasz, Szávai János a francia, Vincze Ferenc a román, Berkes Tamás a cseh történetét írja meg a magyar irodalomnak. Ezek az áttekintések rendkívül tanulságosak (Györffy, Szávai és Berkes szövege egyenesen mintaszerű), de az ember kínosan hiányolja az angol recepciót, amelyik a mai globalizált kontextusban a legfontosabbnak látszik, már csak azért is, mert a kisebb irodalmakat nagyon sokfelé az angol fordítások közvetítik. (Ez már Bernáth−Bombitz 2003-as kötetéből is hiányzott: szomorú, hogy nem sikerült a hiányt pótolni.) Fontos tanulságok adódnak mindezekből a szövegekből. A befogadó közeg saját szempontjai szerint választ, és a magyar közvélekedés csak a biztos frusztrációnak teszi ki magát, ha azt várja, hogy külföldön megismétlődjön a hazai kanonizáció, és pont azok a művek részesüljenek elismerésben, amelyeket itthon érdemesnek tartanak arra. A magyar irodalmat külföldön népszerűsítő vállalkozások, könyvsorozatok nem is tudtak sehol tartós eredményt elérni. Bizonyos véletlenek egy-egy időszakra népszerűvé tehetnek magyar szerzőket vagy csoportokat, de a probléma éppen az, hogy ezek a divatok hamar múlnak. Például a két világháború közötti Olaszországban hihetetlenül kapós volt a magyar lektűr, de főleg azért, mert a fasiszta cenzúra tiltotta az angol meg a francia irodalom fordítását, és így a külföldi újdonságokra vágyó olaszok csak a magyar irodalmat tudták maguknak felfedezni. Ez a divat persze azonnal és nyomtalanul múlt el a háború végével.

A kötetnek sok tanulmánya elemzi az egy-egy fordítás megjelenése után keletkezett recenziókat, ismertetéseket, pedig azokból nagyon nehéz messzemenő következtetéseket levonni: a nyugati kultúrákban írnak ismertetéseket az új könyvekről, de még ha sokan megdicsérnek is egy könyvet, attól az még teljesen elfelejtődhet néhány éven belül. A kérdés éppen az, vannak-e kanonizálódási esélyek, beépülhetnek-e tartósan magyar irodalmi teljesítmények valamiféle világirodalmi emlékezetbe. Szávai szerint Kosztolányi esetében látszanak ilyesminek jó esélyei.

A saját irodalmunkról kialakított képünk mintha még ma sem nézett volna szembe teljesen a prózafordulat következményeivel: ha irodalmunk egészéről gondolkodunk, hajlamosak vagyunk a költői életműveket tekinteni nagy teljesítménynek. Ezenközben az elmúlt néhány évtizedben a magyar próza jelenléte valóban masszív külföldön is. Ennek Szávai János szerint éppen az az oka, hogy a prózafordulat olyan poétikai fordulatot is jelentett, hogy az újabb magyar regény szakított a nemzeti identitás szolgálatának retorikus hagyományával, és ehelyett globális referencialitású szövegeket kezdett létrehozni, amelyek abban az értelemben fordíthatók, hogy más nemzeti közösségek tagjai számára is érdekesek lehetnek. Bálint Anna pedig, aki a magyar avantgárd franciaországi recepcióját tekinti át, egyenesen azt állítja, igenis számon tartanak ott mindenkit, aki nemzetközi horizonton újszerűt alkotott, csak éppen Magyarországon felejtettek el sokakat, mert olyanokat kultiválunk, akik egy máshol már túlhaladott irodalmiságot valósítottak meg − magyarul elsőként, de másokhoz képest nagy fáziskéséssel.

A többi tanulmány csak egy-egy részprobléma leírására vállalkozik, ám gyakorta azzal a reménnyel, hogy általánosítható eredményeket sikerül elérni. És tényleg, nagyon sok mindent meg lehet tudni Szerb Antal spanyolországi sikerének történetéből a spanyol, illetve Kertész és Esterházy franciaországi fogadtatásának elemzéséből a francia könyvkultúra működését illetően (Bárczi Zsófia, illetve Haas Lídia és Sophie Aude írásaiból). Különösen Sophie Aude tanulmányából tetszik ki a magyar irodalom külföldi recepciójához kialakítható viszonyunknak egyik további alapproblémája. Nemcsak az lehet a baj, hogy nem olvassák máshol irodalmunkat, vagy hogy nem pont azokat a szerzőket olvassák, akiket mi a legérdemesebbeknek tartunk, hanem az is, hogy nem úgy értik őket, ahogy mi értjük, vagy ahogy szerintünk érteni kéne. De hát hogy is tehetnék? − kérdem én. Egyfelől egy külföldi olvasó számára nem állnak rendelkezésre mindazok az asszociációs lehetőségek, intertextuális kapcsolatok, amelyek a hazai irodalmi hagyományt ismerő olvasó számára igen. Ráadásul, ha a jelentés a szöveg és az olvasó horizontjának összeolvadásában alakul ki, akkor az egyik olvasó ne kérje számon a saját horizontját egy másikon. Attól, hogy az egyik magyar, a másik meg, teszem azt, francia, ez a követelés még nem jogosabb, mint ha feltámadna egy 19. századi olvasó, és azt követelné, hogy Tompa Mihályt helyezzük vissza a kánonba, és értsük úgy, ahogy ő értette. Aude Esterházy francia recepciójának két stratégiáját kárhoztatja legfőképpen. Az egyik, hogy a magyar írót valamiféle egzotikus idegenségben elszigeteli magától. „Idegenségben tartja az idegen művet” például azáltal is, hogy a recenzensek nem az hongrois, hanem a „magyar” melléknévvel írják le nemzeti hovatartozását (102). A másik kárhoztatott stratégia, hogy a nyugati kánon „nagy neveihez” hasonlítják a magyar szerzőt, és ezáltal egy nyugati kontextusba helyezik (át) „anélkül, hogy törekedn[nének] a másik kultúrájába áthelyezkedni” (108). Az se jó tehát, ha idegennek tekintik, az se, ha asszimilálják. A szöveg által sugallt optimális megértési stratégia, ha áthelyezkednek a magyar kultúrába: a magyar irodalom megértéséhez magyarrá kell válni. Most ne tűnődjünk azon, megérné-e. Inkább tudatosítva az ilyen áthelyeződés nehézségeit, az elvárás túlzott és hermeneutikailag talán inadekvát voltát, fogadjuk el, hogy az idegen értelmező a saját horizontját és tapasztalatait, saját kulturális hagyományát megtartva találkozik a magyar irodalommal. Az egzotikus idegenségbe zárás talán kevésbé termékeny olvasási tapasztalatot fog eredményezni, de ez legyen az ő problémája.

