Szentpéteri Márton recenziója a Dragma-kötetekről

október 6th, 2008 § 0 comments

recenzió

Borzsák István, Dragma, 1–5, Budapest, Telosz, 1994–2002.

A közelmúltban elhunyt Borzsák István Horatius szellemét megidézve jelzi a Dragma ötödik kötete előszavának szánt, ám végső soron az egész projektumot záró Epilógusában (Dragma, III., 5.), hogy a könyvek legsanyarúbb sorsa, ha azok dogmákká merevedő evidenciákat felsorakoztató „tananyaggá silányulnak.” A klasszikus-filológus azonban nem tartott attól, hogy ez az ő művével kapcsolatban is bekövetkeznék, erről a hunyt mester ars poeticája is biztosíthat bennünket:

Tudományos törekvéseim mindig az antikvitás értékeinek feltárására és jobb megértésére irányultak. Mivel pedig európai műveltségünk alapja az ókori görög-latin kultúra, s fejlődésének biztosítéka antik alapjainak és értékrendjének megőrzése, ha munkásságom annak halhatatlanságához valamicskét is hozzájárult, akkor nem írtam hiába, amit írtam. Vonatkozik ez némelyektől értetlenül bírált szövegkonstituáló gyakorlatomra is: előbb-utóbb ráébred más is a hagyomány lehető megőrzendőségére és tudálékos kiforgatásának szükségtelen voltára.

Vagy másutt (Dragma, I., 5.): „Hérodotostól (vagy a »legrégibb és legjobb« Homérostól) kezdve a mindenkori máig igyekeztem a régiek üzenetét tolmácsolni a második ezredforduló várakozásában élő embertársaimnak, különös tekintettel az antikvitás magyarországi továbbélésére. De valóban él-e tovább, egyáltalán él-e még az ókor? Nagy baj volna, ha a múltat végképp eltörölve-megtagadva csak ephemer jelenségek világmegváltó hatásában és »örök« érvényében reménykednénk.”

