Közköltészet, 2: Társasági és lakodalmi költészet

december 5th, 2007 § 0 comments

autoreferátum

Közköltészet, 2, Társasági és lakodalmi költészet, s. a. r. Csörsz Rumen István, Küllős Imola, Budapest, Universitas, 2006 (Régi magyar költők tára, XVIII. század, 8), 746 + VIII l.

Mindig kikerekedett szemmel nézem a Mikrokozmosz – A füvek népe című francia természetfilmet vagy Attenborough Élet a növények között című sorozatát. A gyönyörű képsorok az aljnövényzet élővilágáról szólnak, rovarok és puhatestűek, valamint növények szimbiózisáról. Szabad szemmel alig látható lények és nagyobb, ám figyelemre csak ritkán méltatott társaik együtt alkotnak itt mikrokozmoszt, saját törvényekkel és önszabályozással.

Ilyen aljnövényzethez hasonlít az irodalomtörténet számára a régebbi vagy modernebb korok közköltészete, melyről valamiért alig akar tudomást venni a tudomány. Alkalmas lenne pedig annak a hiátusnak a kitöltésére, mely az írott, apránként önelvűvé váló „magas” irodalom és a szájhagyományozó, jórészt paraszti közösségekben virágzó folklór közt tátong. Forrásai: sok száz kéziratos versgyűjtemény, ponyvanyomtatvány és kalendárium. Kutatása nem öncélú feladat, mivel a közköltészet a két „szélső” szöveghagyomány között közvetített, s mindkettőből jócskán merített és továbbörökített. Mondhatjuk: egyszerre volt egy kicsit irodalom és egy kicsit folklór. A „nyílt szöveg”-ként variánsláncokat alkotó, anonim verseket (legalább közepesen) iskolázott emberek, néha csúcsértelmiségiek (pl. Kresznerics Ferenc, Aranka György, Jankovich Miklós, Pálóczi Horváth Ádám, Arany János stb.) hagyományozták ránk mint saját szűkebb közösségük fél-orális dalkincsét. A lejegyző „szöveggazda”-ként ösztönösen felelt a vers továbbmunkálásáért, a szöveg javítgatásáért. Amade, Faludi, Csokonai, Gvadányi vagy akár Petőfi és Arany forrásait és recepcióját aligha érthetjük meg, ha nincs legalább vázlatos képünk a közköltészetről, hiszen a felsorolt költők otthonosan mozogtak ebben a közegben.

A gazdag XVI–XVII. századi előzmények (pl. a virágének és utódműfajai, a kuruc politikai líra, a Nyúl énekéhez hasonló, ponyván is terjesztett dalok, a bujdosóénekek) feltárása után a XVIII. századi anyag közreadása a Régi magyar költők tára XVIII. századi sorozatának keretében indult meg. Klaniczay Tibor egykori kezdeményezésére, Bíró Ferenc és Debreczeni Attila sorozatszerkesztők támogatásával ötkötetnyi közköltészeti alsorozatot szerkesztünk, Küllős Imolával közösen. Munkánk során össze kell egyeztetnünk az irodalomtörténet és a folklorisztika szempontjait, s mindenek előtt segíteni szeretnénk a további kutatásokat egy biztos alapot jelentő kritikai kiadással. A sorozat első kötete 2000-ben jelent meg Mulattatók címmel. Ebben főként csúfolók (lányok, vénlányok, asszonyok, mesterek, nemzetiségek stb.) kaptak helyet, illetve hazugságversek, tréfás rigmusok, quodlibetek és halandzsák, valamint néhány paródia.

A második kötet 2006 végén látott napvilágot. A Társasági és lakodalmi költészet 322 szövegcsalád több mint 900 szövegét foglalja magába, egy részüket természetesen csak jegyzetadatként. A magyar népzene tára III. kötetének mintájára külön tömbben közöltük a társas vigalmak dalkincsét (bordalok, mulatónóták, táncnóták), majd a lakodalmi szokásköltészet emlékeit (intő és oktató énekek, házasénekek vagy epithalamionok, monologikus vagy párbeszédes diákrigmusok, végül a vőfélyversek és ételköszöntők). A szövegek nyelvi-stilisztikai színvonala változó, mivel eltérő iskolázottságú és tehetségű lejegyzőktől származnak. A faluhelyen máig gyűjthető ivónótáktól vagy a ponyván kiadott vőfélyrigmusoktól az „egyszer használatos”, néha kínrímekben tobzódó, tudálékos lakodalmi köszöntőkig minden regiszter megtalálható. Némelyik vers Gyöngyösi István barokk modorában készült, mások Amadét utánozzák, megint mások a mendikáns diákok vaskos humorát emelik be az ünnepi pillanatokba: a lényeg a szórakoztatás és a didaxis egyensúlyának fenntartása volt.

A jegyzetekben a korabeli variánsok lehetőleg teljes felsorolásán és összehasonlításán túl közreadtuk az egykorú dallamokat, valamint a népköltészeti és egyéb változatokat – ez utóbbiak közt Fazekas Mihály, Csokonai vagy Vörösmarty versei is megtalálhatók.

Végül: ha egy közreadó valamit egyáltalán remélhet egy sok évig készülő kritikai kiadástól, nem több, mint hogy a folklorisztika majd fedezze fel a szövegekben kódolt mentalitástörténeti adalékokat és ma népdalként ismert szövegek őseit, az irodalomtörténet-írás pedig a hagyományrendszert, amely a kollégiumi poézis szintjén átjárta a korszak műveltségét, s azt, hogy az irodalmi „aljnövényzetet” a társadalmi kommunikáció egyik legfontosabb fórumának tekinthetjük.

Átemelve a régi rec.itiről.

Tagged ,

Vélemény, hozzászólás?

  • Tartalom a recitin

  • Értesítés új tartalomról:

  • Meta