A szlovák recepcióról két tanulmány is szól. Az egyik egyetlen fordítás kritikája: Benyovszky Krisztián az Iskola a határon 1976-os szlovák kiadását elemzi a nyelvi rétegzettség, a heterogenitás szempontjából. A téma hangsúlyozottan szűkre szabott: nincs szó sem arról, mi mindent fordított még szlovákra Karol Wlachovský, sem arról, milyen fogadtatásban részesült a könyv. De még arról sem, milyen volt a fordítás keletkezésének kulturális-cenzurális kontextusa, pedig például a vulgarizmusok finomításának és homogenizálásnak kérdésénél ez fontos szempont lehet. Görözdi Judit három kortárs szerző (Závada, Kertész, Nádas) szlovák recepcióját veszi szemügyre, főleg a könyvkritikák tükrében, és azt a kérdést feszegeti, hogy ha bizonyos történelmi sajátosságok miatt szlovák posztmodern irodalom nem alakult ki, akkor ez gátolja a magyar regények befogadását, mert nincsenek meg a megértésének előfeltételei − vagy éppen serkenti, mert pótolhatnak egy hiányt, mert a fordításoknak nem kell az adott nyelven koncipiált hasonló jellegű szövegekkel versenyezniük.

A kelet-európai kapcsolatokról szóló szövegek a kötetnek mintegy harmadát teszik ki, amit azért nehéz pontosan kiszámolni, mert a németek ügyében vannak átfedések. Bernáth és Bombitz kötetében ez az arány fele-fele volt. De míg az a kötet a szomszéd népekkel kezdte a tárgyalást, és mintegy koncentrikus körökben távolodott hazánktól a végére hagyva a távolabbi népeket, a jelen kötet a „nagy” népekkel kezd, és mintegy függelékként hagyja a végére a szomszédokat. Tulajdonképpen az utóbbi stratégia mellett komoly érvek szólnak: francia vagy angol területre nem a szomszédainkon át jut el a magyar irodalom híre, viszont az nagyon is gyakori, hogy a kelet-európai népek azt fordítják le és olvassák egymás irodalmából, ami Nyugaton már érdeklődést váltott ki.

Érdekes ennek a háromszögnek a működése, de eléggé lehangoló is. Persze azért a szoros történelmi együttélésnek megvannak a maga közvetlen, de nem feltétlenül kedvező következményei. A kelet-európai recepcióról szóló fejezeteknek azzal a kihívással kell szembenézniük, hogy muszáj értékelni a szocialista országok közötti, illetve egy-egy kommunista országon belül a nemzetiségek közötti, kényszerű és ideológiailag terhelt, ugyanakkor sok szempontból intenzív kultúrkapcsolatokat. Vincze Ferenc például két stratégiát kárhoztat különösen a román irodalomtörténészek részéről (145−146): ha az erdélyi magyar irodalmat idegennek tekintik (mert ez nacionalista, magyarellenes ideológiát jelent), és ha együtt tárgyalják az ugyanott ugyanakkor keletkezett román irodalommal (mert akkor be akarják olvasztani a nemzetiséget). Valószínűleg még sok időnek kell eltelnie, hogy olyan attitűdöket tudjunk kialakítani egymással szemben, amelyek kölcsönösen elfogadhatók.

Summary

This collection of papers analyses the reception of Hungarian literature in Germany, Italy, France, Spain, Romania, and in Check and Slovak context. A strong emphasis is laid on the historical perspective; some papers narrate whole histories of literary connections. The papers refer to the problems of translation and to the potentials of influence or canonization. In the Hungarian discourse a sort of frustration can be experienced about the fact that the world does not accept the evaluation of Hungarian literary works elaborated by Hungarian literary criticism, i.e., refuses to repeat the Hungarian canonization. These papers explain the ways other cultural environments do their own selection from Hungarian literature if they want, and that they have full right to do so. The relations between Central-European literary cultures is ideologically biased and loaded with historical burden. The ideology of “socialist brotherhood” that sponsored a wide translating activity in the communist period failed to create real connections and mutual understanding.

Átemelve a régi rec.itiről.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?

  • Tartalom a recitin

  • Értesítés új tartalomról:

  • Meta