Borzsák tehát hitt abban, hogy „az olykor gúnyolt »örök emberi értékek« hajója hányódott bár, de el nem süllyedt” (l. uo.), ugyanakkor tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy a művelt klasszikus-filológus számára oly fontos kulturális értékek maradandósága csakis a forrásokat tisztelő, ám mindenképpen kreatív, s a mának szóló módszerekkel biztosítható. Ez az, amit az a bizonyos fent említett borzsáki „szövegkonstituáló gyakorlat”, a „hagyomány lehető megőrzendőségének” jegyében, annak „tudálékos kiforgatásával” szemben garantálhat. Konstrukció és rekonstrukció kettősének kérdése tehát mindig is meghatározta a borzsáki kultúraközvetítés és kultúramegőrzés filozófiáját, igaz, minden nemű divatos elméleti attitűd mellőzésével. Borzsák számára filológia és filozófia (urambocsá’ herméneutika) mindig is kéz a kézben járt – miként azt Martianus Capella enciklopédiájának allegorikus képlete is sugallja: Philologia és Merkúr házassága az egyetemes tudás legfőbb biztosítéka. Borzsák módszerét, szellemi attitűdjét leginkább egy a Palaeographico-hermeneutica Horatiana (Dragma, IV., 129–137.) című tanulmányából származó kritikai észrevétel jellemezheti: „Mint Kazinczy levelezéséből […] tudjuk, a hazai klasszikus stúdiumokban a szövegkritika elsajátítása és alkalmazása helyett a múlt [ti. tizenkilencedik] század elején is beérték a kényelmesebb kritikával.” Bizony ez az észrevétel – némileg tágabb értelemben – a közelmúlt hazai irodalomtudományi vitáival kapcsolatban is joggal felemlegethető, s általában a honi bölcsészet sanyarú helyzetére is igaz. Komoly filozófiai értekezések jelennek meg napjainkban úgy, hogy a történeti tájékozódás minimális feltételeinek sem felelnek meg. Legutóbb épp egy olyan, a szkepticizmussal kapcsolatos mű járt a kezemben, amelyik a reneszánsz szkepticizmus egyik kulcsfigurájaként rendre Giovanni Pico della Mirandolát emlegeti, holott köztudomású, hogy itt a princeps concordiae unokaöccséről, Sextus Empiricus rajongó olvasójáról van szó, azaz Gianfrancesco Pico della Mirandoláról, aki egyébként nagybátyja szinkretizmusát a lehető legnagyobb kiritikával illette, dacára annak, hogy a híres rokon műveit elsőként mégis ő rendezte sajtó alá (vö. Faragó-Szabó István, Az újkori szkepticizmus története, Bp., Áron Kiadó, 2005.). Egyszóval a megalapozott „könyvismei hermeneutica” – ez Vári Rezső kifejezése az 1906-ban megjelent A classica-philologia encyclopaediájából – nem kimondottan jellemzi a kortárs bölcselet képviselőinek többségét. A borzsáki értelemalkotás jellegzetes szövegkonstituáló módszertana ellenben leginkább a nagy erudíciójú humanista kompilátoréra emlékeztet. Az, persze, már más kérdés, hogy ez az értelemadás valóban lehet-e ma oly erős, mint aminő például még Kazinczyékra is jellemző volt egy Borzsáktól felemlegetett anekdota (Tacitus Magyarországon = Dragma, I., 339.) tanúsága szerint: „Mi isten csodája ez, hogy alig van egy fogva, hogy nála Tacitus ne legyen?” – kérdezte felindultan a magyarok közvádlója 1795-ben. A recenzensnek nem tiszte a kérdésre választ találni, az mindenesetre bizonyos, hogy a latinisták nemzetközi világában ma is szép számmal akad olyan, aki az antikvitást élő, a jelennel együttműködő hagyományként éli át. De nem csak a latinisták körében lehet ilyesmiről szó! A Nemzetközi Eszmetörténeti Társaság (International Society for Intellectual History) értesítője egy újabb számának hasábjain Ben Dorfman a globalizáció korának eszmetörténeti gyakorlatában éppen azt látja fontosnak, hogy az a türelmes filológiai és filozófiai munkájával a „lassúság” (slowness), avagy a „gyorsaság hiányának” (lack of rapidity) élményével ajándékoz meg bennünket, s így a globalizáció éppen azon kihívásaira ad szellemi-etikai választ, melyek pont a túlzott ütemű gyorsaságból fakadnak [l. Intellectual History in a Global World II: A Response to Ulrich Schneider’s Essay = Intellectual News. Review of the International Society for Intellectual History, 15 (2005 tél), 18–22.]

Azt, hogy a Dragma ötkötetes, impozáns műve ebben segíti-e az olvasót, avagy csupán annak tanúságát nyújtja, hogy Borzsák István is képes volt az éltető hagyománygyakorlásra, ugyancsak nem a recenzens dolga eldönteni, lássa meg azt a jóakaratú olvasó, olvasás közben! Az alábbiakban inkább ízelítőt adnék abból, minő bölcselet is határozza meg a rendkívül megnyerő borzsáki „szövegkonstituáló gyakorlatot”, vagyis a fent említett modern kompilátor technikáját. Kezdjük mindjárt a nagyszabású válogatás műfajmegjelőlő címével: Dragma. A görög szó, mint azt a szerző terjedelmes műve legeslegelején rögvest le is szögezi, nem mást jelent, mint „am(enny)it össze lehet markolni” – mármint tanulmányokat, no és, persze, klasszikus toposzokat. A családneve eredetének önironikus kutatását (Dragma, III., 450–454.) is vállaló nagy klasszika-filológus nyilván nem venné zokon a Balgaság dicséretének előszavában védelembe vett lusus, nuga, illetve ludicrum jegyében született tréfát, amelyben válogatott tanulmányait felsorakoztató kötetei görög címét Morzsákra fordítjuk magyarul. E tréfás fordítás több szempontból is indokolható. Először is nyilvánvaló, hogy Borzsáktól sem volt idegen a loci communes azon filozófiája, mely szerint minden gondolatnak megvan a maga helye a szellem világában, s hogy – ezzel összhangban – minden felmerülő szellemi problémára akad legalább egy toposz, vagy toposzcsokor, amely a gondok értő megoldására alkalmas lehet. Ily módon tehát a borzsáki klasszika filológia is élő enciklopédia valójában, ha nem is teljes mértékben az alstediánus „egyetemes közhelykönyvtár” (bibliotheca universalis locorum commonium) jegyében. Csakhogy ars longa, vita brevis est – különösen a modern világ fentebb említett egyre gyorsuló információs dömpingjének közepette –, így a tökéletes enciklopédia sosem készülhet el, csupán töredékei, morzsái annak. Afféle sylvával, miscellaneával, quodlibettel, netán farragóval van tehát dolgunk Borzsák ötkötetese esetében? Szenci Molnár Alberttel szólva oly könyvről, kiben elegyesleg, külömbkülömb féle dolgok vannak felírván? Mint a koraújkori könyvtárakban, s a bibliotheca instructissimaként értett enciklopédiákban az egyetemes rendszerezésből látszólag kiszorult tudnivalóknál? Meglehet. Ám amikor nyugtázzuk ezen észrevételünket, ne felejtsük el, hogy a kora újkori művelődés e fertályai korántsem a mai újságok „futottak még” rovatához hasonlítottak. Az enciklopédiákban, tudományos gyűjteményekben, könyvtárakban és csodakamrákban megtestesülő kora újkori kultúráról legalább annyit elárul ez az „alternatív” terület, mint a „hivatalos” szekciók. A farrago világa olykor bizony meglehetősen érdekes adalékokkal szolgál egy-egy szerző bölcseleti álláspontját illetően. Elég csak arra a híres példára utalni, melyet Ann Blair hoz fel Johann Heinrich Alsteddel kapcsolatban. Míg a német enciklopédista az 1630-as Encyclopaedia septem tomis distincta fizikát tárgyaló fejezetében természetesen a geocentrikus világkép mellett érvel, s még csak meg sem említi Kopernikuszt, addig a farrago disciplinarumot felvonultató befejező kötet paradoxológiát tárgyaló fejezetében Alsted elismerően szól a csillagászról, s annak hipotézisét olyan elmés feladványnak minősíti, melyet nem könnyű megcáfolni (Annotating and Indexing Natural Philosophy = Books and the Sciences in History, szerk. Marina Frasca-Spada, Nick Jardine, Cambridge University Press, 2000, 82.). Vajon melyik Alsted valódi álláspontja? Nem könnyű, s meglehet, nem is lehet eldönteni. Éppen ez az az ambivalencia, ami számít, ha tetszik, az ítélet – topika segítette – felfüggesztése, ha nem is tisztán pürrhonista értelemben. A farrago, a miscellanea, a quodlibet rendszertelen világa tehát éppúgy része a kora újkori kultúrának, mint az enciklopédia rendezett törzsterületei. Ez az észrevétel manapság, amikor a klasszikus nagymonográfiák korát a monografikus igényű tanulmányfüzérek kora váltotta fel, még inkább méltó lehet figyelmünkre, s nem csupán Borzsák István margarita philologiájának esetében.

Borzsák az antikvitás életrekeltésének, értő megszólaltatásának programját első sorban az „utóélet” (Fortleben, fortune, fortuna stb.) jegyében valósítja meg, s ez az, ami a korai újkor kutatóját, s a neolatinistát egyaránt elismerésre készteti. Manapság divatosabb a „hatástörténet” (Wirkungsgeschichte) fogalmával utalni mindarra, amit Borzsák a Fortleben kutatásában lát megvalósíthatónak. Borzsák ugyanakkor nem azt hangsúlyozza, hogy a hatástörténet logikájának megfelelően a jelen újraírja a múltat, hanem látszólag épp ellenkező az álláspontja: munkáját mindenütt meghatározza az a meggyőződés, hogy a múlt az utóélet logikájának jegyében érvényesül a jelenben. Éppen mítoszkritikai műfogásai mutathatnak rá azonban arra, hogy e két látszólag ellentétes irány nála egyáltalán nem zárja ki egymást. Az antikvitás továbbélésének történetét szerzőnk a tudatos, vagy önkéntelen félreértések, kreatív félreolvasások és aberráns dekódolások jegyében mutatja be, anélkül azonban, hogy az iménti zengzetes műszavakkal élne, vagy e terminusokat a szakmai köztudatba bedobó tudósokra, Popper Leóra, Harold Bloomra vagy épp Umberto Ecóra utalna. Ezen szellemi attitűdöt remekül példázza a következő tanulmánykezdő felütés: „A címben jelzett aktus sohasem ment végbe, legfeljebb ha Sabina Poppaea nevét olaszosan írjuk: »L’incoronazione di Poppea«. Vagyis Claudio Monteverdi operájáról, ill. a melodráma alapjául szolgáló szövegkönyv történeti hitelességének (pontosabban: a hitelesség hiányának) kérdéséről lesz szó.” (Poppea megkoronázása = Dragma, III., 383.) Történeti értelemben hasonlóan megalapozott és bátor mítoszkritika jellemzi például a Vágyálom és valóság. Bécs „elfoglalásainak” historiográfiájához című tanulmányt (Dragma, III., 374–377.) is, amelyben Borzsák először utal arra, miként is ábrándította ki a „túlbuzgó őstörténészeket” a XVI. századi Tarih-i Üngürüszből kibogarászható állítólagos latinból törökre fordított magyar ősgeszta maradványaival kapcsolatos illúzióikból, amikor rámutatott arra, hogy a mű szerzője, bizonyos Mahmud, „a török porta szolgálatában Pompeius Trogus császárkori kivonatolójának, Iustinusnak szinte a múlt századig kézikönyv gyanánt forgatott művét (Epitoma historiarum Philippicarum Pompei Trogi) idomította eklektikusan a szultáni udvar ízléséhez és hatalmi igényeihez, a Nagy Sándor-hagyománnyal ötvözve és néhány helyen Thuróczi János krónikájának megjegyzéseivel megtoldva.” Majd úgy folytatja cikkét, hogy gyerekkori, mesés Hunyadi Mátyás-képét kritikai górcső alá véve rámuthasson arra, mi köze lehetett a Nagy Sándor-hagyománynak a császárváros hisoriográfiájához. Hasonlóan józan kritika jellemző a Simon Grynaeus – a Corvin-könyvtár őre? (Dragma, IV., 361–373.) című tanulmányra is, amelyik kimért filológusi észjárással hatástalanítja a reformátorral kapcsolatos honi kultikus beállítódás feltevéseit, kreatív kitalációit.

A Lucretius és a felvilágosodás (Dragma, I., 344–349.) című tanulmányhoz hasonló, s a fenti forrásközelben született, tehát komoly szövegkritikára épülő kritikai szövegeket, mint ahogy a borzsáki szövegkonstituálás szinte minden darabját általában, egy olyan szellemi attitűd jellemez, melyet bízvást párhuzamba állíthatunk a filológia szerepét nagyra becsülő modern eszmetörténeti törekvésekkel. Gondolok itt például az olyan, a kora újkori eszmetörténet szempontjából kiemelkedő művekre, mint Lisa Jardine és Alan Stewart Hostage to Fortune. The Troubled life of Francis Bacon című könyve (London, Orion–Phoenix Giant, 1999), melynek Inventing the Posterity: 1621 – 1626 című zárófejezete egyebek mellett a Bacon halálával kapcsolatos mítoszt – a híres „csirketörténetet” (chicken story) – teszi vizsgálat tárgyává, mégpedig precíz forráskritikával és az antikvitás kulturális toposzainak továbbélését messzemenően elismerő módon. Az utólag teremtett legenda szerint – melyet persze már Bacon életében előkészített, több műve tanúsítja ezt – a verulámi kísérletezés, egész pontosan a „hűtőház” feltalálása közben, csirkék lefagyasztásával foglalatoskodván halt meg, megfázás miatt. Amellett, hogy a „csirketörténetnek” nemigen volt valós történeti magja, Jardine-nek és Stewartnak köszönhetően jól tudjuk ma már, hogy a kísérletezés közben jobb létre szenderülő tudós alakja klasszikus hagyományhoz kötődik Bacon Fortlebenjében is, szövegszerűen a reneszánsz természetbölcselet újra felfedezett nagy antik tekintélyének, idősebb Pliniusnak pompeji halálához, aki az ifjabb Plinius levelére épülő legenda szerint, akárcsak a „csirketörténet” Baconje, az élet és halál nagy kérdéseit kutatva halt meg önként (sic!), a Vezúv kitörésekor a levegőbe került mérges gázok miatt (I. m., 502 skk.). Szükségtelen itt hangsúlyoznom, hogy az efféle forrásközelben dolgozó mítoszkritika remekül szolgálja azt a szellemi célkitűzést, amely a Bacont az empirizmus atyjává degradáló lexikonközhellyel szemben a 17. század baconi filozófiáját kívánja szembe állítani a maga összetettségében, az eszmetörténeti kontextus kitüntetett figyelembe vételével.

A jelen keretek közt nincs módom további példákra hivatkozni, de a recenzensnek ez talán nem is dolga. A recenzió elolvasása ugyanis nem helyettesítheti a Dragma elolvasását. Hadd idézzek végül Borzsák A latin örökség (Dragma, III., 389–400.) című tanulmányából: „Több, mint fél évszázada, hogy az Istituto di Studi Romani meghívására »Orme di Roma in Ungheria« címmel előadást tarthattam Rómában. Azaz csak tarthattam volna, ha akkortájt – 1943-ban – nem lett volna világháború, és én akkor is nem katonáskodtam volna. Így előadásom szövegét, amely azóta is kéziratban hever, Tóth László nápolyi magyar lektor olvasta fel a Via Giulia-i Magyar Akadémián, az olasz korrektúra pedig – Badoglio kiugrásának heteiben jártunk, – az általános zűrzavarban elkallódott.” Ez az idézet, amely immár nem csupán a latinitás történetéről szól, hanem az egyik legnagyobb magyar klasszikus-filológus élettörténetébe is betekintést enged, rávilágíthat arra, hogy Borzsák István számára mit is jelenthetett az „élő ókor” fogalma, amivel recenziómat nyitottam. Világossá válhat tehát, hogy a tudós számára a klasszika filológia idillje jelenti a valós történelmet, s nem az ahhoz képest csakis második helyen említhető világtörténelmi események, mint amilyen az idézetben is említett második világégés volt például. Bizony amíg tehette, ugyanilyen idilli, emberséges világban hitt a korabeli Itália kortárs humanistáinak, a Giovanni Gentile-féle oktatási riforma jegyében tevékenykedő köre, így az 1939-ben végül az Egyesült Államokba emigráló Paul Oskar Kristeller is. (L. erről részletesebben Warren Boutcher cikkét: The Analysis of Culture Revisited: Pure Texts, Applied Texts, Literary Historicisms, Cultural Histories, Journal of the History of Ideas, 64/3, 507–510.) Számukra tehát létezett még a respublica litteraria eszméje, s ebbéli hitük miatt bízvást példaképeink lehetnek ma is.

Excerpt from the Review

“Borzsák carries out the program of the reviving of antiquity in the spirit of Fortleben (sometimes fortuna or fortune) and this is what urges both the scholars of early modern studies and Neolatinists to acknowledge his intellectual achievements. Today it is much more in fashion to regard this method as that of Wirkungsgeschichte. Borzsák does not say that “present rewrites past” however. His point of view is seemingly the contrary; he is always of the conviction that past makes its way in today’s world through the logic of Fortleben. Nevertheless, it is his myth critical works that show us these outwardly different directions do not entirely rule out each other. He presents the survivorship of antiquity through intended or accidental misunderstandings, creative misreading and aberrant decoding still lacking these made-up words or referring to the inventors of these terminologies, Leo Popper, Harold Bloom or Umberto Eco.”

Átemelve a régi rec.itiről.
No tags for this post.

Vélemény, hozzászólás?